Mályvád 55
Utazás Gyulára
Sejtettem, hogy - az elõzõ évekhez képest - változás lesz a vasúti menetrendben. Igy is történt, megszüntek a Gyulát Budapesttel közvetlenül összekötõ gyorsvonatok, Békéscsabán piros kocsikba kell átszállni. Korábbi tapasztalatok alapján nem halasztottam a pesti indulást túl késõre, vigyáztam, hogy legyen még egy biztonsági csatlakozás. Szerencsém volt.
A Keleti pályaudvar demonstrációs táblája 16:45-re jelezte a Békéscsaba - Arad irányú vonat indulását azzal a kommentárral, hogy elõreláthatólag késve fog indulni. Ez a közlemény nem újdonság, a hangosbeszélõ minden második megszólalása az utazóközönség és a vonatra várakozók türelmét és megértését kéri. Ez a 2008-as valóság. Kicsit fásultan és álmodozva hallgattam a bemondót, tudattalanomban érezve, hogy ugrott a csabai átszállás esélye, hiszen a hivatalos menetrendkönyv szerint Békéscsabán 1 (leirom betûkkel is: egy) perc áll rendelkezésre az átszálláshoz. Közönyöm akkor kezdett elpárologni, amikor végre bemondtak valamit az aradi gyors indulásáról és ezért kivonultam az 5. vágány bakjához és ott az állt a táblán, hogy Aradról érkezik a vonat, ami, persze még sehol sem volt. A rutinos utazók serege elhelyezkedett a peronon és türelmesen várakozott, én azonban nem voltam rutinos utazó és kissé hülyén meredtem a táblára, mint aki nem tudja, hogy most jön vagy megy. A hangszóró ugyanis indulásról, a tábla pedig érkezésrõl beszélt. Nehezen dolgoztam fel a helyzetet, visszamentem a nagy táblákhoz és ott ismertem fel a tényt: az a vonat fog visszaindulni Aradra (via Békéscsaba - Lõkösháza), amelyik még be sem jött.
Felvillanyozva mentem vissza az 5. vágányhoz. Útközben és késõbb is azon gondolkodtam, hogy ki lehetett az a végtelenül optimista tervezõ, aki azt képzelte, hogy egy Aradról érkezõ vonatot - az utasok le- és felszállása után - úgy lehet visszainditani, hogy Békéscsabán még marad is 1 (egy) perc átszállásra a menetrend szerint Gyulára induló vonatra. Ez bizony nagy bravur akkor is, ha nincs pályarekonstrukció és két héten belül három bombariadó. El kellene mondani ezt a japán vasútak tokyoi jegykiadójának, aki, ha hanyagul azt mondom, hogy kérek egy jegyet Gödre, akkor megérdeklõdi, hogy Alsó- vagy Felsõgödrõl lenne-e szó? Na, ez az iróasztalmunka, dehát szükség van egy kiindulási menetrendre, hogy legyen mihez viszonyitani a dolgokat. Minthogy azonban nem humoreszket akarok irni szegény MÁV-START bõrére - van annak elég baja -, be is fejezem ezt a részt azzal az intéssel, hogy: emberek, közlekedjetek körültekintõen.
A gyulai vonat, természetesen, elment, lehetett várni a következõre. A boltosok ilyenkor már bezárnak, csak a játékterem fényei hivogatják a kószáló utast. Az a nagy szerencse, hogy az üzemegység nem specializálódott teljesen a nyerõgépek mûködtetésére, a pénzét nem kockáztató utas is kaphat alapvetõ innivalót (ennivalót nem) és cigarettát. Lelki szemeim elõtt felmerült az egykori csabai állomás, amelynek nyitott, de elkeritett teraszán vacsoráztam, s közben nézegettem a jövõ-menõ vonatokat. A benti teremben este tán még cigányzene is szólt, a jobbak kedvéért. Ennek egyszer s mindenkorra vége van, ma már az autópályák pihenõiben kávézunk, ha el nem romlik a kávéfõzõgép.
