Rákóczi 150, avagy a zempléni túlélõtúra
Két éve, amikor nagy szenvedések árán sikerült a 110-es távot abszolválni, fogadkoztam, nem jövök erre a túrára többször. Persze nem a szervezés miatt, hanem úgy éreztem, nem fekszik nekem a Zemplén. Tavaly már a revans halovány szikrái kezdtek pislákolni, de hamar sikerült elhessegetnem mindenféle „rákóczis” gondolatot, voltak más megmérettetések. Aztán jöttek a „fülesek”, „…jövõre lesz ám százötvenes is…”. Akkor tudtam, hogy nincs menekvés, vissza kell térni és harcolni.
Igazi nagy kalandnak ígérkezett a túra több szempontból is. Este kezdünk, ami nem fekszik igazán, mivel tavaly voltam elõször Csehországban egy ilyen rendezvényen és rendesen kidöglöttem a kialvatlanság miatt. Nappal az északi zöld, ami semmi jóval nem kecsegtetett. A várható nagy meleg és a második gyaloglós éjszaka pedig csak hab a tortán.
Igyekeztem társat találni már elõre és Szuromi Pisti személyében sikerült is. Felkészülésnek az Ultramonoton Ultramaratont terveztem, abszolváltam is emberi idõvel és nagy kóma nélkül. Igen, ez a nyár már csak ilyen, a nagy triumvirátus teljesítését tûztem ki célul, melynek harmadik tagja a VD115 is vészesen közeleg. Fogytak a napok, balatoni pancsikolás a gyerekekkel, de a várva várt információk csak nem jönnek a túráról. Szerdán végre újra itthon és Jaat figyelmeztetésének eredményeként rávetem magam az utolsó utáni pillanatban a netre felkerült „információtömegre”. Majd hanyatt esek, amikor látom, hogy beleraktak egy „kis” kitérõt Bodó-rétre… Az ellátás nem tûnik rossznak, bõséges enni-innivaló utánpótlás, rengeteg depózási lehetõség, kóser!
Péntek reggel indulás Szegedrõl, Budán felveszem Pistit és irány Sárospatak. Aggódva figyelem a gyülekezõ fellegeket, nem vettem komolyan az OMSZ elõrejelzését, annyit bakiztak az elmúlt idõben. Kettõ után leparkolunk a tornaterem elõtt, lecuccolás, még matrac is jut. Szieszta, nevezés, megkapjuk az érmet, meg is lepõdtem. Remó ugyanis nem akarta, hogy a nyakán maradjanak, így emléknek szánja. Újabb hentergés, gondolkodás, egy sör, és elmegyünk egy közeli pizzériába. Isteni a pizza és a söröcske, tán túl az is, késõbb még nyögöm a következményeit. Közben felhõszakadás, de rövidesen elmúlik. Pisti próbál pozitív hullámokat felém sugározni, kevés sikerrel… Vészesen közeleg a rajt, ismerõsök érkeznek, Sali Gabival ugratjuk egymást. Majd hét elõtt néhány perccel lerakom depós reklámszatyraimat az udvaron Füzérre és Hollóházára. Aztán Remó összehívja a népeket és közli, hogy az elsõ 110 km ki van szalagozva és reméli mindenki teljesíteni fogja a hosszú távot! Mindenki csettint, mert azért a legtöbben ismerik a zempléni buktatókat, amelyek éjjel még veszélyesebbek. Aztán eldördül a virtuális rajtpisztoly és ~80 õrült furakodik ki a szûk kerítéskapun.
Pistit elvesztem a tömegben, csak a Rákóczi várig loholva látom, már most le vagyok maradva. Berohanok a várkertbe és az igazolás után üldözõbe veszem az élbolyt. Még a fõút elõtt elérem Andit (Vk-t), Jaat-ot és Vadmalacot. Az elsõk nagyon tekernek, meg sem próbálok valami eszetlen iramot felvenni, kell az erõ még késõbb is. Az idõ épp egész kellemes, szépen csevegve faljuk a kilométereket Hercegkútig. A falu hamar elfogy és „Jaat tanár úr” nyugalomra inti az aszfaltcsík végeztével híveit. A szûkebb értelemben vett élboly távolodik, de menjenek csak, iramos gyaloglásban haladunk a sáros, helyenként igen bozótos ösvényen. Az út emelkedik folyamatosan, a növényekrõl a nedvesség jó részét már letakarították az elõttünk haladók, de hogy kompenzálva legyen ez a helyzeti elõny, nekünk már kissé átdolgozott, csúszós sár jut osztályrészül és kisebb szakaszoktól eltekintve végig is kísér az egész úton. A Pogány-kút messzebb van, mint emlékeztem, viszont mikor elérjük, kitartásomat a zsírkréta helyett szép kihelyezett pecséttel honorálják a rendezõk. Aztán következik a feketeleves, a hullámvasutazás… vágányok nélkül… Kezdõdik az az emlékezetes rész, ami két éve is kemény volt, vagyis a Darnó-hegy oldalában lefelé egy fiatal erdõn keresztül vezet utunk. A „faiskola” akkor még térdig/derékig ért, most már túlnõtt rajtam és igencsak nehézzé tette az elõrehaladást a talpunk alatt természetesen nem látható gödrökkel egyetemben. Le is fékezek és lassan véget ér a gyötrelem, haladunk Komlóska felé. A kis falu csendesen, szerényen bújik meg a sátoros hegyektõl övezett kis katlanban, hirtelen tárul elénk megkapó látványa.
