Túrabeszámolók


Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra

JandiTúra éve: 20082008.02.17 11:25:16
Börzsöny éjszakai teljesítménytúra

- ... és edzettél? - kérdezte a túra elõtti héten Apám a telefonban.
- A hétvégén gyalogoltam 20 km-t, de meg se izzadtam. - feleltem.
- Hát, 20 km-tõl nem is illik!
- Hehe. :) És te?
- Én felfutottam a Kõris-hegyre!
- ...te jó ég, akkor ez durva lesz!

Mint a kihívásokat kedvelõ ember már egy évvel ezelõtt kinéztem magamnak ezt a túrát, de akkor még nem volt reális a teljesítése. Az idei BHTCS siker, és általános jó kondim miatt most úgy éreztem, hogy eljött az idõ, hogy szembenézzek a Börzsöny egyik leghírhedtebb túrájával: a Börzsöny éjszakaival.

Tudtam, hogy ez komoly erõpróba, ide nem elég felhúzni a túracipõt, itt nem elég a teljesítéshez csak elindulni. Ide bizony szívósság és motíváció is kell. Ennek megfelõen a szellemi és lelki rákészülést már a túra elõtti hét elején elkezdtem - erre pedig már jóideje nem volt példa. Bújtam a térképet, olvastam a beszámolókat, és mire eljött a nap minden igazán fontos információ a fejemben volt.

A szobi vasútállomás a szombat délutáni lágy napsütésben kellemesebb helyszín volt, mint amire számítottam. A helyi kocsmából kihallatszó 10 évnél nem öregebb diszkózene, az uzsonna, és a beszélgetés jó hangulatot adott a délutánnak. Mintha nem is a Börzsönybe mennénk "megdögleni"...

Aztán amikor az õrült turistákkal megrakott busz elindult Kemence irányába, akkor már nem volt visszaút. Igazi "világvége" falvakon keresztül vezetett az utunk, amikrõl a nagyvárosban élõ ember hajlamos azt gondolni, hogy már nem is léteznek ilyenek - már önmagában ezért megérte eljönni. Még vetettünk egy utolsó pillantást az eltûnõ nap fényire, hogy aztán Kemencére már szürkületben, a börzsönyi fõalapponthoz pedig már teljes sötétségben érjünk - némi séta után.

- Tisztában vagy a túra nehézségével? - kérdezte minden egyes indulótól a rajtoltató személyzet egyik tagja.
- Tudom, hogy rohadt nehéz lesz, és meg fogunk dögleni... - feleltem mosolyogva.

Az idõ tökéletes volt: se hó, se sár, se nagyon hideg nem gyötörte az indulókat. 15 óra szintidõ ilyen körülmények között bõségesen elegendõ kell hogy legyen. Ennek megfelelõen a taktika a nagyon óvatos kezdés, és a még óvatosabb folytatás kombinációjából állt.

Az óvatosság azonban nem jár ésszel: mindjárt az elsõ kanyar megviccelt minket, és jónéhány túratársat is, de hamar korrigáltunk, és a kezdeti nehezségek után szép lassan beindult a menetelés. Legnagyobb meglepetésemre a mezõny jórésze iszonyúan bekezdett, és keresztülgázolt rajtunk. No mindegy - gondoltam - én 45 km-re, és 4 nagy hegy megmászásra jöttem.

Az elsõ "siratófalon" aztán már volt pár ember, akiknek addig tartott a rohanás... A helyzet ezután kezdett normalizálódni, és amikor jobbról megjelent a völgy túloldalán a Holló-kõi bérc sötét kontúrja, akkor már tetszett is a dolog.

Magosfa elõtt nem sokkal utolértünk egy csoportot, de az egyre meredekebbé váló úton nem erõltettük az elõzést. Ahogy haladtunk fölfelé egyre szebb kilátásban volt részünk, és megjelentek az elsõ hófoltok is, már-már magashgegységi élményt nyújtva ezzel. Hiába na, Magosfa mégiscsak 915 méter magas. A csúcson kellemes tábortúz fogadott minket, és a meleget kihasználva tartottunk egy 10 perces pihenõt.

Lefelé a fagyott, havas, köves, meredek lejtõkkel küzdöttünk egy picit, de muitán a havas régiót elhagytuk felgyorsult a menet, és az éjszakai Nagy-Mána bérc különleges hangulata, alattunk a mély völggyel, és benne csörgedezõ patakkal néhány pillanatra feldtetni tudta a nehézségeket. Az mindenesetre biztos, hogy félelmetes volt belegondolni, hogy a velünk párhuzamosan lévõ hegygerincen fogunk nemsokára felefelé menetelni.

A Rakottyás völgyben - egy teát leszámítva - mentünk tovább lendületbõl, hiszen a térképészés alapján rövid, vízszintes pihenõ-szakaszra számítottam. Ekkor tudtuk meg, hogy a Börzsönyben a vízszintes is emelkedik - még ha csak enyhén is. A vadregényes táj, a folyamatos patakátkelések, és az egykori kisvasút töltése viszont folyamatosan gondoskodtak róla, hogy ez a szakasz ne legyen se túl könnyû, se túl unalmas.

