Túrabeszámolók


Cserhát

gallerka8x8Túra éve: 20072008.01.20 16:42:13
Cserhát 40, 2007. október 28-án

Állandó társam, Zsolt lebetegedett. Topikolok tehát, indexelek, és Papfi83 segítségemre is lesz, autójának utasa Rushboy is. A Kosztolányi térrõl így hárman utazunk. Az úton felhívják figyelmemet az ország legnagyobb sárga jelzésére, és sok szó esik az elmúlt napokban olvasott, korábbi Cserhát túrákról szóló beszámolókról, és fõleg Zete fényképeirõl, amiket a neten megnéztünk korábban. Eszemben jár, hogy mai úti célunktól már nincs messze Bátonyterenye, ahová május közepén a Vidróczkira érkeztünk, hosszú évek után az elsõ túrámra, Zsolt75 néhány heti unszolása után. Hét órakor, Alsótoldhoz érve már ismerõsöknek integetünk, õk korai rajtjuk után már a Bableves csárdán túl gyalogolnak.
Toldi Miklós szülõhelyén már komolyabban elemezzük az idõjárást, és nyugtázzuk: továbbra is szerencsés napunk lesz. Este, hazafelé az autóból látjuk hogy a fõvárosban mennyi esett, otthon megtudom: nálunk sem kevesebb. A túrán viszont végig kegyes marad hozzánk az idõjárás. Ugyanarra (a leghosszabb) távra nevezünk, és hárman három idõpontban rajtolunk: Rushboy elteper (utol is éri több futó ismerõsét), Papfi elgyalogol, amíg én komótosan átöltözöm és pakolok. Egyedül megyek végig a túrán, ma ilyen hangulatom van, nem is bánom meg.
Fél nyolckor rajtolok, és ugyan 20 méter után elfelejtek letérni a flaszterrõl, azért csak megtalálom a Bükk-hegy nyergéhez vezetõ kaptatót. A pont elõtti jobb kanyarhoz érve balról nagyobb csapat fiatalság zúdul le, hja, így könnyebb megtalálnunk a következõ szalagot. Jobbra erdõ széle, balra számolatlan szarvasmarha, viszonylag bátran tûröm a közelségüket. A mûúton már kedélyesen és gyorsan haladok, elmúlt az álmosság. Tetszik a Tepkére felvezetõ erdei út, sokadmagammal haladok rajta. A ponton annyit pihenek, amennyit a kilátóból nézelõdöm, aztán háromnegyed óra alatt csudaszép erdõben, a Purgán és a Macska-hegyen át (persze megcsodálva a Zete leírásából és fényképeirõl ismert három kresz-táblát) Garábra érkezve, a ponton már Papfival szörpözöm. Õ elégnek véli mára a harmincas távot, így, hogy ne kell sokat várnia rám a célban, egy vaskos szendvics után elköszönök, és belehúzok kicsit a mûúton a következõ település felé.
Felsõtoldon áthaladva bámészkodom, és a mûútról hamar a kékre térek rá. Nem sejtem (többen voltunk így aznap), hogy az út egy igen izgalmas részéhez, újabb széles és hosszú legelõhöz közeledem. Ezen a második szerencsemezõn, a lepények közt szlalomozva nekem is van kalandom. Egy kicsinyét szoptató anyaállat szembõl bõdül rám egy mennydörgésnyit. Bátran belefutok a sík, aknás részbe.
A dombtetõn többen torlódunk és tanakodunk: hol is zúduljunk le róla, csak találunk egy utat, és Hollókõn vagyunk. A presszó nem szépült meg a korábbi leírásokhoz képest, de persze most leülök. Egyrészt tartok a Dobogó-tetõre vezetõ hosszú emelkedõtõl, másrészt a hajnali, otthonról való indulásom óta nem kávéztam. Hollókõn 17 éve nem jártam, akkor egy osztálykiránduláson gyermekkísérõként, amikor a kisöcsém harmadikos volt. Sétálva nézelõdöm a településen, miként a várban és környékén is.
De nincs mese, nekiindulok az 5 km-nek és 300 m-es szintemelkedésnek, miután eddig volt 19 km alatt 700. Ez bizony nem könnyû túra a középtávon indulóknak és a nálam fiatalabbaknak sem. Bíztatom is õket: ha felérünk, akkor már szinte becsorgunk a célba, hiszen túl leszünk a nehezén. Másfél eséssel megúszom az egész túrát, itt egyszer beütöm a térdem a sáros, csúszós emelkedõn, egyszer pedig fekvõtámaszba tenyerelve, oldalazva evickélek ki az avarra, mint egy sasszézó szalamandra.
Amikor hangokat hallok, a szaggatott zsivajt, ami csak a pontról jöhet, nagyokat kiáltok vidáman a mögöttem kapaszkodóknak, akiket megelõztem közben. A rajttól 5 óra alatt értem ide, elégedettségemben a betontorony létrájáról kikönyökölve kilátózom egy családdal beszélgetve.
Cserhátszentivánig kevésbé szép az út, de az is erdei részen halad, mígnem beérkezünk a településre, szép balról megpillantani a kedves település templomát. A pecsétet a kilátóban kapom (ez a negyedik panorámázás, három kilátó és Hollókõ vára), és itt válik el utam a harmincasokétól.
Eddig is sok szépet láttam az út során, de utam a Zsunyi-patak mentén haladva Cserkútpusztáig és tovább, a nyirkos idõben kissé esõerdõs, varázslatos élmény. A patak csudaszép völgyében a szalagozást követem, kortyintok a Hármas-forrásból, többször átugrom és vissza a patakon. Egy ízben csaknem 10 perces nyomolvasás után találok megfelelõ átkelõhelyet, a célban tudom meg: van, aki vádliig áztatta a lábát benne, és másoknak is fejtörést okozott néha az útnak ez a része. A szekérút való átkelés, amikor azon átegyensúlyozva magam mögött hagyom a vízfolyást, igazán vadregényes. Van itt még kaptató a túrában, ez is szép, erdei rész, egy óra alatt járom le. Cserkútpusztán lecövekelek a pont elõtt 20 méterrel, a tériszonyom nem enged a kis hídra lépni (na ja, ezért mászkálok én fel minden magas helyre). A pontõr „Ne mozdulj, megyek!” kiáltással megkönyörül rajtam, átjön hozzám a pecséttel, ami az utolsó a cél elõtt.
Széles mezõn haladok és visszaérek Cserhátszentivánra. A mûútra kiérve, és azon gyalogolva hirtelen több mindenem kezd fájni. Kis lépésekkel araszolok a célig, ahol Gyuri átnyújtja a relikviákat, jobbulást kívánva Zsolt75-nek. Rushboy és Papfi már várnak, és más ismerõsökkel is köszöntjük egymást meleg tea mellett, egy igen szép és egészségesen nehéz, maratoni távú túra után.