Kiérve az utcára, egy ház udvarán kínálnak a pontõrök narancs ízû szörppel, le is szalad három pohár. 20 perccel múlt 8 óra, nem rossz, de érzem, hogy gond van, a pizza minden áron meg akarja akadályozni a gyors elõrehaladásomat. Rossz a gyomrom, rettentõen szomjas vagyok egyfolytában. Az érzés kb. az elsõ 30 km-en kísér… Pihenésre nincs idõ, irány a Pusztavár. A faluban egy versenyzõt Jaat „visszapiiippel” a helyes balos haladási irányba és kisvártatva elérjük a várhegy aljáig kellemesen kissé lejtõ szintutat. J és Vm SPM fokozatba kapcsolnak felfelé, én úgy döntök, megyek a saját iramomban és majd lesz valami. Felkapaszkodok a tetõre, pontosabban annak „gallérjára”, nem kell idén a csúcsot meglátogatnia annak, aki igazolásért szuszogott fel a végén már sziklás ösvényen. Kis gyönyörködés, beér Andi, együtt indulunk le Erdõhorváti felé. Az aszfaltig igen kellemetlen, száradó félben levõ sár fogad a traktorúton, de helyenként kommandózni is kell a kissé elhagyatott turistaúton. A cipõim egyenként nyomtak vagy 5 kilót biztos…
Itt döntöttem el, hogy vége a kocogásnak, átváltok gyalogos üzemmódba. Andi nagyon gyors, az aszfaltra kiérve fokozatosan eltûnik. Nem is látom többet, csak a célban. Most nem is annyira õ érdekel, hanem a faluszéli közkutak. Az elsõ nem nyer, a másodikból ömleni kezd a víz, de nem tudom elzárni… gyorsan eliramodok onnan… Három a magyar igazság, a harmadik alá befekszem és tankolok. A falun végigbaktatva az aszfalt „meglepõen” sáros földútra vált, ezt az alattomosan emelkedõ traktorutat kell követni egészen a Király-kútig. Lámpa elõ, közben a boxkiálláson és nagygenerálon átesett Jaat és Vadmalac megelõz és invitál a futásra. Engedek a csábításnak, kb. tíz lépést… „Fut az öregisten haragja…” morgolódok magamban. „Ha nem caplatok senki után éjjel, tán nem alszom el”- nyugtatgatom magam.
Eseménytelenül telnek a percek, a méterek, a kilométerek, kicsit jobban vagyok és meglepõen hamar elérem a pontot, ahol a kerékpáros srác vár piros villogójával, mint két éve. Azt tanácsolja, a forrást felejtsem el, nem is kellett kétszer mondania. Rövidesen következik a neheze, egy balos kanyarban a jel felvág meredeken jobbra, a hegyoldalra. A vízmosásoktól szabdalt, útnak nemigen nevezhetõ szakaszon sebességem negatív elõjelet vesz fel, roppant nehéz az elõrejutás. A kiképzést a kidõlt fák, gyomok emelik egy magasabb nehézségi kategóriába. Tudtam, hogy mire számíthatok, nem szentségeltem és a Zabarla-nyereg érintésével igencsak nagy megkönnyebbülés volt elérni a jobbról, Erdész-rét felõl érkezõ murvás utat. Ezen az irdatlan kemény szakaszon kiváló szalagozás segített, akárcsak végig az úton.