Miután némi bóklászás árán sikerült megtalálni, hogy merre vezet tovább a turistaút, megkezdõdött a túra talán legkeményebb hegymenete. Egy-az-egyben nekiugrottunk a hegynek, nyíl egyenesen föl a gerincre. Csak semmi cicó! Ezen a szakaszon elkezdtem aggódni, hogy esetleg nem lesz elég a 2 liter tea, amit hoztam. Annyira meredek volt az út, hogy a könyékig feltûrt pulóverem ellenére teljesen túlhevültem. Pogányvár után meg is kellett állnunk, hogy igyak egy pohár teát, pedig a hegymeneteket mindig megállás nélkül szoktuk teljesíteni. Szerencsére ahogy egyre feljebb értünk, úgy lett egyre hidegebb, így a K.O. elmaradt. 10 perc pihenõre, meg némi szendvicsre azért így is szükség volt. Jöhetett megint a lejtõ.

A Spartacus kulcsosházat egy nagyobb csoporttal közelítettük meg, ami jól is jött, amikor a gerincrõl le kellett fordulni a völgybe, mert itt lehettek volna tájékozódási gondjaink. A háznál sorba kellett állni az igazolásért, és némi zsíroskenyérért. Itt úgy döntöttem, hogy ha már egyszer megálltunk, akkor álljunk meg rendesen :), és ismét egy kb 20 perces pihenõ következett. Úgy gondoltam, hogy nem árt rendesen felkészülni a következõ hegymenetre - fõleg ha az is olyan nehéz lesz, mint az elõzõ.

A mászás eleje megint meredek és nehéz volt, mint ahogyan vártam. Egy idõ után azonban a meredek erdei ösvényrõl széles, lankásan emelkedõ dózerútra értünk, amin gyorsan lehetett haladni. Ennek megfelelõen pillanatok alatt elértük a Foltán-keresztet, és a helyzet utána se romolott sokat: jó tempóban, könnyedén, beszélgetve értük el másodszor a Csóványost. Igencsak meglepett, hogy pihentetõ-szakasz lett a harmadik hegymászásból.

Ezúttal pihenés nélkül folytattuk utunkat Hamuház felé, de amit itt kaptunk lejtõbõl, abból nem volt túl sok köszönet. Helyenként igen veszélyes, meredek szakaszokokon tettük próbára ügyességünket. A Fekete-rét magasságában aztán megint éhes lettem, szóval megálltunk egy kis éjszakai piknikre. Hiába na, nagyon ráértünk, én pedig ezúttal igen engedékeny voltam magammal. :)

Aztán a régi vasút nyomvonalát elérve végül nekem is sikerült belecsúszni a patakba. Ekkor döntöttünk úgy, hogy vonatot játszunk: még léteztek az egykori vasútvonal hídjai, amiken könnyedén lehetett megoldani a patakátkelésket.

Hamuháznál már tudtuk, hogy megvan a túra, mert idõnk volt bõséggel, erõnk is, így már csak fel kellett menni valahogy a Nagy-Hideg-Hegyre. Persze azért túl könnyû nem volt, jöttek szépen a meredek szakaszok. Néha-néha elképedve bámultam a hegyen elõttem haladó fényeket, amik mindig pontosan jelezték, hogy meddig kell még fölmenni - hacsak az ember össze nem keverte õket egy-egy csillaggal. :) Egy idõ után a szél is elkezdett lengedezni, és ekkor már korántsem volt olyan melegem, mint a Csóványos elsõ meghódításának alkalmával.

A Nagy-Hideg-Hegyi turistaház elérése különös örömmel töltött el: innen már tényleg semmi sem gátolhat meg minket a teljesítésben. 4:30 körül értünk ide, és mivel már 4:00-kor nyit a ház, ezért kellemes reggelizési lehetõséghez jutottunk, amit én ki is használtam egy erõleves elfogyasztásának formájában. Korábban nem is mertem volna olyanra gondolni, hogy ráérõsen szürcsölgetem a forró levest a meleg turistaházban egy kemény túrának az utolsó szakasza elõtt...

Amikor a hosszúra nyúlt pihenést követõen kiléptem a házból, és megcsapott a jeges szél, azt hittem megfagyok. Ráadásul a hegyrõl lefelé vezetõ helyes irányt is csak a második próbálkozásra találtuk meg. Ekkor még nem tûnt olyan unalmasnak a dolog, fõleg, amikor a havas-jeges merdeken Apám kiadta a vezényszót, hogy lassítsak, mert nem bír követni. Abban a pillanatban el is estem. Így jó lesz? - kérdeztem a földrõl. Na, azért nem ennyire - érkezett a válasz...

Hosszú, unalmas, nyílegyenes lejtõs szakasz következett, és még a napfelkelte is elmaradt. Csak hajnali szürkeségben volt részünk. Mindegy - már ez is jobb volt mint a sötétség. A következõ kihívást jelentõ feladat a cél megtalálása volt Királyréten. Ide azért nem ártott volna némi leírás...

10:50 lett a vége: tökéletes, fõleg hogy kb 1 órát töltöttünk pihenõvel. :) A kandalló mellett a két kitûzõvel, és oklevéllel a tarsolyomban pillanatokon belül elaludtam...a Kismarosra vezetõ buszozás során pedig talán még a nap is kisütött.

Jandi