Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 km
Furcsa egy társaság ez a Zala Volán; Letenyére van meghirdetve a busz, mégis Nagykanizsára megy, nekünk ez kész szerencse. A nagy hõségnek köszönhetõen átalszom az út jó háromnegyedét, így Kerek repkénynek egyedül kell nézegetnie a tájat. A közvetlen járat révén természetesen a tervezettnél jóval elõbb érkezünk meg, az iskolánál viszont már így is találunk egy várakozó álláspontot elfoglaló Vasssalmost. A rendezõkre sem kell már sokat várni, hogy megnyissák elõttünk a Dr. Mezõ Ferenc Gimnázium kapuit, ezen várakozás közben viszont szörnyû felismerést teszünk: Repkény fényképezõgépe, amely nélkül amúgy egy lépést sem tesz, otthonmaradt. Így aztán, amint lecuccolunk és jól szétpakolunk, hárman nekivágunk a Dél-zalai metropolisznak, hogy Repkény neve napján kaphasson egy szép, sárga dobozú egyszer használatos, filmes gépet.
A küldetés sikeres teljesítése után eldöglünk a matracainkon, nézegetem a térképet, termünk pedig újabb lakóval gyarapodik, SzLA1 személyében, aki egy finoman cizellált és választékosan megfogalmazott kérdéssel nyit be a tanterembe. Ahogy tovább folytatjuk a túrára való mentális felkészülést (értsd: a Dél-Zala turistatérképpel legyezem magam), megérkezik Vándor Csillag, valamint Székelyvándor és társa és befoglalnak egy-egy helyet. Beszélgetünk, közben telefonon megtudjuk, hogy Vándorköszörûst nem üdvözölhetjük a túrán személyesen (logisztikai természetû gond támadt), -rafter-t viszont igen, de rá még kell várni egy kicsit. Addig is beszélgetünk Vándor Csillaggal, sõt, KuJoMi is megérkezik, elõrevetíti, hogy nagyon kemény túrának nézünk elébe. Nem is tudhatom, mennyire igaza lesz.
Estefelé fut be –rafter-, egybõl el is rángatjuk vacsorázni, találunk egy egész tûrhetõ árú pizzériát, ahol jól megtömjük bendõnket. Kivéve Vándor Csillagot, õ ugyanis hamburger helyett töltött pizzát kap, ebbõl alig eszik pár falatot, cserébe neki bõséges reggeli jut. Visszadöcögünk a szállásra, lezuhanyozunk (van melegvíz), aztán jól elhelyezkedünk és alvás. Nem túl sok, nehogy megártson, ráadásul nem is tudok elaludni, amíg nem teszem a kabátom a lábfejem alá, utóbbi ugyanis lelóg a polifoamról.
Reggel nem óra ébreszt (a sajátomat fél hatra állítottam, de kikapcsoltam, ötkor már mindenki fent van úgyis), hanem a „We’re not gonna take it”, SzLA1 kisrádiója jóvoltából. A kisrádiót nem szeretem, akárkié legyen, ezt a számot viszont igen, 1:1 az állás, egye kutya. Nagy nehezen talpra rángatom a félig kómás Kerek repkényt, összedobáljuk az úti felszerelést. Aztán a nevezni készülõ tömeget (kb. 50 ember, mindenestül) kikerülve elsétálunk kávézni. Még van négy és fél perc a rajtig. Miközben megkapjuk az éltetõ nedût, a mezõny elrajtol, ezt végig is nézzük, Vándor Csillag pedig ott vár ránk a rajtbélyegzõs embernél.
Így aztán hat óra valahány perckor vágunk neki a hosszú-hosszú túrának. Végighúzunk fél Nagykanizsán, a végtelen kerékpárúton Palinon. Kész az autópálya, tavaly ilyenkor még javában épült, ma már járható állapotban van, UAZ-nál kevésbé terepbíró jármûvel is. Végre elhagyjuk a civilizációt, átkelünk a 17-es vasútvonalon, az egykori Déli Vasút egyik ékességén. Homokos utat rugdosunk, nem túl könnyû haladni rajta, azért így is megérkezünk Zsigárdra, a helyi televízió lelkes operatõre felveszi, ahogy megkapjuk az elsõ ellenõrzõpont bélyegzõjét. Folytatódik a sivatag, egészen Hosszúvölgy széléig, itt a sivatagi érzés szinten tartásáról a Nap kezd gondoskodni, túlbuzgón.
