Túrabeszámolók


Szent Iván éji sóút

EsztiTúra éve: 20082008.07.09 13:26:37
Só út, mint a SzuSoBuHa második távja

A keleti pályaudvarra siettünk, és ott vártuk be még két társunkat, akik csatlakozni kívántak az éjszakai túrához. Meg vettük a jegyeket oda és vissza is. Mikor a fiúk megérkeztek vártunk kicsit, hogy kiírják a vonatunkat, majd felszálltunk. Mivel már a napot áttúráztam, azért gondoltam az lesz a legcélravezetõbb, ha pihenek a vonaton. Persze ez nem jött össze, mert mindannyian eléggé fel voltunk dobva. Hamar kiürült a vagonunk, így már bûntudat nélkül hangoskodhattunk (lehet, hogy köze volt ehhez annak, hogy épp ekkor szellõztettük a lábunk?).
Szolnokon, mikor neveztünk, már csak 2 láthatósági jelvény jutott nekünk, de nem bántuk. Eleinte lassan indultunk el, lassan jutottunk ki a városból. Kb.5-ször álltunk meg, csak azért, hogy a zseblámpákat elõvegyük (7-en voltunk). Ezután rákaptunk az ízére, és magunkhoz képest nagyon jól haladtunk. Mivel eléggé késõn indultunk, ezért többünk nem az elsõ pontnál kapta meg a csokiját, mert az már elfogyott.
A táj szépségeirõl nem tudok ódákat zengeni, mert csak a mellettünk lévõ kukoricást, és napraforgó táblákat érzékeltem, illetve felettünk a csillagokat. Bezzeg a fiúk kifinomult szaglása mindig megtalálta, ha az út mentén egy-egy kender tõ nõtt.
A fáklyákkal való pont jelölés nagyon hasznosnak bizonyult, mert már távolról észre lehetett venni õket. Úgy a túra közepe táján már erõsen kezdtem érezni a km-eket a lábamban, így egyre lassultam, és a hátsó bolyba szakadtam. Itt megemlékeznék egy roppant „kedves” túratársnõrõl, akit egybõl elõre engedtünk, amikor beért, de mégis olyan bunkón beszélt velünk, mintha õ lenne a mindenség közepe, mondván, hogy õ SzuSoBuHás, és siet, ne tartsuk fel (ha ekkor ilyen volt, akkor milyen volt a harmadik táv végére?).
Egy idõ után elszakadtam a többiektõl, de nem bántam, mert jól lehet a szabadban, magányban énekelni. Az ellenõrzõpontnál bevártak, de innen nem tudtam a narancslé ellenére sem az élboly tempóját tartani. Középen ragadtam egyedül. A többiek vagy nagyon elõtte, vagy nagyon utánam voltak. Ekkor elszakadta cérna nálam, és a fáradság miatt vagy félórát sírtam (ez nálam általános, ha fáradt vagyok), és a célig már meg sem nyugodtam. Az utolsó ellenõrzõpontnál bevártam a hátsóbolyt, és velük haladtam tovább.
A céltól kb.10 méterre meg álltam letörölni az arcom, hogy kinézzek valahogy, mikor célba érek. Nagyon fáztam, pedig én még a jobban felöltözöttek között voltam. Tudtam, hogy én nem megyek tovább a BuHa távra (vagy mégis?). A céltól még 2 km-re volt a vonat, amit csak úgy értünk el, hogy egy helyi járatra felszálltunk.
A vonaton mindenki aludt egy társam kivételével, akinek a vonatjegyeket átadtam, aki így késõbb a kalauznak egyszemélyes pantomim elõadást tartott mikor azt mutatta, hogy ki a 4 diák, a 2 felnõtt, és az 1 26 év alatti utas.
A keleti pályaudvaron kettéváltunk. A fiúk mentek a következõ rajthoz, én meg hazafelé vettem az utam Csepelre…

(folyt. A Buda határán túránál.)