Egri Bükk 50
Úgy kezdõdik a nap, hogy a reggeli elsõ felsõtárkányi busz öt perccel megelõzi magát Felnémeten, ahol Kerek repkénnyel fel szerettünk volna szállni. Sûrû pislogások és a buszvezetõ nevének imába foglalása után édesapám segítségét vesszük igénybe fuvarozásszakmailag, még szerencse, hogy nem kezdett addig el a kertben tenni-venni. Ily módon pont rajtidõben sikerül neveznünk, elsõre megijedünk a kirakott „CÉL” molinótól, hiszen még el sem indultunk. :) Nevezünk, elvisszük a 10-es és a 11-es rajtszámokat egy hosszabb sétára, külön lap van a bélyegzéseknek és külön lapokon találjuk az itinert. Utóbbi esztétikailag nem egy komoly alkotás, de a szükséges információ mind rajta van, csak tudni kell olvasni. A túra rögtön egy hosszú, meredek emelkedõvel kezd, valahogyan fel kell jutni a Török útra, amely a Nagy-Eged – Várhegy vonulat északi nyúlványának többé-kevésbé a gerincén futó utat (is) jelöli. Ez az emelkedõ egészen könnyen megy, a bükkösben kellemesen hûvös van, néhol fotózunk, de hamar a Vasbánya-tetõ alatti elágazásban találjuk magunkat. Innentõl ismerõs utat taposunk, jó sok túra hoz el erre, amit egyáltalán nem bánok, pár helyen elsõrangú a kilátás a Bükk Köveire és a feléjük vezetõ kanyargós vonulatokra.
A kilátás megörökítése után ellépünk, sietünk, amíg nincs olyan csuda meleg. Késõbb sem annyira a hõmérséklet, mint inkább a levegõ páratartalma növeli a hõérzetünket, többször is felemlegetjük, milyen jó lenne egy 15-30 perces kis esõ. Még nem tudjuk, hogy este azt emlegetjük majd, hogy milyen jó volt, hogy a bekövetkezett t perces esõbõl alig kaptunk valamit. :) Egy majdnem benézett keresztezõdésnél egy sporttárs csatlakozik hozzánk, Lépéshibát van szerencsénk megismerni, már egy ideje elõzgetjük egymást, amikor elkezdünk beszélgetni. Együtt is haladunk egészen Bánkútig. Pazsagig elkövetünk néhány szerencsés jelzésmegtalálást, útközben rácsodálkozva a burjánzó nyári erdõre. Önkéntelenül is összehasonlítom a látványt a Tortúra vonatkozó emlékképeivel, ugyanaz az erdõ és mégis mennyire más. Akkor kísértetországként láttuk, most inkább valami dzsungel. Pazsag kis telepén ellenõrzõpontot találunk, zsíroskenyeret, hagymát és vizet vételezünk. (Nem is említettem, az ezt megelõzõ, Völgyfõ-háznál lévõ ep-n almát kaptunk.) Repkénnyel készítünk néhány fotót, majd nekivágunk az aszfaltos fejezetnek.
Egészen a megyehatárig tart a mûút koptatása számunkra, itt belevetjük magunkat a sûrûbe. Az aljnövényzet simogatja a lábszáramat, egy darabig ez kellemes, késõbb viszont véresre vakarom viszketõ végtagjaimat (lábaimat, de az nem v-vel kezdõdik :)). Vakarózásom közepette elérjük a 30-as és az 50-es táv elválását jelzõ pontot, itt a pontõrök müzliszeletet adnak, jól ellátott túra ez, annyi bizonyos. Folytatjuk a kapaszkodást felfelé, a Kõkapu elõtt egy nagyobb irtásfolton Repkény találja meg a helyes utat, miután az én vezetésemmel elindultunk egy szimpatikus, ám odébb bozótosba veszõ csapáson. :) Innen már alig kell emelkedni és elérjük a fennsíkra vezetõ, mára szerencsére közforgalom elõl lezárt országutat, majd az ellenõrzõpontot. Itt ásványvíz jár, iszunk bõven, a legközelebbi vízvételi lehetõség a túra útvonalán Bánkút lesz, ami még egészen arrébb van. A Három-kõre egy szerintem nagyon hangulatos kis egynyomos csapáson kúszik föl a zöld háromszög jelezte ösvény, fent a hegytetõn a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével igazoljuk ottjártunkat. Megállunk egy kicsit, nézelõdünk, fotózgatunk, bámuljuk a párás láthatárt, Felsõtárkány házai még csak-csak kivehetõek, de Eger már egy szürke masszaként jelenik meg, a távolabbi látnivalókról pedig csak tudjuk, hogy amúgy látszanának.
Induláskor sikerül rögtön rossz utat választani, de ezt az állapotot rövidesen megszüntetjük és visszamászunk a hegytetõre. Tehát a másik – amúgy kiválóan jelzett – csapás az igazi. Hamar elérjük rajta az OKT-t, Bánkútig rácsodálkozunk minden töbörre, víznyelõre, dús füvû rétre. Ezen a szakaszon kap el Repkénnyel mindkettõnket egy rövid holtidõ, már csak azért sietünk, hogy Bánkúton mihamarabb megállhassunk pihenni. Ennek örömére a nagy turistaút-csomóponttól egy kilométerre még egy elágazást benézünk, szerencsére nagyon hamar visszatérünk a helyes útra. Fent a ponton aztán csoffadunk egy kicsit (nagyon kedvesen eligazítottak a mosdó felé :)), Lépéshiba megcélozza a korábbi buszt, elbúcsúzunk, nagyon jó tempóban halad. Kerek repkény technikai kitérõt tart, én pedig magam elé bambulok. Majdnem elfelejtem kirázni a bakancsomból a többletterhelést. Mielõbbi továbbindulás helyett megszavazunk egy-egy kólát, kortyolgatása közben a Bükk domborzati térképén követjük szemünkkel az útvonalat. A Bálványra amolyan hétvégi kirándulós tempóban indulunk el, aztán Repkény csatakiáltással felrohan a hegyre. :) Itt megint bélyegzést tartunk, aztán feltornázzuk magunkat a kilátó legfelsõ szintjére. A Bükk-fennsík lankás dombságként hever a lábaink elõtt, de elég észak felé tekinteni, hogy felidézzük, a dombok mindegyike 900 méter feletti hegycsúcs.