Ezt a pár szavas vázlatot csupán tisztelt túratársaim azon 95%-ának kedvéért követtem el, akik még meg sem születtek akkor, amikor ez a romantikus kor lezárult. Most pedig sietek az induló kétkocsis piros vonathoz, amellyel késõ este megérkezem Gyulára. A késõbbi érkezésnek elõnye is van. Tavaly ugyanis - korábban érkezvén - néhány fiatal társammal az iskola lépcsõjén üldögéltem addig, amig a tornateremben véget nem ért egy hosszabbra nyúlt pingpong verseny. Csoportunk felhivta az utca másik oldalán lévõ rendõrség figyelmét és - igen helyesen - tájékozódni kezdtek szándékaink felõl. Éltes korom bizonyos garanciát látszott nyújtani számukra, mert elfogadták a magyarázatunkat. Miután a megérkezett rendezõség kifeszitette transzparensét, teljessé vált a nyugalom.
Jelen esetben már egy komoly rendezõi stáb karjaiba futottunk. A teremben bõven volt hely és Vidovenyecz szervezõ úr egy akkora szõnyeget cibált elõ a szertárból, hogy hárman is elfértünk volna rajta - hosszában. Nyugalom volt és békesség, Zsolt pontosan egyéves kisfia, Áron, már aludt az egyik szobában. Több ismerõs társ is megérkezett, örvendtünk a szerencsének. Ami az infrastrukturát illeti: hamarosan üzembe helyezték az automatát, amely forró csokoládét gyártott a kuncsaftoknak.
Útleirás
Reggel felhõs ég alatt, de jó éghajlati viszonyok mellett vágtunk neki a menetelésnek. A futók elfutottak, a többiek különféle összeállitásban rótták az utat.
Én Hevér Gábor társaságában lépegettem a kanyargó utcákon, miközben mindkét felet érdeklõ aktuális kérdésekrõl beszélgettünk. Jó tempóban haladtunk, amely csak akkor vált szaggatottá, amikor Gábor szenvedélyének, azaz a villanyfényképezésnek kezdett hódolni. A vártól a kempingig fel is lazultunk, a gátra még kis különbséggel mentünk fel, de utána már csak a Fehér-Körös hidjáról visszanézve láttam, többé nem. Gyulavári eleje nem volt újdonság, viszont a református templom - igy a Bay Zoltán emlékmû - felé nem kellett elkanyarodni, helyette a település belsejével, illetve a frissen rendbehozott Wenckheim-Almássy kastéllyal ismerkedtünk meg. Ez utóbbira - ha jól emlékszem - 2,3 millió eurót kapott Gyulavári, tehát ott is épül Európa.
Kifelé haladva néhány szem erejéig megdézsmáltam az utcai szilvafákat, ugyanis ezeknek a gyümölcsöknek érett szilvaize van, ellentétben a fõvárosi kereskedelem által teritett kemény, izetlen, globalizált termékekkel. Nagy élmény ez, tisztelt túratársak, csakúgy, mint azt látni, hogy egy idõs bácsi, reggel hatkor egy gyulai mellékutcában gondosan sepregeti a járdára hullott elsõ õszi leveleket.
Kifordultunk a dénesmajori útra, ellépegettünk a solymosi ellenõrzõ pontig, ahol ivóviz és - késõbb még többször megjelenõ - kókuszos csokoládé várt ránk. A gáton mentem tovább, csak akkor megyek vissza betonútra, ha nagy a sár, amihez most nem volt szerencsénk, pedig - ahogy láttam - korábban kiadós esõk pásztázhatták a tájat.
