Túrabeszámolók


Márciusi emléktúra - Pilis

OttorinoTúra éve: 20082008.03.14 09:29:23
Márciusi Emléktúra 48 2008.03.08.
Rajt: Budapest, Csillaghegy, HÉV megálló.
Cél: Pomáz, római katolikus templom melletti plébánia.
Táv: 48 km; Szintkülönbség: 1540 m; Szintidõ: 12 óra.

Nyílik a HÉV ajtaja, a Szentendrei út pocsolyáiban vízgyûrûk fodrozódnak. Nõk napján úgy látszik a pozitív boszorkányok még nem ébredtek fel. A bank elõtt, ahol a K100 résztvevõi szoktak startra várni, most tumultus helyett két hátizsákos alak árválkodik, ketten pedig bicikliket szednek elõ egy kombiból és felkészítik az útra. Van még idõm 7-ig, és nem is látok mozgolódást a szervezõi részrõl, ezért elköltöm szerény reggelimet, majd beveszem a gyorsítót, ami állítólag 50 felett aktivál. Még mindig semmi mozgás, de egy másik túrázni vágyóval átmegyünk a túloldalra és a presszó melletti beugróban megtaláljuk az ott elbújt a rajtoltató cserkészlányokat. Fizetek, ráírják a nevem és a rajtidõt az itinerre és 7 elõtt 2 perccel el is indulok. Nem vészes az esõ, a ködszitálásnál talán egy picit erõsebb. Amikor kiérek a házak közül és felérek arra a pontra, ahonnan már látni a Kevélyeket, eszembe jut a látvány, amikor seregnyi ember kaptat fölfelé a széles, köves úton a Kinizsi túrákon. Most nyoma sincs tömegnek, ketten-hárman mennek elõttem a távolban. Sietõsen elhúz mellettem egy fiatal srácokból álló, kisebb csoport; fogunk még néhányszor találkozni útközben - gondolom magamban. Nagyon az elején vagyok, így gyorsan eltelik az idõ, kellemes végigmenni az Ezüst-Kevély tûlevél-szõnyegén, nem gond fellépkedni a szikla lépcsõfokokon a Nagy-Kevélyre. Fenn reggelizik az elõzõ kis csapat. Én se éhes nem vagyok, se a kilátásban nem akarok gyönyörködni - nem is tudnék a csúnya idõ miatt - ezért megállás nélkül megyek tovább. A lefelé óvakodás végén hagy le másodszor a kis csapat.

A Kevély-nyeregben van az 1. ep.,

az erdei pihenõbútoroknál pecsételnek a pontõrök. Innen bátrabban kocogok lefelé a kék sávon, amíg leérek a nagyjából szintben haladó, murvás útra, amin egyenletes utazósebességet lehet felvenni. A szentkúti leágazástól zöldre vált a jelzés és több, hosszú erdei kanyargás után elérek a Magas-hegy utáni keresztezõdéshez, ahol egy faoszlopon a Nemzeti Park tábla apró letört szilánkja látható. Itt hezitálok egy kicsit, mert az itineren kialakított 2. pecséthelyre az van írva, hogy "Magas-hegynél", ugyanakkor a leírás szerint innen már le kell menni a piroson Pilisszentkeresztre. Összeverõdik néhány ember, amikor úgy döntünk, hogy nem állt ki a Magas-hegyi pontõr és elindulunk lefelé Pilisszentkereszt irányába. Lenn a fõúton egy villanyoszlop tövében ott ül pokrócba burkolózva a

2. ep. pontõre és a "Magas-hegynél" rubrikába rajzol egy szmájlit.

Balra kanyarodunk a zöld jelzésen és egy focipályánál ismét balra kanyarodva úgy tûnik, hogy vissza kell kapaszkodni a hegyek közé. Kellemetlenül fúj a szél és az esõ is mintha jobban rákezdett volna. Néhány hétvégi telek mellett megyünk el, majd végre beérünk az erdõbe. Felfelé mentünkben elhaladunk az 1957-ben, tragikus körülmények közt, itt elhunyt erdõmérnök keresztje mellett, majd az ifjak csapata megáll Ördög-lyuk nézõbe. Én a lehetõ legmonotonabb tempóban megyek tovább. Egy idõ múlva motorizációs zajt hallok és egyre közelebb érek a

3. ep.-hoz, a Két-Bükkfa-nyereghez.

Minimális keresgélés után megtalálom a zöld + jelzést és továbbra is fölfelé menetben kanyargok rajta, többször is keresztezve a mûutat. Az erdei részeken vélhetõen a nagy gyalogos forgalom dagonyássá tette a turistautakat. Végre elérek a Dobogókõ kilátójához, de pontõr sehol. Nem esek kétségbe, bemegyek a kocsmába és megtalálom a

4. ep. pecsétjét. (!)