Errefelé kezdtem érzékelni, hogy olykor-olykor valaki/k mocorognak a közelben. A regéci várhegy alatt ér utol Tóth Gyuri és Czégény Babi (személyi edzõ). Innentõl együtt araszolunk fel a várba az igen meredek kaptatón. Már lent, tisztes távolságból érzem a pontõrök által csiholt tábortûz füstjének kellemes illatát. Rövidesen felérve ízlésesen elkészített paprikás, paradicsomos zsíros/margarinos deszkákkal kínálnak, víz viszont csak kevés van. Ez egy kicsit bosszantott végig, hogy több helyen hiába mentek ki a pontõrök autóval, csak megmagyarázhatatlanul kevés vizet vittek magukkal. Sebaj, a faluban van közkút! Zoknicsere és elhatározom, hogy Gyuriékkal maradok a faluig (anno itt eltévedtem), és utána a saját iramomra váltok. Ennek ellenére az ÉZ végéig boldogítottuk egymást… :-)
Gyuri beszél, tartja a lelket a trióban, „…õ nem fut éjjel egy centit sem…”. Ennek ellenére fénysebességgel, pillanatok alatt a faluban találjuk magunkat. A kutak nem mûködnek, kezdek pánikba esni, csak egy korty víz lötyög a palackom alján. Az x-edik, a faluközpontban végre ontja magából az éltetõ nedût, mindenki fogyaszt tisztességgel. A falu szélén kis bizonytalankodás, végül a helyes úton a dombra felmászva csodáljuk a csillagos égbolt alatt a vár haloványan kibontakozó sziluettjét. Innen eseménytelen szakasz következik a 700-as csúcsok között szlalomozva, amelyet egy irtás irányában, jobbra meredeken felkapaszkodva kezdünk. Beszélgetünk, gyorsabban pörög az idõ és a táv. Egy elágazást majdnem benézünk furcsa lesz, hogy lefelé tart az út, szóvá teszem és máris a felsõ ágon tapossuk a kellemetlen, de legalább nem nagyon sáros dózerutat.
A Fehér-kúti vadászház elõtti aszfaltcsíkot elérve kocogásra váltunk, imádkozom, legyen víz a kútban. Imám meghallgatásra talált, és a nõi alakot ábrázoló faszoborból nem túl határozottan, de csordogál a kristálytiszta, hûsítõ víz, nem úgy, mint két éve. Utántöltés és már csak egy ugrás a Sólyom-kõ. A meredek kaptató hamar átvált lankás szintútba. A piros háromszög elsõ leágazását elvétjük, így visszairányból közelítjük meg a kilátópontot. Az óra fél kettõt mutat, a panoráma még ilyenkor is megkapó, szívesen idõzne az ember, ha nem lenne ilyen hûvös és még ennyi km elõtte.
A gerincen végigkanyarogva messzebb van Amadé vára, mint emlékeztem, már elõre rettegek az azt követõ nyaktörõ lejtõtõl, amely anno egyik társam végzetét jelentette. Gyuri jelzi a sötétben szinte észrevehetetlen romot és megkezdjük az ereszkedést a Kis-patak völgyébe. A hegyoldal nem lett lankásabb, kímélem a térdem, nem akarom kiakasztani már az elején. A völgyben a Potácsházig a patakon is át kell vergõdni, nem olyan egyszerû. Itt már Jaat jár a fejemben, mert hallom, hogy a „Király” kicsomagolja hangszereit és megfontoltan hangolni kezd. Álmosodni kezdek, le is maradok néhányszor, de próbálok egy emberi követési távolságot tartani.
Kutya egy hely ez a Potácsház környéke, mert az ember fia azt hinné, hogy mindjárt bent is van a faluban, pedig az csak hiú ábránd. Kellemetlen emelkedõ, majd lejtõ, nem adja magát könnyen az „aranygombos” község. Idegölõ falunézés, végtelen aszfalt a falu „déli pólusán” lévõ Bányász Múzeumig. Közben részeg HVCS-k köszöngetnek, mulatnak rajtunk. A ponton pezsgõtablettás vízzel és csokival kínálnak, jól esik. Az idõ közben igencsak lehûl a hajnali órákra, reszketek, mint a nyárfalevél, mikor búcsút intünk ennek a hangulatos községnek.