Az erdészet "faltól falig" felszántott földúttal fogadott bennünket, de mivel nincs üldözési mániám, és nem vagyok szakértõ a velük folytatott küzdelem napi állása tekintetében, azért azt gondoltam, hogy a luxusautókkal érkezõ orvvadászok behatolását akarják meggátolni. Mindenesetre sok szerencsét kivántam a mellettem elfutó Hoffmann Évának, aki sebesen igyekezett elõre a bokatörõ barázdákon. Az erdészettel folytatott küzdelem már közhely. Mind az itiner, mind az egyesület honlapja felvilágositást adhat arról, hogy miért nem szeretik erre sem a turistákat. Talán el kellene egyszer vinni az erdészeti vezetõket egy teljesitménytúrára, hogy lássák: mi van a résztvevõk fejében. Biztosan nem az, hogy egy nagy pokrócot leteritve fõzni kezdjenek, a hulladékot szétdobálják és bekapcsoljanak hordozható rádiókat esetleg hangfalakat. A túrán menni kell, nem kóborolni és tiltott virágokat szedni, vagy ijesztgetni a vadakat, s egyébként pedig szabadulunk minden felesleges túlsúlytól. Azt nem tudom, hogy miféle párbeszéd alakulhat ki a tulajdonosokkal, milyen érvük van az erdõk lezárására. Biztosan van néhány, de rugalmasabbak is lehetnének, hiszen egy túraútvonal kijelölése elég jó garancia arra, hogy az erdõjárók ne kóboroljanak összevissza.
Abba is hagyom az elmélkedést, hiszen felnõtt emberek, jóakarattal, sok mindent megoldhatnak. A napokban hallottam viszont olyan szempontot, amelynek alapja nem a pénz, meg a nagyurak vadászatának biztositása volt, hanem az, hogy a látogatók virusokat hurcolhatnak be a területre. Azt mondtam: dehát a vadászcsoportok ugyanúgy vihetnek be virusokat, mint mi. Kaptam választ, de az nem elégit ki, majd érdeklõdni fogok még. Annyi agyafúrtság viszont belémszorult, hogy azt gondoltam: a koptatott farmernadrágok mintájára, koptatott turistajelzéseket kellene festeni, amirõl a buzgó jelzéslevakarók azt hinnék, hogy õk csinálták és igy mindenki megtalálná a maga számitását.
Menjünk tovább a mályvádi õstölgyeshez. Jó pár évvel ezelõtt a pontõr kiikszelte a számomat, majd elolvasva a lapomon lévõ nevet felnézett és azt kérdezte, hogy vajon egy Ági nevû lány rokonom-e. Mondtam, hogy a lányom és bátorkodtam megkérdezni, hogy honnan veszi az ismereteit. Mert, ugye, mégis csak különös, hogy az ember elmegy az ország egyik legszélsõ pontjába, egy kilométerre az államhatártól, és ott, az erdõben, ilyesmirõl érdeklõdnek. Kiderült, hogy õrünk apja a békéscsabai meteorológiai állomás vezetõje volt és Ágit oda osztották be egy ideig szakmai gyakorlatra. Ezen elmélkedve eszembe jutott pályakezdõ korom egy eseménye. Az ötvenes évek második felében a debreceni matematikai intézetbe látogatott Su Buchin shanghai egyetemi tanár. Megtartotta az elõadását, majd a jelenlévõk beszélgetõ társasággá alakultak át. Nem tudom hogyan, a vendég egyszerre csak azt kérdezte, hogy hány lakója van Magyarországnak. Mondtuk, hogy tiz millió. "Ó, hát akkor maguk mind ismerik egymást" - derült fel a kolléga. Igazi kinai, speciálisan shanghai szemlélet. Valójában nem is túlzó, ha nem gyerekekrõl van szó. Pál István szokta mondani a Szanticskára látogató vendégeknek: Az nem lehet, hogy ha Józsi bácsi (ez én vagyok) leül valakivel az Angyal Bandiban, akkor ne lenne öt percen belül közös ismerõsük vagy témájuk. Bizony, kis ország vagyunk.
Most szépen balra fordulunk és megkezdjük az idõnkint bokaficamitó (nem mindig, de az idén inkább) hosszú menetelést az itinerben feltüntetett vascsõ irányában. A gyorslábu 20-asok már szembe jönnek, majd elkezdõdik a zegzugolás, aminek az az érdekessége, hogy gyakorta kell visszatapsolni a gondtalanul igyekvõket, akik nem láthatják a fák törzsén, ami nincs is ott. Utódaink kedvéért megjegyzem, hogy ehelyt mesterségesen telepitett erdõben járunk, célszerû figyelni a fák fajtájának megváltozását. Általában, egy kis gyakorlat után már nem is a jelzések, hanem a facsoportok, vagy fasorok, vagy csatornák szerint tájékozódunk, s ennek az a nagy elönye, hogy az erdészet nem vakarja le õket a térképrõl, legalábbis egy tarvágásig, dehát az nincs minden évtizedben.