Önállóan bélyegzek, gyorsan elõkapok egy szendvicset meg egy üdítõt és iszkolok kifele, mert egy társaság iszonyú bagófüstöt ereget (pici gyerek is van velük). Kint sehogy se találom a piros 3szöget és így az itiner utasítása szerint kelet (bal kéz) felé indulok az utcán. A Nimród után az út mellett balra találom meg, innen tér át az út jobb oldalára és visz be az erdõbe. Az esõ idõközben elállt és néhol még a nap is elõdereng. Nem tudom Szent Tarzicius (a szervezõ cserkészcsapat névadója) minek a védõszentje, de most neki köszönöm meg az idõjárás javulását. A piros 3szög együtt fut egy csomó más jelzéssel, de én csak a 3szöget figyelem. Egy info tábla közli, hogy a régi kék jelzésû utat ideiglenesen elterelték és innen a piros 3szög csak a kék sávval fut együtt. Egy olyan részre terel be, ahol nagyüzemi fakitermelés folyik hétköznap, bokáig érõ sarat eredményezve. Egy helyütt kis, mocskos érrel kell megosztani az ösvényt, máshol meg a fákat az amúgy is keskeny ösvényre gallyazták rá. Jó magyar szokás szerint baltázzunk ki egymással, ahol csak tudunk. Lebukdácsolok egy keresztezõdéshez, ahol a piros 3szög elválik a kék sávtól és egyedül megy tovább. Az itiner szerint ezt kellene követni, amíg el nem éri a piros sávot, na de a piros sáv már itt van a keresztezõdésben. Addig dilemmázok, míg leérkezik a látásból már jól ismert, ifjú csapat és tudva, hogy a 3szög Dömösre tart, mi a jobbra kanyarodó piros sávot választjuk. Ahol tudunk a peremen megyünk, mert a munkagépek itt is megtették a magukét, szügyig ér a sár. Ráfutunk a kék keresztre és balra fordulva elmegyünk a mûútig, ahol az

5. ep. van, a magasrakodónál.

A cserkészlányok forró teát és szõlõcukrot adnak. Én még az üdítõs flakonomba is kérek egy kis teát. Lassan elindulok tovább a kék kereszten. A Sikárosi õrháznál nézem a lekopott útjelzõ táblát; két irányba is mutat kék sáv, amin a Kárpát-forrásig kéne eljutni. Utolér egy túrázó, akinek a lekopott betûk alatt jobban megfeketedett tábláról sikerül leolvasni a KÁRPÁT szót. Patakokon kell átkelni, köveken lépkedve; két helyen pedig kiszáradt patakmeder fölött fahidak ívelnek át :-) Az utolsó patak-átugrálásnál jobb lábam bokáig belecsúszik a vízbe, szerencsére csak kicsit ütöm be, de a cipõm totál beázik. Nem állok meg, elõttem az utolsó nagy emelkedõ a kék + on. Extrém meredek az út, de sikerül megállás nélkül felkaptatni. Egy keskeny ösvény következik, ami megint fakitermelés helyszínén vezet át, (ennyi fát Brazíliában nem termelnek ki) kerülgetni kell az útra dobott ágakat. Egy szélesebb útra keveredek ki és már tudom, hogy mindjárt elõbukkan a Ságvári Endre turistaház és mögötte a

6. ep., a Lajos-forrás.

Két lány kóricál egy nyitott hátsóajtajú kocsi körül, azt hiszem õk a pontõrök, de egy fiatalember lép hozzám és írja alá a megfelelõ rubrikát. Kérdésére, hogy mennyien jönnek még utánam, elõadom, hogy jön még az ifjakból álló kis csapat és az az ember, akinek sikerült leolvasni az útjelzõt, de õ megállt pihenni az erõs emelkedõn. Tovább indulok egy energia-csokit majszolgatva, most már végig lefelé, gyakori a sár, ahol lehet, ott a peremen baktatok. Sokat megyek a kék + on, már-már azt hiszem, hogy elböktem a zöld sáv becsatlakozását, amikor nagy megkönnyebbülésemre meglátom. Innen hamar beérek a házak közé és hosszan gyaloglok a kertvároson keresztül. Ismerõs az út, mert tavaly az Eötvös 50-en erre jöttünk fel kollégámmal, aki egyben kiváló túrázó is. Egy gyönyörûen karbantartott épületegyüttes mellett megyek el, sejtem, hogy ez a Teleki kastély és innen már nincs messze a katolikus templom melletti cél. Belépve kedvesen fogadnak, nagy asztalokra kitéve vár a meleg tea és a zsíros kenyér vereshagymával és/vagy csalamádéval. A nyomtatott emléklap és a kitûzõ átvétele után kezembe adnak még egy összecsukott túrabotot. Fölöttébb értelmes arckifejezésem láttán a cserkész-nyakkendõs fiatalember elmondja, hogy minden 11. befutó kap egy ajándék túrabotot. A nem várt figyelmesség nagyon jólesik, örömömet közlöm is a jelenlevõkkel. Magamba megfogadom, hogy utánanézek, ki is ez a Szent Tarzicius...

Ottorino