Éji vadász 35
Mostanában rendszeresen éjszakai életet élek – hiába na, nem bírom a meleget. Ennek újabb állomása volt a Bodajkról induló túra.
Zolit a mûszakja után szedtem össze és este 8 elõtt már meg is találtuk a rajthelyet. Ismerõs arcok fogadtak, hisz õk rendezték a Hétmérföldest is tavasszal. Gyors nevezés, majd feszült csend és döbbenet – elolvastuk ugyanis az itinerhez kapott 3 oldalas rejtvénymellékletet… Na itt elsõre arra gondoltam, hogy jelvény ide vagy oda, erre én nem vagyok képes. Õszintén szólva még a legtöbb kérdést sem értettem meg… Néhány óra múlva már javult valamit a helyzet, de bizonyára elõnyben volt az, aki csapattal teljesített (több szem többet lát effektus). A feladatok végül is nagyon furfangosak és ötletesek voltak és útközben tapasztaltam, hogy a lelkiismeretes túrázók nagy örömmel vetették bele magukat és társaikat az elméleti munkába. :-)
Szerencsére a rejtvény nem volt a sikeres teljesítés feltétele. Mentségemre legyen mondva, hogy azért nem jártam én sem becsukott szemmel. Gyönyörû volt az erdõ, bár így éjszaka inkább a hangok és az illatok bûvölik el az ember lányát.
20 perccel Zoli után indultam, épp 9 órakor. A faluból kiérve gyorsan elértem a Gaja-szurdok bejáratát. A frissítõ ponton víz várt, amit nem bírtam mind meginni, illetve extra szolgáltatásként konyakos meggy (nem én énekeltem torkom szakadtából a patak mellett…:-)) Még sosem jártam itt, lenyûgözõ volt a patak látványa és hangja a sötétben. Következett a túró rudis pont. Pecsét nem volt sehol, csak felírták a számomat. Egyszer csak lámpa szembõl, Zoli az. Kicsit elkevert, 3 km-t együtt tettünk meg. Nagyon jól futható szakasz volt ezután. A patakátkelésnél egy rókafi szemei tükrözték vissza a fejlámpa fényét. Csak akkor sétált el, amikor már két lépésre voltunk tõle. Ezután a kéken megkerültük a Fehérvárcsurgói-víztárolót.
Konkrét útvonalat nem adtak meg a szervezõk, csak ajánlottat, mindenki a belátása és lelkiismerete szerint ment. A Vaskapu-hegytõl egy nagyobb kör következett, melyet technikai okokból menetiránnyal szemben futottam ki. Így aztán ezután sokáig csak szembõl jövõ emberkékkel találkoztam.
Egy ideig erdõben haladtam, majd a Bogrács-hegy felé már csak egy-két bokorral tûzdelt tisztásra értem. Jelzés egy szál sem, viszont ez volt a túra legszebb része: A harmadnapos telihold már felkelt, megvilágítva a tájat. Kikapcsoltam a lámpát és egy kicsit sétáltam. Körülöttem mindenütt a falvak fényei, ha nappal vagyok itt, biztosan nagyon távolra el lehetett volna látni. Mivel jelzés továbbra sem volt, a hold segítségével betájoltam magam és igyekeztem tartani a DNy-i irányt. Ez sikerült is, mert egyszer csak 6-7 fõs társaságba és jelzésbe botlottam. Bakonykútiba érve Zoli már megint szembõl jött, de most azért, mert õ a hivatalos irányban haladt. Gyors tanácsok és beszámoló, elbúcsúztunk és már a frissítõponton is voltam. Ismerõs pontõr fogadott (õ is Zoli, ha jól emlékszem) és mivel nem jött más, belemelegedtünk a beszélgetésbe. :-)
Fél óra múlva már tudatosult bennem, hogy a pihenésbõl is megárt a sok, megköszönve a csokit, aszfalton folytattam utamat. Gúttamási után is az úton maradtam, így zártam be a körömet. Kicsit monoton volt, viszont nagyon haladós. Erdõre kiéhezve értem el újból a szurdok bejáratát. Mivel itt már végképp mindegy volt az útvonal, igyekeztem a legkevesebb szinttel járót kiválasztani és rohamtempóval estem neki az utolsó kilométereknek. A piroson még egy utolsó sprint a faluba és meleg kézfogás mellé szép emléklapot és kitûzõt is kaptam. Utóbbin egy béka volt, de észrevették és mivel az a 12 km-eseké volt, kicserélték baglyosra. A távot utólag lemérve így is összeszedtem 34 km-t. Az összes idõm 4:45 lett, ebbõl a futóidõ 3:15 perc, amivel most nagyon meg voltam elégedve.
Félig teli vizes flakont nyújtottak felém, az elsõ pontõr hozta utánam… kellemes meglepetés volt, köszönöm! :-) Zsíros kenyeret és szörpöt majszolva kiültem az épület elé a lépcsõre várni az edzõmet. 15 perc múlva be is jött, nagy örömködés, mesélés. Kicsit sajnáltam az elvett békámat, még szóvá is tettem halkan… Felvilágosítottak, hogy ilyet csak a rövidesek kapnak – ránéztem Zolira, de valami miatt nem ujjongott örömében (nem is értem, miért :-)). Én pedig arra gondoltam, hogy legyünk már egy kicsit nem normálisak! Így aztán hajnali 2:30-kor már a
Hétmérföldes Tekergés
12 km-es távját gyúrtam. Az elején csupa ismerõs szakasz, majd egy kis keresgélés után még ismeretlenek. Emberrel nem is találkoztam, viszont feltûnt, hogy világosodik… Talán a hajnal közeledte, talán a magasan járó hold tette, mindenesetre a Haja-kút utáni, ködben úszó úton mégis majd nekimentem egy bóklászó vaddisznónak. Az erdõben egyébként mindenütt nagyon járt már a vad, még baglyokat is hallottam. Mire a piroson megkezdtem a szokásos rohamot, már a kakukk is megszólalt. Gyönyörû volt minden, nagyon élveztem a futást is, az erdõt is. Ehhez méltóan fülig érõ szájjal érkeztem célba. 1:15, ez így most rendben is van. Pótoltam a sietségben lemaradt nevezési díjat, és végre megvolt a békám is!
Kellemes beszélgetés következett a szervezõkkel, majd megérkezett pontõr Zoli is, akit Mórig elvittünk. Közben kivilágosodott… csodálatos éjszaka állt mögöttünk, sok szép élménnyel, kellemes társasággal, így nem is volt kérdés, hogy három hét múlva a Hadak Útján újból találkozunk.
A túra szervezésérõl csak jót tudok mondani, az útvonalról úgy szintén. Az aszfalt kicsit sok volt, de ott nem is nagyon volt más lehetõség. Izgalmas volt az éjszakai tájékozódás, az ismeretlen utak felfedezése - lassan kezdek belejönni a dologba. Köszönöm a szervezõknek a csodás élményt!!
|