Igy jutunk el Sitkáig, ahol, az utóbbi években, a most megismert pontõr kezel és itat minket. Bonyodalom akkor van, ha az autó elsüllyed a sárban (ez másutt is megtörténhet) és ilyenkor szûkebb a kinálat. Az eredeti (többé-kevésbé) levakart piros jelzésû ösvényt, a nyakig érõ csalán miatt, nem ajánlotta a rendezõség, inkább a polgáriasabb megoldást választva, felterelte a résztvevõket a Fekete-Körös gátjára, az elvadult túrázóknak pedig egy kompromisszumos megoldást javasolt. Én - vadabb lévén a vadaknál - már tavaly úgy döntöttem, hogy megyek a dzsungelben, lássuk, mi lesz. Az lett, hogy a kritikus elágazásnál három erdõmunkás és egy kaszálógép fogadott minket. Éppen végeztek a keresztirányú erdei úttal, igy a nehézségek egy részétõl megszabadultam. (Egyesszámot használok, mert nem láttam tolongani mögöttem az embereket.) Megszorongattam a derék emberek kezét, mondván, hogy soha jobban nem idõzithették volna tevékenységüket, aztán mentünk, ki merre látott. Az elszántságot megjutalmazta a vadállomány, mivel háromszor is szép csapat õz keresztezte az utamat nagyjából abban a térségben, ahol egy kis tó rejtõzik egy domb mögött, a bokrok és fák sûrûjében. Egyébként a kis fanyil még a helyén volt, utólag közöltem is a rendezõkkel, hogy egy kézi fûrésszel és egy kisbaltával nagyon gyorsan helyre lehet hozni a rendetlen vegetációt.
Apropo, fanyil. Pár évvel ezelõtt, ezen a részen áthaladva, kiérkeztem a keresztezõ széles földútra. A bal oldalon lévõ fa törzsén megnyugtatóan függött a deszkanyil, csupán azt nem értettem, hogy miért balra és miért nem jobbra mutat. Akkor még nem tudtam biztosan az utat és a csodálatos térkép sem készült el. Megálltam és zavartan merengeni kezdtem, mert a káprázat kopott piros jelzést mutatott balfelé és valami ösvényféleséget is el lehetett képzelni abban az irányban. Mentem is ötven métert az erdõszélen, de szerencsére, mivel éppen hárman voltunk és háromfelé nézelõdtünk, az egyik társunk visszakiabált, hogy megvan a piros. Aztán szépen elmentünk jobbra, fel a gátra és fel is tûnt a városerdei ellenõrzõ pont. Praktikusan be is érhettem volna ennyivel, azonban evett a fene, hogy mi van a nyillal. Mintha azt hallottam volna utólag, hogy kevésbé szerencsés barátaink jó kis kitérõt tettek emiatt, ha nem jártak még rosszabbul. Elméleti munkásságom eredménye az volt, hogy a kéz, amely a deszkanyilat a fatörzsre szögelte, a felezõvonal alatt verte be a szöget, igy a deszka súlypontja a szög felett lévén, az idõ elvégezte az elvégzendõket és a deszka egy idõ múlva szépen átbillent. Azt nem tételeztem fel, hogy rossz emberek forditották meg a táblát. May Károly A Llano Estacadoban cimû regényében olvastam - gyerekkoromban - hogy a banditák átrakták a sivatagbeli jelzõkarókat s ezáltal rossz útra vitték az utazókat, majd szépen kifosztották a kimerült embereket. Na, ilyen dolgok jutnak egy teljesitménytúrázó eszébe.