Na innentõl következik a szuperkoncert, totális kóma… Gyuri elöl, Babi középen és a végén kullogok én. Közöttünk ~40-50 m-es hézagok, ugye tartani kell a biztonságos követési távolságot. A szemeim lecsukódnak, Babi széldzsekije az egyetlen dolog, ami eljut az agyamig. „Kövesd, kövesd, kövesd…!” zsongja a „Király” két gitárszóló között. Ez a 8-9 km felér egy agymosással, annyi emlékem van, hogy egy emelkedõ tetején fából épült, sötétzöldre festett mászókákból épített játszóteret vélek felfedezni. Meg is örülök, hogy ez már biztos Hollóháza, de mikor a szemem kinyitom, csak a széldzseki mozog elõttem monoton egyhangúsággal. Az egyik lejtõn már emberes hátrányt halmozok fel, így kocogásra váltok és Babit beérem, aki velem ellentétben különféle házikedvencekkel randevúzott az elmúlt idõszakban. J
A Hollóháza feletti ereszkedés során szép erdõkben vezet az út, kicsit magamhoz térek. Majd hirtelen kiérünk a település felsõ fertályára és leereszkedünk a fõútra, onnan pár lépés a múzeum. A lámpák idõközben lassan feleslegessé válnak, a ponton isteni dinnye vár, gyermeteg örömmel kezdem habzsolni az édes gyümölcsöt. A hálózsákból szép lassan kikászálódó pontõr (nem irigyeltem) autójának csomagtartójából elõkerül a depó, izoital, az élet egyik apró öröme. Nem ülünk sokat, mert megárt. Továbbra sem vagyok a toppon, de legalább a gyomrom lenyugodott idõközben, plussz a „varázsital” is kéznél van már. Hamar megpillantjuk Füzér várát, amely talán hazánk legszebb várromja. Gondolom sokan osztják ezt a szubjektív véleményt. Volt idõm/alkalmam ezen morfondírozni, mert a nap folyamán nemigen volt olyan irány, amelybõl ne tanulmányozhattuk volna behatóan a romot. Ez kicsit lelket ver belém és tempósan lecsorgunk a faluba, én kissé lemaradva próbálom tartani a lépést. A színpadig vezetõ keményen emelkedõ aszfalt szarvaimat kissé letöri, de nincs mese, kemények vagyunk.
Hat órára érünk fel. Kis csalódás, hogy az elõzetestõl eltérõen csak a második vizitünk során kapjuk meg a paprikás krumpli fejadagunkat, de a korábban már tesztelt paprikás margarinos kenyér kicsit kárpótol, akárcsak a száraz zokni és a cserecipõ. Jó ez a depózás, fontos, hogy legalább néha az emberfia levehesse a cipõjét szellõztetés gyanánt és száraz zoknit húzhasson fel, bár hatása nem tart sokáig, az állandóan nedves, füves utak és a pocsolyák hamar pótolják a vizes láb/lábbeli könnyen eltékozolt utánozhatatlan érzését. Babi cipõje döglõdik, a talpa kezd leválni, aggodalmasan vizsgálgatja, mikor a már szétázott talpát kenegeti valami varázsszerrel.
Aztán csak indulni kell, vár a Bodó-rét, ez a kedves szakasz, amit az utolsó pillanatban gyömöszölt bele a rendezõség az útvonalba, hogy az ÉZ elõtt ne legyen olyan mosolygós a társaság a maga ~500 m szintje és 15 km-e folytán… Faljuk a távot, semmi nem marad meg bennem ebbõl a szakaszból sem, még félig itt is alszom. Hirtelen elérjük a kis üdülõtelep aszfaltútját és indulunk pecsétért egy röpke néhány száz méteres kitérõre. A szép új MTSZ bélyegzõ ott is figyel a szabványládikában, de a rendezõk nem mellékeltek bélyegzõpárnát, a dobozban található pedig csont száraz volt, annak ellenére hogy megvolt a teteje is, csak hát a kis tartó aljára rakva. Az ember ilyenkor mindig elgondolkozik, mennyi lelketlen, figyelmetlen ember járja a nagy kék utat, akik ilyen apró dologra se képesek odakoncentrálni…
Kis lehelgetés végén csak sikerül valami nyomot csiholni a papírra, Gyuriék elviharzanak, én próbálkozom a büfé udvarán egy idõs úrnál bélyegzõpárna-ügyben tapogatózni, de nem vette az adást, értetlenül bámul rám, ezt a reggeli feles hiányának tudom be. Mindegy, irány lefelé, nehogy lemaradjak nagyon! Egyre baljósabb fellegek gyülekeznek a fejünk felett, kezd egy kicsit nyomasztani. A duó már messze jár, de mint kiderül, a jobbos kanyar után kis egészségügyi szünetet tartottak. Be is érem õket, Babi talpat ápol, Gyuri végez és elindul. Én is ülök egy picit még, de megijedünk és utána rohanunk. A mûútról való letérés cseles, jobbra mutat a nyíl, csodálkozom is, hogy felfelé kell menni egy emelkedõ, erõsen antipatikus dózerúton, halovány emlékeimben ilyen nem szerepel. Aztán Babi szól utánam, hogy az úttal párhuzamosan megy a jel, csak az eleje kegyetlenül be van nõve. Gyuri sehol, így megtáltosodott volna??? Egy fokozattal feljebb kapcsolunk, hajrázunk lefelé egyre nagyobb sebességgel. Újra kiérve az aszfaltra továbbra is semmi. Megyünk tovább, gondoljuk, csak megvár Hollóházán. A község szélét hamar elérjük, de idegesítõen hosszan vezet a kellemesen lejtõ traktorút a fõutcával szinte párhuzamosan, az „északi végeket” kerülve. Ez az az idõszak, ahol végképp magamhoz tértem „csipkerózsika álmomból” és a következõ éjszaka is könnyen ment már.