Homokkomárom vegyesbolt/kocsma nevû fakultatív frissítõpontján (azért fakultatív, mert a túra rendezésének az égvilágon semmi köze hozzá) észreveszünk pár gyorsabb lábú sporttársat, valamint betagozzuk a csapatba Tincát, aki úgy látszik, nem akar kimaradni semmi szívatásból a nyáron. Elbeszélgetve kisétálunk a faluból, felballagunk egy huplira, aztán le Obornak határába. Majd megint fel, az oda-vissza szakasz külsõ végére, jó meredek, napsütötte úton. Folyik rólam a víz és ez még semmi. A gerincút már barátságosabb, mint a kaptató, erdõben, illetve annak a szélén megyünk, Oltárcon paradicsom helyett almát adnak, finomat, apró szemût. Mivel ide lefelé kellett menni, ideje újra emelkedni, szõlõhegy szélén ballagunk, a hasonló nevû ellenõrzõponton 9 perccel túl. A 9 percet onnan tudjuk, hogy ennyi telik el attól kezdve, hogy OT Ibolyáék szembejönnek, addig, amíg visszasietve a sárga sáv másik ágán megtaláljuk a kábé bokamagasságra helyezett bóját. Nagyszerû, most legalább újra borzolhatjuk az út mentén mûködõ favágók amúgy is labilis idegeit, harmadszor is elhaladva mûködésük helyszíne mellett.
Az út cselesen helyenként úgy halad, hogy pont ne kapjunk árnyékot, ennek a tetejébe valaki odafönt játékosan még feljebb tekerte a termosztátot, dõl rólam a víz, teljes testfelületemen. Sebaj, a többiek sem néznek ki sokkal jobban, kivéve Vándor Csillagot, aki valósággal megtáltosodik a hõségben. A nagy önsajnálatban azért próbálok odafigyelni az útra és a tájra. Tavalyhoz képest nem sokat változott, viszont sok mindenre új elemként csodálkozok rá, mintha tavaly másképp lett volna, sõt, mintha tavaly nem is láttam volna. Ilyen elem a rettenetes forró nyílt szakasz Hahót elõtt is. A falu határán leereszkedõ betonlapos út mellett új villanyoszlopok ácsorognak, a szürkésfehér beton szinte vakító, csakúgy, mint a párától fényes égbolt. Repkény elkezd kocogni lefelé az elsõ árnyas fáig, ott bevár hármunkat.
Végre Hahót. Eltépünk a kocsmába, itt legalább fél óra hosszú szünetet tartunk, belakmározunk a szolgáltatásként járó igen finom zsíroskenyérbõl és uborkából, vételezünk sok hideg kólát és szódavizet. Szükség is lesz rá, az a termosztát odafönt biztos el van kalibrálva, még mindig felfelé tekerik. Az indulás elõtti pillanatban toppan be –rafter-, nem tudni, hol elõztük meg, hiszen utánunk csak két futó indult ezen a távon.
