TOJÁS 40
2008.03.24. Táv: 38,905 km; Szint: 1405 m;
Rajt: Városmajori Általános iskola; Cél: Telki, Kerék kocsma.
Havasesõs, zegernye hajnalon néztek ki az ablakon. Erõsen gondolkodok, hogy kidugjam-e az orrom a lakásból aznap, de ez a túra része az "MVTE érem"-nek és ráadásul a "Budapest Kupában" is benne van. Püff neki! Elõzõ nap már elõkészítettem a rekvizitumokat, így amikor alább hagy az égi áldás elindulok. Az iskolában kellemes az idõjárás, ezért megreggelizek. Az elõrejelzés úgy is azt mondta, hogy dél felé felszakadozik a cucc, tehát minél késõbb indulok, annál kevesebbet ázok. Reggeli után, 7:10-kor felveszem az úti ellátmányt és elindulok. Számtalanszor voltam a Martinovics-hegyen, de a zöldet követve még nem, ezért nagyon kell figyelni, hogy merre kanyarognak az utcák és a lépcsõk. Gyengén esik az esõ, a fákról jeges lé csurog a nyakamba. A hegyen majdnem tovább megyek a falépcsõhöz, amikor a parkolóban meglátom a magányos autóban dekkoló párt, akik az
1. ep. (Martinovics-hegy) pontõrei.
A vízhatlan borítóból elõveszem az itinert pecsételtetés céljából, amikor az lapjaira hullva szétterül a vizes aszfalton. Vaskos káromkodással kívánok szép Húsvétot a pontõröknek, akik elismeréssel adóznak reggeli imám hallatán. A hegyrõl lefelé mentemben, hátulról, vicsorogva rohan felém egy kutya. Összecsukott túrabotommal tartom távol, ha közelebb jön megkóstoltatom vele a végét. Gazdája a "Nem bááánt!" mondat után, csak nyakörvénél fogva tudja elrángatni a kb. negyven kilós dögöt. Lejutok a benzinkúthoz, a gyenge esõ havazásba csap át, az emelkedõ utakon több csíkban folyik le a hólé. Mi lehet odafönt? Még sûrûbb hóesés.
A Széchenyi-emléknél, 2. ep.
a pontõr most nem túrázik, mint rendesen, hanem köpenye alatt pecsételi le a lapot, védve a hótól. A Gyermekvasút végállomása mellett elhaladva akkora a köd és a hóesés, hogy 30 m-nél távolabb nem lehet ellátni. A Normafánál "síelésre alkalmas" hó esett. Az Anna-rétnél egy gyerek szánkózik, remélem idén utoljára. Óvatosan cammogok lefelé az agyagos-sáros-latyakos terepen.
A 3. ep.-nál, a Disznófõ forrásnál
pecsételés közben olvadt hó esik le a fáról, pont a pecsét helyére. Nem törõdök vele, elteszem és tovább caplatok lefelé. A Tündér-szikla karéján már nyugodtabb a helyzet, a hó is alábbhagy, a sár se veszélyes. A Budakeszi útra vezetõ, keskeny ösvényen utolérem egy kedves ismerõsömet, lányaival halad a 20-ason. Az egyik kislány megmutatja farmerja ülepét az anyaföldnek, most már nem kell tartania attól, hogy sáros lesz. Budakeszi út; nem jön semmi uzsgyi át a túloldalra. A 22-es buszról leszáll egy hátizsákos, malaclopós férfi, elmegyünk a volt Hotel Európa mellett és beállunk a sorba a
4. ep. autójánál. (Egykori Hárs-hegyi camping)
A pecséten túl kapunk fejenként két, piros fóliába csomagolt csokitojást. Elteszem a hátizsákba, nekivágok a Ferenc-halom nyúlfarknyi erdei útjának, majd uccu a lépcsõnek. Fent vagyok, de rögtön lehet lemenni az 56-os villamos hídja alá, el a Szabó Lõrinc iskola mellett. Idén a legtöbb túra elvitt az Apáthy-sziklához, valamelyik irányból, most lentrõl kutyagolok felfelé a megszokott lépcsõkön, körbe a szikla karéján, majd a 11-es végállomásától tovább az
5. ep.-ig, az Árpád kilátóhoz.
A havazás teljesen megszûnt, "csak" a fákról hullik az erõsödõ szél hatására az olvadt hó. Elfogyasztom a rajtnál kapott töltött croissant-t és a dobozos kis gyümlét. Leindulok a Szépvölgyi út felé, kellemes meglepetés, hogy lent, egy beugróban, nyitott sátorból etetés folyik. Megállok egy parizeres kenyérre és két pohár málnára. Az üdítõ olyan hideg, mint a levegõ, de kell a nafta a Hármas-határ-hegy felé vezetõ emelkedõre. Jó idõbe telik, míg felkapaszkodok a HHH-i mûútig. A túloldalon való leereszkedés már gondot okoz, mert igen csúszós a talaj, bottal is nehéz haladni. Lenn, a többé kevésbé vízszintesen haladó karéjon most is viszonylag sokan kocognak a sárban. Tócsákat kerülgetve érkezek meg a
6. ep.-hoz, a Guckler-sziklához.