A pontra érve érdeklõdünk, de a pecsétfelelõsök nincsenek képben. Fõleg annak következtében, hogy csak egyszer ikszelnek… Ismerõsök érkeznek, nekik ez még csak az elsõ, Váltok néhány szót Groba-val, két szelet mennyország (dinnye), és tanakodunk Babival, mitévõk legyünk. Végül az indulás mellett döntünk, mert biztos itt hagyott minket az a „piszok” :-). De abban a pillanatban egy ismerõs kékruhás alak körvonalai kezdenek az úton kibontakozni. Igen, ez Gyuri, aki szépen a már említett földúton annak rendje és módja szerint felment gombászni a Bodó-rét alatt… J Megvárjuk, frissít, én is magamhoz veszem az aktuális izoitalomat és irány Kéked!
Gyuri este 8-9 órás célbaérkezést tûzött ki, én szerényebb voltam, mert csak aznapit. Ezek a hiú ábrándok lassan kezdtek teljes mértékben szertefoszlani. A Kékedre vezetõ sárga sáv már Hollóházán igen sápatag volt, onnan kiérve még olyan sem… Szerencsére a példás szalagozás itt sem hagyott cserben. Helyenként a csak a térképen létezõ jelzésen és turistaúton elérjük a faluba vezetõ mûutat, azon kis kocogás, de egy kis kacskaringóért, meg egy vízmû dombjának megmászásáért letértünk róla. Micsoda látnivaló! Idõközben leszakad az ég, de szerencsére csak kis ideig ázunk, a faluba érve már el is áll az égi „áldás”. Mindez csak arra volt jó, hogy a száradni kezdõ aljnövényzet és a gazok újra erõre kapjanak és tovább áztassák átázott cipõinket. A ponton innivalóval kínálnak, édesség nincs, helyette kis csomag sajtos tallér eldugva. Veszek belõle, jól esik.
Ezt követõen közeleg a túra „fénypontja”, haladunk az északi zöld jelzés felé. A faluban becsatlakozik a zöld négyzet és azon suhanunk nyugat felé a Lapis-patak völgyében. A pontõrök tájékoztattak, hogy ne a Melczer-keresztnél keressük a pecsétet, hanem a Koldusok-hídja közelében, mivel este a sötétben nem találták meg az útszéli keresztet :-). Kis szerelvényigazítás, lassan jön a kereszt, másfél méterre az úttól, igaz kissé gyomos a környezete, de csodálkozunk, hogy nem vették észre. Mindegy, irány tovább, szép új útjelzõ táblákkal találkozunk, immár a rettegett ÉZ-ön. Kicsivel 10 elõtt járunk. Rövidesen jelentéktelen tábla figyelmeztet: Határsáv! Majd pár méter és megpillantjuk az elsõ határkövet. Szép, takaros, piros kalapja van, frissen mázolva, tetején kereszt, oldalán jelzi melyik ország felé állunk. Szemben Abaújnádasd, szinte elérhetõ közelségben, de derékszögben keletnek fordulunk és követjük a „gyilkos galócákat”. Most még az újdonság erejével hatnak, de a végén már nagyon utáltam õket, így a gyilkos szó idézõjelének nem is biztos, hogy van létjogosultsága. Egyre kevesebbet beszélgetünk, szinte már semmit, mindenki elmerül a saját gondolataiban és küzd a kilométerekkel illetve a lassan mindhármunkon úrrá lévõ fáradtságon. Gyuri is fáradt, vége az anekdotáknak, Babi zenét hallgat, én nézek ki a fejembõl
Nos, eleinte enyhén emelkedünk a széles földúton, elõttünk a Szurok-hegy tömbje. A négyzeten haladva is szörnyülködtem, hogy oda fel kell majd mászni, de akkor válik az egész rémálommá, amikor hirtelen beérünk az erdõbe és „ránk borul” a hegy. A földúton még Gyuri úgy dönt, egy-két percre lehunyja a szemét az útszéli rekettyésben. Babival továbbindulunk, de rövidesen mi is a pihenés mellett voksolunk. Meg is jegyzi kissé megnyugodva, „na azért Gyuri is fárad már…” A hegy kegyetlen, igazi ösvény nincs, csak a kövek és a szalagok. Istentelen hosszú csúcstámadás végén, nyelvünket a földön lógatva érjük el néhány kanyar végén a hegytetõt. A durva emelkedõ mindhármunkat megfog, de ami a tetõn fogad, azt annyira se zárjuk a szívünkbe. Az ereszkedés még kimerítõbb, fõleg az úttalan utakon. Szépen lassan (nem szokásom, eddig csak kutyák áramtalanítására használtam) felszerelkezünk megfelelõ méretû, természetes alapanyagokból készült „túrabotokkal” és úgy ereszkedünk óvatosan. Multifunkcionális eszközök ezek, kifejezetten az ÉZ-et járók részére, mert a csalános, tövises részeken is kiváló szolgálatot tesznek. Víz/ennivaló készleteink igen korlátozottak, várjuk kegyetlenül a skárosi pontot, ahol gyümölcs és víz vár elméletben. Ennivalót nemigen hoztam erre a szakaszra, mert több helyre is ígértek frissítést. Sajnos ez igencsak megbosszulta magát, mert Füzérig egy csokin, egy üveg izoitalon és némi alamizsnán éltem.