Tovább gyûrjük a kilométereket és az itinert. A 74-es fõút keresztezése után egy terepjáró beterít az út finom, fehér porával, ropog a fogam alatt egy darabig. Aztán végre erdõbe érünk, az öröm nem tart sokáig, tipikus zalai szõlõhegyen bandukolunk, hol árnyékban, hol napon, de inkább napon. Repkény hívja fel a figyelmünket a Deák túrával közös szakasz kezdetére, Tinca rávilágít a K+ furcsán jelzett (kivágott rönkök út felõli végén van a jelzés) elágazására. Nemsokára Söjtör. Nemsokára. Hamarosan. Mindjárt…
Végre bent vagyunk, kicsit megint kint, aztán megint bent. A Deák-házban a mosdóban tudunk vizet tölteni, a pontõr mondja, hol keressük. Egy pihenõ sporttárs kérdezi, hogyan járnak innen buszok Nagykanizsára. Leginkább sehogy, Zalaegerszegrõl viszont már egész sûrûn eljuthat. A pihenõ után lebaktatunk a fõútra, ahol egy igen szimpatikus kocsmát meglátva Tinca általános fagylaltozást javasol, egyhangúlag megszavazzuk. Így a Méregház mellett elhaladva finom hûvös jégkrémet nyaldosunk, elõsegítve szervezetünk hûtését. Valahol itt térek ki egy jól eltakaró magaslesre, a futómû súrlódó alkatrészeinek kenése céljából, nem sajnálom a fülzsír állagú körömvirágkrémet. A boxkiállás után szaporázom lépteimet, hogy utolérjem a többieket, ezelõtt találkozom Csiba és GPSZoli duójával, akikkel már jó ideje elõzgetjük egymást. Repkényt, Vándor Csillagot, Tincát és még Siményi Mikit is végül egy fa árnyéka alatt találom (megvártak, mert nem értem volna utol õket, rohannak).
Szántó követ szántót, meg randa emelkedõk is vannak, mindenkirõl szakad a víz, kivéve Vándor Csillagot, aki még mindig élvezi a szaharai körülményeket. Pusztaederics elõtt egy önigazolós pontnál, amely a számos bóják egyike (azért a többes szám, mert ezen is van egy kétjegyû természetes szám, míg némelyiken nincs), találkozunk a pihengetõ Wolfkeryvel. Láthatóan õ sincs különösebben oda ezért a klímáért. A faluban reményteljesen tekingetünk körbe valamilyen kocsmahivatalt keresvén, ezt meg is találjuk, alig 50 méter plusz. GPS Zoli utánunk kiált, amikor látja a túra útvonaláról való nyilvánvaló letérést, Vándor Csillag válaszol neki: „Kocsmába, hát hova mennénk?!”. Bent találkozunk SzLA1-gyel, feléljük a kis csehó szinte teljes üdítõital-készletét. Ráadásul aránylag olcsón. Kint a kútnál tartunk némi mosdást, aztán elhúzunk, hegyre fel, a lélektani félútnak számító Rádiházát megcélozva. Tinca mutat rá a mai idõjárás fontos elemére: a felhõk folyamatosan körülvesznek, de felettünk nincs egy sem.
A vadonatúj ellenõrzõpontot, a szõlõhegyet és a meredek lejtõt végre magunk mögött hagyva érjük el Rádiháza nem túl méretes települését. Papírforma szerint játszóteret kell keresni, sportpálya van inkább, meg egy libikóka; az itteni ponton megint kenyér, zöldség, víztöltési lehetõség, de mivel vizünk van rengeteg, utóbbit nem használjuk ki. Cserélek zoknit, késõbb derül csak ki, hogy káromra (szép vízhólyagtenyészetet alakítok ki). Elücsörgünk egy ideig a fûben, örülünk, hogy a fenti párarengetegbõl egy egységesebb felhõ is kialakul, így végre csak 30 fok van. Alig fél órányi pihenõ után újra útra kelünk, irány Szentpéterfölde, ahová kávészünetet irányzunk elõ. Visszakapaszkodunk a szõlõhegyre, majd végre irány az erdõ, enyhén csepegni kezd az esõ, azon morfondírozunk, milyen kényelmetlen is lenne az egész napos fõlés után éjszaka ronggyá ázni. Szerencsére az utóbbi nem következik be. Siményi Miki mesél a Torockó és Jókai túrák látnivalóiról, egészen meghozva a kedvemet hozzájuk. Szentpéterfölde elõtt az erdõ végénél hosszabb kiállást tartunk, a többiek elhúznak, fáziskéséssel követjük õket. Megismerem a vidéket, tavaly ugyanitt tehéncsorda legelészett. A rét funkciója a jelekbõl ítélve nem változott semmit, a szögesdrótot is ugyanott találjuk.