Itt egyedül pecsételtetek a kabátjukat fázósan összehúzó pontõrökkel. Iramodok tovább a Virágos-nyereg felé. A Boróka büfé be van zárva, a környék lehangolóan kihalt. Gyorsan tovább a gerincen, majd meredeken lefelé csúszkálás az erdõben. A lejtõt követõen még sárosabb az út, felfelé visszacsúsznak a lépések, lefelé bottal is csak óvatosan lehet haladni. Mire kiérek a szántóföldre, cipõim, mint macitalpak, kerekdedek és nehezek. Pucolgatom menet közben a fûben, bár ne tenném, mert a Szarkavárnál soha nem látott, agyagos, kikerülhetetlen, marasztaló dagonya fogad. Itt arra is vigyázni kell, hogy a csukámat nehogy elragadja a sárga szörnyeteg. Pár száz méter, szélén füves földút és rátérhetek a város széli flaszterra. A buszmegállóban egy 20-on végzett túratársam fogad és irányít a
templom melletti, kocsmába: 7. ep. Solymár.
Bent zsivaj és büdösség fogad. Bélyegzés után átveszek egy nugát szeletet és már fordulok is kifele a frissebb levegõre. Jó darabig kint is égett mûanyag szag követ, de legalább haladok. Annyira sietek, hogy jobb levegõre érjek, hogy elbaltázom az utcát és jó pár száz métert jöhetek lefelé, hogy aztán ismét nekivághassak a jó irányba, felfelé. Azzal nyugtatom magam, hogy ez az utolsó nagyobb emelkedõ ezen a túrán. A legmeredekebb utcán felfelé mentemben csörög egy sérülés miatt otthon maradt túratársam, érdeklõdvén, hogy elindultam e a túrán. Nem kell különösebben ecsetelni a dolgot, lihegésembõl és a szél süvítésébõl hallja, hogy indultam. Az erdõben kisebb átfolyásokon kell átugrálni, de az út tûrhetõ, mert a besüppedt murva még viszonylag kemény felületet nyújt. Hosszú lihegõ után felérek a
8. ep.-hoz, a Zsíros-hegyre.
A volt turistaháznál, itt is autóban ül a két pontõr. (Figyelitek? Két valamikori objektum is szerepelt már ellenõrzõpontként a túra során. Elgondolkodtató...) Pihenõnek szánom a lefelé utat Nagykovácsiba, de a mindkét irányba, nagy sebességgel közlekedõ autók elõl unos-untalan ki kell térni. Lenn a temetõnél kabalából sem kispistázom le azt a háztömböt, amit fene tudja miért körbe kerül a zöld-piros jelzés. Nagykovácsi határában elfogy a mûút és a türelmem; akkora a sár, hogy könnyebb az útszéli latyakban haladni. Egy keresztezõdésnél kövesebb lesz az út és az erdõ széléig elég tempósan lehet haladni. Az erdõben nehezedik a helyzet a letört faágak miatt, de azért lehet haladni. Felüdülés, amikor egy szélesebb útra érek pocsolyák és átfolyások itt is vannak szép számmal, de a kemény felületen tempósan lehet enyhe lejtmenetben masírozni. Az Anna vadászház után, majdnem a finisben megkapjuk még a magunkét; az utat egyszerûen kibéreli magának egy patak. Az U alakú keresztmetszet miatt nem is lehet kerülgetni a vizet, egy óvatlan pillanatban bot ide, bot oda már is bokáig állok a vízben. Nagy, ballasztikus ívben TOJOK rá, most már minden óvatoskodás nélkül megyek tovább. Kiérek az erdõbõl és egy útvillánál nem találom a zöldet és rihtig a rossz irányba megyek. Szerencsémre jön utánam valaki és visszahív. Telki határában, a flaszteron nem kell már a turistajelzést figyelni, a cipõkrõl lehullott sár jelzi a követendõ utat. Az utolsó 600 m emelkedõ és már ott is vagyok a cél kocsmánál. Ráérõsen begyûjtöm a pecséteket, oklevelet, csokit majszolok, mert a menetrend szerint csak egy óra múlva jön a busz. Véletlenül kinézek az ajtón és ott sárgállik a késve befutott busz. Kirohanok és 40 percig függõleges szardíniát játszom ...
Ottorino.
|