A pontra beesünk, érdeklõdök a szolgáltatás felõl, de nincs semmi csak két 1,5 literes palack víz a 80 indulónak, annak ellenére, hogy autóval jöttek a pontõrök. Kérdésemre azt a választ kaptam, hogy nem volt elég flakon, hogy hozzanak több vizet. No comment… Teljesen lenullázódok, így többszöri figyelmeztetésre döntöm magamba a pezsgõtablettás vizet. Biztos mindenféle színem volt, csak emberi nem, így a pontõrök megsajnálnak és adnak egy darab nápolyit. Miután „alaposan” felvérteztük magunkat energiával a Nagy-Hrabo meghódítása a következõ pillanatra rendelt szent evangélium. Ez már nem olyan nehéz, de innentõl már igen megfontoltan haladtunk. Nem is volt érdemes sietni, mert sok helyütt nehezen volt járható a gazos határsáv. A csúcs után egy ideig nem jött ekkora emelkedõ, leszámítva a kellemetlen patakátkeléseket. Iszonyú nehéz volt a mélyen bevágódott vízfolyások csúszós, saras medrébe lejutni is, hát még onnan kikecmeregni. Hát igen, a határvonal meghúzásánál annak idején nem voltak tekintettel a majdani R 150 teljesítõkre… A Nagy-Milicig terjedõ szakaszon semmi különös, a patakátkelések mellett idõnként szép kilátások törik meg a határkõszámlálás monotóniáját. Gyuri holtponton van, többször lemarad, le-ledõlni egy-egy percre. Babival szép egyenletes tempóban araszolunk a kis „piroskalaposok” mellett. A botokat is sikerül megtanulni használni, már nem akarok beléjük botlani, jó segítséget tesznek, fõleg a mederátkeléseknél. Az idõ egyre inkább elszontyolodik. Én is, miután az összes hipotézisem megdõl arra vonatkozólag, hogy a határkövek milyen szisztéma szerint vannak elszórva. Be kellett lássam, semmi törvényszerûség nincs, de ezalatt az idõ alatt is járattam az agyam és telt az idõ.
A Milic alatt gyönyörû kilátás fogad ÉK felé és még egy meglepetés: egy kiadós zápor. A kis tisztáson sejteni lehet a csúcsot balra elõre, de nézelõdés helyett most imádkozom, ne tartson nagyon sokáig az esõ. Az eget egyenletesen borító szürke felleg nem sok jóval bíztat. Szlovák oldalról (?) rejtélyes sárga sáv szegõdik mellénk, a csúcstól 250 m-re az utolsó emelkedõ aljában ízléses szlovák útjelzõ tábla nyugtat meg, az áhított cél már kézzelfogható közelségben van. A csúcson privát túrázók ostromolják pecsétünket, megkérem õket, hagyjanak pecsételni, mert haladni kellene. Közben egy ideje már Anitával kerülgetjük egymást, ez megy majd végig a zöldön.