A faluban pedig ugyanaz a kocsmáros, ugyanabban a kocsmában, ugyanazzal a 60-as évekbõl itt felejtett berendezéssel. Ha csatos Bambit kérnék, talán még azt is kapnék. A kávé is szinte ugyanaz, mint tavaly volt. Lehuppanunk egy padra, elkortyoljuk a langyos löttyöt, sok van még hátra, erõt gyûjtünk hozzá. Tovább már sokan indulunk, eddigi négyesünk kibõvül Siményi Mikivel, Csibával és Zolival, és ha nem is szorosan együtt, de egy laza alakzatot tartva haladunk így egészen Bázakerettyéig. Ahogy elhagyjuk a falut, az egyik portától egy néni kiabál, hogy merre visz a helyes út, kedves. :) Elsétálunk a temetõ, a kisvasút szárnyvonalának végállomása, majd az épp felújítás alatt álló vadászház mellett, újra erdõ, újra emelkedõ út. Menetelünk a sötétedõ ég alatt, hol beszélgetünk, hol csak lépteink zaja zörög bele a csendbe. Bója követ bóját, néhol megpihenünk, majd hosszú erdei úttaposás után kibukkanunk Lasztonya szélén (Kámaházi erdészlak v. m.) egy nagyon leülésre csábító farakásnál. A társaság nagy része innen hamar továbbáll, Repkénnyel még egy kicsit maradunk töltekezni, cipõt, bakancsot igazítani. Ezek után a nagy szél miatt (na és persze az északnyugatról látszó villámlás miatt mi is tovasietünk. Annyira, hogy nem sokkal a Torhai-forrás elõtt sikerül is utolérni õket, a forrásnál legalább valamennyi víz csepeg.
Irány Lispeszentadorján, itt megint jól leülünk, rögtön az üdvözlõ tábla alatt. Egész addig ülünk, amíg fel nem villan Bázakerettye közelsége és botfeltartással szavazunk az indulás mellett. Eme falu az emlékeimben és reménykedõ fantáziámban azonosan egyenlõ egy csésze forró kávéval és egy nagy pohár kólával, így egymás után. Addig viszont szépen cseperedõ vízhólyagjaimat sétáltathatom egy darabig. Elõször némi aszfaltrugdosás, aztán egy kellemetlenül beszántott út, ami ráadásul emelkedik is. A szántásnak elég hamar vége szakad, jön a susnya, jön a távvezeték nyiladéka, jön a lejtõ, távvezeték el valamerre, már bent is vagyunk Bázakerettyén, a magyar olajbányászat õshazájában. Végre. A pont nem a tavalyi helyen van, hanem egy jóval lentebbi kis kocsmában, ahol a következõ események zajlanak le: megiszunk Repkénnyel egy-egy kólát; a pontõr Tincát, Repkényt és jómagamat megszán egy-egy kolbászos szendviccsel; Vándor Csillag kivág magából egy tenyérnyi vízhólyagot, fél vödör vizet kilöttyintve belõle sokak nagy ámulatára; Siményi Miki reményvesztetten várja, hogy összekaparjuk magunkat és induljunk.
Fontos momentum, hogy a pontõr jelzi szándékát a továbbjövetelre velünk 1:00-kor, amikor is megérkezik a leváltója. Továbbá fontos, hogy elmutogatjuk neki a térképén (ez ránézésre velem lehet egyidõs), hogy merre is az arra (K+ Kistolmácsig, kék sáv Palinig, ott meg jobbra). Ez gyanús, mert egyfelõl elvileg kellene, hogy legyen nála egy 40 km-s résztávról itiner, másfelõl annyira azért nincs sok jelzésváltás, hogy túl sokat kell belõle megjegyezni. Kicsit furcsa a stílusa, elmondja, hogy futni fog, elkezd ugrálni, kicsit mintha be lenne rúgva. Pedig nincs szegény… Egyelõre azonban hagyjuk függõben ezt a szálat, majd késõbb folytatódik.
