Túrabeszámolók


Buda Határán

JakabTúra éve: 20082008.07.03 16:11:23
A Sóútról visszafelé hajnalban megálltunk az M5-ön egy parkolóban, Tamásnak már golyóznak a szemei, alig tud vezetni (külön köszönet neki ezért a fárasztó mutatványért) elhelyezkedünk, ami abból áll, hogy Tamás és Maci rámdönti hátra, az ülését. Õk alszanak, én gubbasztok, az amúgy is fájós lábaimat nem tudom kinyújtani sehogy sem. Szenvedés, kicsi alvás. (Késõbb kiderül, õk sem tudták kinyújtani a lábukat, nem csak én kínlódtam. Csak õk nem nyafogak.) Dudaszóra ébredünk, a szomszéd merci terepjáróban a megfáradt sofõr feje éppen a dudára esett. De õ nem ébredt fel nagyon, inkáb csak mi. :-)

Mosdó, próbálkozás a nagydolgainkkal, a nõiben nincs is víz, rettenetes helyzetek uralkodnak, így koszos lábbal dolgom végezetlenül öltözök át a Buda határán nevû túrához. Eszünk egy kis Macimama által pakolt fasírtot, meg elõremagozott dinnyekockát, aztán el.

A logisztika itt sem egyszerû, bár Atis hajnali telefonja - miszerint õ is jönne - nagyban megkönnyíti a helyzetet. Tamás kirak minket a Camponánál, aztán elmegy Atisért a célhelyre, ami Ady liget. Fene tudja meddig kókadozunk Macival a Mc. donalds mellett, én már túl vagyok kávén, krumplin, nagydolgokon (ami itt a tisztaságnak köszönhetõen simán ment) több ismerõs köszöntésén, némi szundizáson is, mire megérkeznek a fiúk.

Végre nekilódulunk a felfele menõ utcának. Majdnem 9 óra, a nap már erõsen süt.

És innen következik a "szenvedés" nevû szakasz. (Sajna végig ez tartott) Marha meleg van, hegynek felfele megyünk, úttalan utakon meg járdákon át, míg elérünk a régi 70-es melletti Szobrparkhoz. Megcsodáljuk Lenin meg társai óriási szobrát. Itt még magamnál vagyok, majdnem élvezem a tovább Kamaraerdõ fele vezetõ tanösvényt. A pontõrnek lehet, hogy még mosolygok is. De ez már nem biztos.

Aztán járda, jó meleg aszfalt, és fel egy jó meredek hosszú kaptató fel Csillebérc fele. Itt márl egyedül kullogtam a srácok után. Marha meleg van, (ja, mondtam már?) nem bírok már menni, de van aki még nálam is lassabb. Erõm fogytán, melegem van, de fõleg nagyon nagyon álmos vagyok. Maci visszajön értem, felrángat a hegytetõre. Ígéri pihenünk, (most tényleg lassan ment, és tényleg betartotta az ígéretet!!) csak érjünk fel a túristaházba.

Ati tájékozódik, (õ éjszaka aludt, könnyen sétálgat) meghív mindenkit egy jó hideg kólára, kapunk pecsétet, de aztán ülve sem valami jó. Én bizony úgy is álmos vagyok.

Továbbmegyünk, itt már jórészt erdõben, hegynek fel, völgynek le. Egyszer finom õszibarackot kapunk, ettõl kis idõre erõre kapok. De aztán már a végét járom. A következõ tisztáson míg a srácok pecsétet kérnek, én becammogok egy esõbeállóba, és keresztül fekszem a padon. Muszáj aludnom, feküdnöm, akármit. Bár nem fájt igazán semmim, a meleg annyira álmossá tett, nagyon nagyon várom már a végét.

A túra vége még mindig elérhetetlen távolnak tûnik. Az utolsó hét km sosem akar elfogyni. Megint egy nagy réten van a pecsételõhely, kissé vidámabban összeülünk, a pontõr felajánlja, hogy csinál négyünkrõl egy képet.

Utolsó négy km. Próbálok erõt venni magamon, és picit ráteszek a tempóra, már amennyire bírok. Arra gondolok mindjárt vége, és bedõlhetek a kocsi hátsó ülésére zsákmódjára aludni.

A hõmérõ szerintem veri már a 34-et, az utolsó tartalékomat bedobva végül beérünk a célba. Tamás is belefásult, velem együtt várja a végét. Bár õt nyomasztja a hazavezetés ténye. Megértem. De valahogy k.rvára nem érdekel semmi. :-)

Átvesszük szépen türelmesen a járandóságunkat, végül is 80 km-t tettünk meg, oklevél, kitûzõ, kis füles szusóbuha kupa. (Hallani sem akarom a nevét!)

Aztán Maci jön. 98 km (A vasútra gyaloglással együtt megvan a SZÁZ!!!) oklevél, kitûzõ, nagyobb füles szusóbuha kupa.

Ezt is megcsináltuk.

De én soha többet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Atis fotóz bennünket, kupával a kezünkben, mint a sztárokat, én már röhögve fogyasztom az elõremagozott dinnyekockákat, meg a melegben egész nap állott fasírozottat. (Ugyan kit érdekel)

Végre elindulunk hazafele. Atist elvisszük a kocsijához a Camponás Meki mellé. A fiúk bemennek valamit falatozni, én kókadozok a kocsiban szemet becsukva. Maci meglep egy fagyival, azt hiszi életet lehet belém. De nem. :-))

Érzékeny búcsút veszünk Atistól, aztán a hátsó ülésen majdnem hazág szundítok. Fehérvár elõtt felébredek, s mivel látom Maci is alszik, bõszen beszélek Tamáshoz, nehogy õ is velünk tartson alvásban. De stramm srác, jól bírja. (Mint tudjuk Kaposvárig kibírta!)

Macinál kimászok hátulról, szennyeshegyek, kajamaradékok, büdös cipõk kerülnek elõ a csomagtartóból.

Könnyes búcsú, aztán örül mindenki hogy mehet a saját ágya felé!

Amúgy biztos jó volt a szervezés, meg itiner, meg ellátás, meg egyéb, de félálomban voltam végig, nemigen emlékszem.

Köszönet a bébielefántos társaimnak, hogy segítségükkel én is végig tudtam csinálni a három túrát a kupáért.