Innen a Tolvaj-hegyig semmi érdekes, szép erdõk (ami végig jellemzõ a zöldre), de kinek van már energiája velük foglalkozni. Egy idõ után már a „gombák” se szórakoztatnak, újrafestették õket, a szám még hiányzott. Így egyhangúan hullámvasutazunk, várva a közelgõ pontot. Az esõ alábbhagy, kis megnyugvás, akárcsak az, hogy a Milic környékétõl több helyütt egy méter szélességben lekaszálták a gyomokat a kövek vonulata mentén. A hírhedt Tolvaj-hegyet is csak akkor veszem észre, amikor már lefelé kell rajta gatyaféken, jelentékeny talajeróziót indukálva csúszkálni. Piszkosul meredek, csúszik, az egyik botom el is törik és errefelé már nincsenek olyan szépek, meg persze nincs is kedvem kutatni újabbat. A cél a túlélés! Lefelé, lefelé és csak lefelé, a sor végén araszolok, megfontoltan, szörnyû látni, hogy az elöl, jelenõs elõnyben haladó Gyuri sincs még az alja közelében sem…
De minden rossznak egyszer vége szakad, a murvás útra leérve jókedvûen rohanok a kajapont irányába. Jól ki vagyok éhezve…és úgy is maradok…Megint csak plusszos víz, semmi egyéb. Majdnem elsírom magam és megkérdezem pénzért lehet-e venni valamit. A pontõr megkínál mosolyogva egy karéj, friss üres kenyérrel. De jól is esik! Gyuris és Babi is csippent belõle és rendületlenül haladunk az árkokkal szabdalt szakasz felé. Emberes mennyiségben, emberes mászások, technikás átkelések következnek. Útitársaim egyre rosszabbul vannak, mindkettejük talpa tropára ment, úgy döntenek Füzéren kiszállnak. Megértem õket, de nekem meg se fordul ez a fejemben, mert ott vár a félig-meddig száraz cipõm. A talpaimat és lábujjaimat igencsak próbára tette ez a rész, különösen a meredek lejtõ, érkezõben a vízhólyagok… A Lipovec egy cseles hegy, mindig elhiteti, hogy felértél, de aztán a pofádba röhög, hogy mégsem. Ezt párszor eljátssza, míg legyõzi az ember. Közben Sétálós Bácsi és Rush hagy le, a pecsétnél találkozunk, elõbbi gumicukorral kínál. Gyuriék nagyon belassulnak, egyedül indulok, gondolom Füzérig biztos beérnek.
Majd történelmi pillanat, megpillantom a 35/9 sz. követ, vége!!! :-D Elmondhatatlan érzés megszabadulni az ÉZ-tõl. A célban sem éreztem ekkora megkönnyebbülést. Vígan haladok a csak térképen létezõ, kiválóan kiszalagozott zöld háromszögön a „zöld bringáig” egy széles dózerúton. Ezt a Bába-hegy kedvéért hagyom el, melyre megint botladozva érek elég susnyás ösvényen (már ahol volt). A megpróbáltatásért a hegy egészen megkapó panorámával fizet, de nincs idõ gyönyörködni, vár Füzér és a paprikás krumpli! A hegyet elhagyni nem is olyan egyszerû, meredek, szerpentinezõ ösvény visz le a szebb napokat látott tanösvény stációit érintve. Kiérve az erdõbõl egy nagy mezõn kocogva érem el Pusztafalut és diadalittasan kacsintgatok vissza a hegyek irányába: legyõztelek benneteket! A meglepõen élettel teli falun áthaladva a szép, friss kék + visz át hullámozva Füzérre. A faluba nem kell most lemenni, a jelzés átvág a vár keleti oldalán lévõ nyergen keresztül a színpadig. Fél hét múlt és boldogan cserélek cipõt, pólót, zoknit a kiváló, krumplis, paprikás lével felöntött fradikolbász tenger elfogyasztása közben. SB és R hosszabban idõznek, beérem õket és hét elõtt kicsivel indulunk.
Beszélgetve haladunk, hamar befutunk Füzérkomlósra, de útközben „a vár látványa még sokáig elkísér…” Majd a hajdani vasútállomásnál kezdetét veszi a dzsungelharc, MÁV nosztalgia egy terjedelmes szakaszon. Embermagasságú bozótban kell utat törni, szerencsére Bálint rutinos versenyzõ, aggodalomra nincs ok. Iszonyatosan kemény etap, le-le maradok, én, a földszintes termetemmel nehezebben mozgok a dzsungelben. Megváltásként érünk be Kisbózsvára, ahonnan még át kell ugrani a Nagyra. A sziklánál a gyümölcs helyett „porított gyümölcs” (szõlõcukor), kedves pontõrök, mutatják az ikszelõlapjukat: „õrült 150-esek” virít a tetején :-). Tovább és tovább, menni kell, az erdõbe érve már villanyt kell gyújtani. Kishután a helyi fiatalok furcsálló tekintetitõl övezve bedörgölünk egy kólát a kocsmában és irány a végtelen aszfalt. Eldumáljuk az idõt, hamar elérjük Nagyhuta túlsó végét. R kicsit lemarad, de utánunk kocog. Fel a dombra és hajrá! Nem emlékeztem, hogy a vágáshutai mûút olyan messze van, idegesít is. Közben tûzijáték hangja töri meg az éjszaka tökéletes csendjét. Az idõ kiváló, bár megint kezd hûvös lenni.