Betájoljuk Dédes várát és a Kisvár sziklatömbjét, megállapítjuk, hogy a Lázbérci-tározó tiszta idõben sem látszana, a Tátra jó eséllyel igen. Tériszonyomat félretéve lemászok a létrán, majd letalpalok a lépcsõkön és már suhanunk is a Huta-rét felé. Eleinte jelzetlen úton megyünk, a Csurgó erdészháznál teszteljük a kutat, még szerencsére mûködik, mosdok egy kicsit a hûvös vízben. A túra egyik legszebb szakasza következik, réteken, erdõkön át, meredek völgyek sejtetik magukat jobbra az úttól, megpróbálom megörökíteni, de a kép úgysem adja vissza a hangulatot. A sárga háromszög elágazásánál kerékpáros résztvevõk pihennek az ellenõrzõponton, itt is vízzel kínálnak a pontõrök, egy keveset elfogadunk. Istállós-kõre talán innen vezet a legkönnyebb jelzett út, kényelmesen felmászunk, egyetlen pihenõt tartva, azt is szükségbõl. Fent viszont nem állunk meg hosszan, itt is önellátó bélyegzés van, már majdnem teljesen száraz a pecsétnyomó, pedig nemrég járt itt egy sporttárs, találkoztunk vele, amikor lefelé igyekezett a rövid oda-vissza szakaszon. Fényképezgetünk, majd nagy lendülettel nekivágunk – innen már csak lefelé kell menni a Tar-kõ alatti elágazásig.
Gondoljuk ezt egészen az Õserdõ eléréséig, amikor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy nem egészen ott vagyunk, ahol gondoltuk, hogy majd leszünk, hanem egy kicsit odébb. Pontosan egy heggyel odébb, amire még fel kell menni, a védett erdõt határoló kerítés mentén. Felküszködjük magunkat a lokális maximumra, hogy legurulhassunk a Kék sáv elválásához, ebben a gurulásban kicsit lelassít egy, az útra dõlt óriási vén bükkfa, nem szívesen lettem volna itt, amikor úgy döntött, lefekszik ide aludni. A keresztezõdésben valóra váltjuk elõzetes tervünket, miszerint akkor is felmegyünk Tar-kõre, ha ez nincs benne a túra útvonalában, legyen akármilyen izzasztó a kaptató. Érdekes módon, ez az emelkedõ sokkal könnyebbnek tûnik, mint az Õserdõt kikerülõ út. Fent úgy döntünk, hogy mivel a szintidõben bõséges tartalékunk van, tarthatunk egy negyedórás napozást. :) Lent, a messzeség már egyáltalán nem látszik, Eger felé csak szürke pamacsok ülnek a völgyben. Dél felé nézve azért kivehetõ Ódorvár szirtje és a többi hegy. Repkény megemlíti, hogy ebbõl vihar is lehet, akár.
Lesietünk, vissza a túra útvonalára, le a meredélyen a Toldi-kapuhoz, majd a végtelennek tûnõ kék kereszttel jelzett gerincutat követjük. Sokáig. Itt társam mondanivalója tartja bennem a lelket, elsztorizgatunk mindenfélérõl. A tanösvény becsatlakozásakor már elõre örülök, hogy rövidesen a Stimecz-házhoz érkezünk. Itt valami nagy össznépi mulatság zajlik/zajlott/fog zaljani, nem tudjuk eldönteni, melyik a helyes idõ. A pontõr a kisvasút sínjeinek legvégén is túl épült esõházszerû építményben vár, elmondja, hol van a kút (a ház mellett), elszaladok, töltök, visszaszaladok. Elindulunk, tikkasztó meleg van, de legalább nem tûz a nap, sõt, alig teszünk meg párszáz métert, dörgést hallunk. Egyre többet. Rájövünk, nem biztos, hogy élveznénk, hogy ronggyá ázunk az utolsó etapon, tehát társam beizzítja az utánégetõt, én pedig követem. :) A kisvasút töltésén töltött idõt így sikerül valamelyest redukálni, a varróházi megállótól már aszfalton talpalunk, szemerkélõ esõben.
Felsõtárkányt már valahogyan túl kell csak élnünk, a rövid és enyhe esõ hatására szinte harapni lehet a párolgó vizet a levegõben. A focipályánál azért még derülünk néhány érdekes pályagörbét leíró helybélin, hiába, nagy meccsre készülnek. :) A már valóban célként szolgáló üdülõhöz felbaktatunk, itt összefutunk Ebolával és a cél pavilonjánál Tinca-val. (Aki felajánlja, hogy elvisz minket egy darabon, köszönjük itt is, testvérem valamivel korábban jelentkezett, hogy kijön értünk.) A díjazást alig néhány perc sorállás után kapjuk meg, szerintem nagyon eltalált oklevél és szép fémjelvény jár. Megvárjuk húgomat, hogy még szintidõn belül, de már megfürödve, vacsora közben, otthonról nézhessük a lezúduló vihart. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, a jól szervezett túrát a rendezõknek, nagyon jól éreztem magam, de hiszen a Bükk felé elfogult is vagyok… :) Gratulálok minden távon minden teljesítõnek!
-Kékdroid- |