Valamikor elindulunk tovább, elhagyjuk a kéket a Budafa felé vezetõ K+ kedvéért, az arborétumnál megvárjuk Siményi Mikit, aztán bevesszük magunkat a sûrûbe. Nagyjából az maradt meg bennem errõl a részrõl, hogy úgy megyünk le Kistolmácsra, hogy közben majd’ folyamatosan felfelé talpalunk. Végül aztán kibukkanunk a kisvasút végállomásánál, a Kazár-forrásnál össznépileg vizet töltünk. Jobb is, hogy itt pihenünk és nem Kistolmácson, mivel a ponton elképesztõen részeg arcok ülnek és viccesnek szánt megjegyzésekkel szórakoztatnak bennünket. Odébb tûzoltóünnepség zenéje kiabálja szét az éjszakát, megihlet néhányunkat a zene, Tinca kis örömtáncot lejt, Repkény RP-130 remixet készít. A vigasságnak nincs vége, a faluban még egy házból hangos üvöltözés és egy ordító rádió szól. Itt sem lennék szomszéd. Átkelünk valami dombon Borsfa felé, felébresztjük a szundikáló Wolfkeryt, pedig volt neki beállítva ébresztõ, nekem itt van egy nagy mélypont a falu elõtt, csak dobálom a lábaimat egymás után. A buszmegállóban Repkény rázuhan a padra, elég rossz bõrben van, a többieknek intünk, hogy menjenek nyugodtan, ez a megálló nem egyszerû erõgyûjtõ pihenés.
Pezsgõtabletta, ropi, mindenféle szilárd ételnemû kerül terítékre, egy kis szõlõcukor, fél óra pihenõ. Utóbbi lehet, hogy több. Innen felkelve (Vándor Csillag lealázta szegény vízhólyagjaimat, ezért extra gyorsan kezdenek növekedni) kicsit még sántikálunk, átsétálunk Valkonyára, motivációnkat a várható lakoma javítja. Amire átérünk, el is tehetjük a lámpákat, megvirradt. A háznál barátságos pontõr, elsõrangú ellátás, kérdezõsködés a többiek felõl (48 indulóból eddig kb. 6 feladó, de nem tudják biztosan; a leggyorsabb sporttárs már rég beért, a többiek már rég eltûztek). Közben elfut a ház mellett Csiba, mögötte szorosan a pontõr, kiabálunk utánuk egy ideig, amíg rájönnek, itt kell keresni a pontot. A valkonyai pontõr kérdezgeti bázakerettyei társát, hogy hány 40-es induló volt, hol van a 6-os számú, értelmes választ nem kap. Az útra kelt pontõr vigyorog, mint a vadalma és egészen össze-vissza beszél, kezd megint gyanús lenni, hogy talán részeg.
Beérkezik GPS Zoli is, lassan viszont mi útra kelünk. A futós pontõr ránk száll, amikor Csibával utolérnek, mögöttünk marad, mondván, nincs térképe, de majd jól követ minket. Miért nem kérdezi meg, hogy jöhet-e velünk, gondolkodom magamban, engem nagyon zavar, hogy azt magyarázza, mennyire ismer itt mindent, közben ott szuszog a hátam mögött. Viszont valamivel lassabb nálunk, kezd lemaradni, leülünk egy magaslesnél, pihenünk, amikor jön és csont nélkül elkanyarodik dél felé, utánaszólunk, hogy arra nem lesz jó.
Ez hiba. Odajön, elkapja a kezembõl a térképet, azt magyarázza, hogy a K+ az országos kéket jelöli (ja, meg a piros háromszög is), nem tudom, milyen kék keresztrõl beszél, arra nincs is turistaút, viszont ha kitartóan megy, elõbb-utóbb eljut a horvát határra. Repkény végtelen türelemmel elmondja, hogy õ emlékszik erre a rétre, a helyes út kijön az erdõbõl, a csapáson átkel a réten és a csapás egyenes folytatásánál kell bemenni az erdõbe. Ha nem tetszik a csapás, ki lehet kerülni szekérúton és ugyanúgy be az erdõbe. Van jelzés is, de talán télen festhették, mert nem látszik a lelógó lombozattól. Erre a válasz: arra biztos nincs. Vállat vonunk, elindulunk, bemegyünk, mit tesz Isten, ott a jel, valamint az út a következõ huplira.