Vágáshuta, „önkiszolgáló étterem”. Ez ennek a túrának az egyik védjegye, szellemes megoldás a kocsma mellett elfüggönyözött „zsíroskenyérgyár”. Közben befut Karesz, én zoknit cserélek, egy idõre vízszintesbe helyezem magam. De nincs mese útra kell kelni, mert vár az utolsó cirka 15 km. A dombtetõre felérve Karesznak eszébe jut, hogy nincs meg a papírja, visszaszalad, csak a célban látom. Bálintnak a helyenként technikás szakasz a kisujjában van, némán, kissé lemaradva kisérem a jó iramban haladó duót. Egyre inkább minden lépés fáj, a talpam szétázott, kampec, de innen már valahogy be kell csúszni. A Gyökér-völgybe levezetõ szakaszt nem kedvelem meg, különösképpen a lent fogadó lápot. A cipõnek már annyi, a már jól ismert balra tartó emelkedõ a mélyútban és nemsokára megvan kis kék menti kitérõvel az a fránya a Rákóczi-fa. Onnan további eseménytelen szakasz vezet a Megyer-hegy alatti trükkös elágazásokig és a véget nem érõ emelkedõig. Piszkosul keményre sikeredett a Tengerszem elõtti kaptató, fõleg így a végén.
A ponton a pontõr hajigálja utánunk a gazdaságos csokit, milyen jól is jött volna ez korábban… Onnan lebukdácsolunk vissza a sávra, de a lejtõ már igazán nem esik jól, a nyikorgós térdem is jelzi jelenlétét. Eleinte kiskertek, majd parlag területen haladva érjük el csendben a Bot-kõi pihenõt. Bálint felhívja a figyelmünket, kelet felõl már világlik. A pihenõ után össze-vissza kacskaringózva (részemrõl szentségelve) jutunk el a városszéli épületekig. Ez már jó jel, de a Patika köz még kilométeres nagyságrend, ne örüljünk még. Szép nyugodtan becaplatunk a célba, ahol kezdetben nemigen fogad senki, csak résztvevõk. Az óra 3:30-at mutat, VÉGE!!! Forró zuhanyra vágyom, de meleg víz nincs morgolódunk is Bálinttal. Utána jobban esik a gulyás. A tornateremben észreveszem, valaki fekszik a cuccaimon. Kissé indulatosan a tudtára hozom, hogy ezt nem kellene, de enyhül haragom, mikor látom Andi az. Gratulálok, majd késõbb sok jó ember kis helyen is elfér alapon hárman osztozunk 2 matracon.
Snitt, 8 óra körül riadok fel, ideje indulni. Andi bejelentkezik fuvarra, rövidesen indulunk, jót dumálunk Pestig. Igazából másnap tudatosul bennem, hogy sikerült és nem kell többet gyalogolni [egy ideig :-)]. Délután 1-kor érkezem Szegedre, kis tisztálkodás és szinte egyhuzamban másnap reggel 7-ig alszom.
Gratulálok minden teljesítõnek, de mindenki másnak is, aki valamennyit is végigjött ezen a dagonyázós, elázós, didergõs, mazochista kiképzésen! Külön gratuláció Vándorköszinek, Jaatnak, Vadmalacnak, Zsotyeknek és köszönöm a társaságot Babinak, Gyurinak, Sétálósnak és Rushnak.
Néhány szót a rendezésrõl. Nagy fába vágta az MVTE a fejszéjét, de úgy érzem a szépséghibák ellenére úrrá tudtak lenni a dolgon. Az itiner hanyagolható, csak megszokásból van mellékelve. A táv- és szintadatok hagynak némi kívánnivalót maguk után, szerintem és nagyon sokak szerint legalább 160-at mentünk. Az ÉZ-ön volt a buktató, ott a megadott huszonegynéhány km-nél jócskán többet mentünk. A térképre ránézve látszik, hogy helyenként majdnemhogy légvonal távolságokat adtak meg. A szinteknél is ott voltak érdekes dolgok. Mindezt kibírja a turista, nem nagy gond. Viszont a beígért ellátások elõre nem jelzett elmaradása igen nagy hiba, sokan szentségeltek/szenvedtek miatta. Az útvonal esetében a bónusz körök adták a túra savát-borsát, nehézségét, ugyanakkor az érintetlen (na jó, a határsávtól jobbra és balra), vadregényes szép részét. Emberfeletti munka lehetett az elsõ ~110 km minden igényt kielégítõ szalagozása, amely megfelelõ szakértelemmel készült, mindig a megfelelõ helyeket és mennyiségben voltak, egyszóval biztonságot adott. Ez akkora pozitívum, segítség volt, hogy feledteti a fent említett kellemetlenségeket. A pontõrök végig kedvesek és segítõkészek voltak, köszönet érte. Az elkészült meleg- és hideg ételek is kiválóan sikerültek, a dinnye fantasztikusan finom volt és jól esett. Sok szép (több erre a rendezésre készített) pecsét virított az igazolólapon, ami ugyancsak igényes megoldás.
Összességében egy kiváló túra volt, amit az elemek még tovább nehezítettek. Köszönöm útitársaimnak a vontatást és a türelmet! Ezt emlegetni fogjuk még sokáig! |
