Szent Iván éji sóút
Rohanunk Kerek repkénnyel a Keletibe. Ej, de ismerõs helyzet. A nagy rohanás közben azért veszünk egy-egy szelet pizzát, standard étek nálunk ez túrák elõtt-közben-után. A túrára két volt szobatársamat is sikerült elhívni, ez lesz elsõ ttúrájuk, egyikük, Supi már a vonatnál vár minket. Útközben elbeszéljük Szurdokos pontõrködésünk eseményeit, Újszászon felszáll másik útitársunk. Elsétálunk a szolnoki nagyboltba, ahol sikerül jó sokáig sorbanállni a pénztárnál, amire visszaérünk az állomásra, már szinte rajtolhatunk is. Vakond87 sporttárssal egészül ki még csapatunk. Nevezés, pontban kilenckor indulás. Átkelünk a felüljárón, szoktatjuk magunkat a hosszú egyenesekhez. Valahol végre lekanyarodunk a fõútról, szépen sötétedik, amire elérjük a vasutat, leszáll az éj. Irány Abonyi út vasúti megállóhelye, ahol talán már csak a hatvani személyvonatok állnak meg. Vagy lehet, hogy azok is csak lassítanak. :)
Itt van az elsõ ep. és itt fordulunk rá a tulajdonképpeni Sóútra. Hosszú, egyenes út, a szolnoki átkelõhelyrõl vitték régen a sót Budára, ma már csak a helyi gazdák járják traktorral, néhány környékbeli, aki rövidebb utat tud a másik faluba és persze a túra résztvevõi, évente két alkalommal. Most éppen mi is itt vagyunk, megyünk, szántás-vetés mellett, elõre Tápiószelére. Beszélgetünk, féltávig nem is állunk meg, ott viszont nagyon jól jön, hogy Kerek repkény elhozta a polifoamot, így legalább nem kell a vizes fûben ücsörögnünk. Átkelünk a jó öreg 750 kV-os távvezeték alatt, rendkívüli látvány, de most egyáltalán nem hallatszik a zúgás. Jön a hosszú országúti szakasz, nem történik semmi különös egészen a kutyás tanyákig, ahol elég elnézni a házak felé és máris sok-sok világító szempár köszön vissza a sötétben. Jó kis látvány. :)
Talpalunk tovább, lassan fogynak az ellenõrzõpontok, csoki, nápolyiszelet, innivaló is jár ellátásként. Valahol egy pontõr kérésünkre lefényképezi kis társaságunkat. A mûút után az utolsó valahány kilométer viszont nagyon nyögvenyelõsen megy csak. Tápiószele fényei ott vannak elõttünk, nagyon messze, de számok tekintetében egészen közel. Vakond87 itt dönti el, hogy hagyja a SzuSóBuHa kupát, inkább hazamegy, nem ér annyit az egész, hogy még egy nap szívassa magát. Kartársaim arcán is látszik a fáradtság eléggé, de nagyon lelkesek, és mivel Repkény is itt van velünk, nem szólnak egy szót sem, hogy fáradtak. Viszont amikor megállunk pihenni, egybõl dõlnek, mint az õszi búza. :) Nagy sokára elérjük az utolsó ellenõrzõpontot, tartunk egy utolsó pihenõt. Aztán becsoffadunk a célba, Repkény csak álmos, Supi és Norbi álmos és fáradt, Vakond87 fáradt és kidörzsölõdött, én szintén csuda álmos vagyok.
Minden álmosság ellenére teljesen vidáman érünk be, leültetnek, hogy majd adják a díjazást, megesszük a virslit, eltesszük a sütit ínségesebb idõkre. Majd várunk egy ideig, aztán rájövünk, hogy így elmegy a vonat, amivel még elég jól visszaérünk a pontõrködésre (úgy, hogy elõtte még enni is tudjunk venni). Vakond87 segítségével mindnyájan megkapjuk a díjazást (nem semmi molyolás megy az asztalnál, pedig már beérkezõ sincs egy ideje), utána irány a hosszú út Tápiószelén keresztül. Találkozunk Cejassal, nem egészen õszinte a mosoly az arcán, amikor mondja, mi vár még rá Nagykátáig. Aztán sietünk, az utolsó párszáz métert megfutjuk és éppen elérjük a vonatunkat, amelyen mély álomba zuhanunk a Keletiig. Az idei Sóutat nehezebbnek éltem meg, mint az eddigieket, pedig az idõ ideális volt, a társaság lelkes - köszönöm mindenkinek: Kerek repkénynek, Vakond87nek, Supinak és Norbinak -, a pontõrök kedvesek, mint mindig. Nem tudom, hogy bírtam volna, ha a Szurdokon nem csak pontõrködöm, hanem szombaton csinálom meg.
A hétvégének pedig még mindig nincs vége...
-Kékdroid- |