Ezután csak szépen csendben menetelünk. Saját tempóban. Néha megjegyzem, milyen szép itt ez a fa. Kerek repkény fél perc után válaszol, hogy a nap is jól süt. Tartalmas társalgásunk közben észrevesszük, hogy egyre inkább nem kívánt útitársunk egyre messzebb kerül, majd annyira lemarad, mint a borravaló. Ha másképp állt volna hozzá a helyzethez, ti., hogy nem nagyon van képben, akkor szívesen segítenék, de ez a viselkedés hihetetlen. A tudat, hogy ott van mögöttünk, és akár utol is érhet – hiszen futni indult – komoly sebességnövelõ. A híres hét dombot aránylag gyorsan vesszük, Obornak elõtt engedünk öt perc pihenõt, aztán tovább. A ponton megkérdezzük, hogy Vándor Csillag mikor ért ide, mert csak az õ rajtszáma jut Repkény eszébe.
Összeszedjük magunkat, irány az utolsó domb. Valahogy felkaptatunk, beszélünk egy kicsit Csibával, aztán õ ellép, mi elmajszolunk egy-egy almát. Homokkomárom kegytemplománál lehuppanunk pihenni, közben egy gyönyörû németjuhász somfordál hozzánk, szagolgatja a táskámat. Aha, valóban van még egy szendvicsünk, lelkesen befalja. Amikor viszont jön a pap, odasiet hozzá is. :) A faluban tartunk még egy reggelizõs szünetet, a kocsmában kávét, a boltban ennivalót veszünk, szintidõ van bõven, különben is, éhesek vagyunk. Hosszúvölgyig, sõt, Zsigárdig énekelgetünk, mikor mi jut eszünkbe.
Zsigárdmajoron jéghideg tea a jutalmunk, ezzel adnak erõt a hátralevõ bõ hét kilométerre. Kell is, mert a termosztátot csesztek megjavítani, kezd megint cudarul meleg lenni. Átkelünk újra a vasúton, Palinban vár a hosszú, egyenes, unalmas, szinte teljesen árnyékmentes kerékpárút. Jár erre néhány békésen kerekezõ honpolgár, van, aki kevésbé bámul meg. Az autópálya felüljárója alatt leülünk pihenni, amikor egy enyhén ittasnak tûnõ biciklis rajtunk elbambulva teljes lendülettel nekicsattan oldalról a fémkorlátnak, de nem esik el. Újra elindulnia elég nehézkes, nagyon kicsi a pedál, amit el kell találni. A mosoly az arcunkra fagy, vagyis inkább sül, amikor kilépünk a napra. Odébb, megint árnyékban tartunk egy utolsó pihenõt, aztán végre beérünk Kanizsára, elhagyjuk a jelzést, felérünk az iskolához. Az utolsó 20 métert sikerül befutni, bent gratulálnak, én is gratulálok személyesen mindenkinek, akinek csak tudok és itt internetesen, akinek ott nem tudtam. Kicsit beszélgetünk még Ibolyával, Mikivel, KuJoMi-val, Wolfkeryvel, illetve mindenkivel, aki még ott van, majd lezuhanyzunk (nincs melegvíz, de nem is kell). Repkény szülei eljönnek értünk, az úton nem vagyunk valami beszédesek, eldõlünk és alszunk Lentiig.
Még egyszer gratulálok mindenkinek és nagyon köszönöm a társaságot azoknak, akikkel együtt mehettem, osztozhattam a vidámságban és a szenvedésben. :) Jó túra volt, végeredményben jó rendezéssel, sokáig emlékezni fogok rá.
-Kékdroid- |