Ha, persze, kinyitjuk a szemünket, akkor eme bizonyos széles út végén észrevehetjük a gátat, dehát ha látni akar az ember, akkor azt is tudni kell, hogy mit kell látni. Most láttam a látnivalókat, de azt is, hogy öt lépés után alig tudom felemelni a lábamat az iszonyú, tapadó, puha, lerázhatatlan sár miatt. Mondtam is az éppen mellettem lévõ társamnak, hogy most jól megfizetünk a vagányságunkért. A gondosan dózerolt útba beleragadt az ember, a szélen nem volt padka vagy füves rész, menni kellett nagy, imbolygó lépésekkel, mint egy részeg tengerész a fedélzeten. Szerencsére, öt-hétszáz méter lehet ez a szakasz, egyszer véget ér, miközben savanyú képpel figyeljük az eredetileg mögöttünk lévõ túratársak vonulását a gát tetején.
Megérkeztünk a Városerdõhöz. Barátságos ellenõrzõ pont, barátságos ismerõsökkel és pompás zsiros-vajas-hagymás-paprikás kenyerekkel, továbbá italokkal. Gondtalanul étkeztem s közben a tavalyi túrára emlékeztem. Akkor ugyanis, kora hajnalban, rémes dolgok történtek. Azt hittem: el sem tudok indulni, de hat órára valahogy összeszedtem magam és megkezdtem az 55 km-es vesszõfutást. Ennek lényege, hogy négy banánnal és egy szelet, Városerdõnél kért üres kenyérrel mentem végig, minden létezõ kocsmába betérve egy pohár Colára és keserû kávéra. A tûzõ Nap is megtette a magáét, különösen a Körös gátján. Úgy éreztem magam, mint egy idegenlégiós a Szaharában. Szabó János (Szeged) társaságában tettem meg az utolsó szakaszt arra biztatva, hogy hagyjon magamra, majd bevonszolom magam, van még idõ. Nekem ugyanis a Mályvádon nem a szintidõ az ellenfelem, hanem a vasúti menetrend, ha el akarom érni az esti vonatot. Másnap, nem akartam hinni a szememnek, azt gondoltam, hogy csal a mérleg, amikor e gyötrelem után 5 kilóval kevesebbet mutatott a szerkezet. Tiz óra során, 35 fokos melegben, leadunk annyit, mint egy átlagos labdarúgó kilencven perc alatt.
Az út a bal parton megy tovább. Amikor a Gyula-Sarkadi közúti hidat javitották, akkor át kellett billegni a városerdei vasúti hidon a jobb partra, aminek eredményeként közelebbrõl is szemügyre vehettük a József fõherceg tüdõvész-szanatóriumot, amibõl József Attila nevû átmeneti állapota után immár József-szanatórium lett. Jelenleg a rendbehozott közúti hid friss, zöld szine ragadott meg. Gyulára utaztamban ugyanis azt láttam, hogy a szolnoki Zagyva- illetve Tisza-hid borzalmasan rozsdás és ilyennek tûnt a gyomai vasúti hid is. Ez eléggé lehangoló, hiszen ezek a hidak egy egész országrészt kötnek be, hozzávéve a nemzetközi forgalmat.
A gáton szapora lépésekkel haladhatunk és a folyamkilométer-kövek segitségével ellenõrizhetjük haladási sebességünket. A csendesen folyó Körös rendkivül hivogató a bitang melegben, jó volna csónakba ülni és evezni a szigetek, ágak bogaiban. A két Körös összefolyásának megszemléléséhez elhagytam a P jelzést és a gáton mentem tovább, késõbb vágva le a túra ellenõrzõ pontjához. Ott egy fiatal anyuka õrködött egy kisgyerekkel, ami nem lehetett problémamentes a tûzõ napon. A kisded még nem tudatositotta kellõen, hogy milyen fontos feladatot tölt be és ki is fejezte elégedetlenségét az adminisztráció miatt. Csodálatos alma most nem volt. Olyan feledhetetlen gyümölcs, amelynek nagysága, alakja, szine és kifogástalan ize megmarad emlékezetünkben. Korábban magából az almából is maradt, úgyhogy a célban a rendezõség azt mondta, hogy vihetünk belõle, amennyit akarunk. Vettem is annyit, hogy otthon a feleségem leszidott, hogy miként lehetek ilyen szemtelen. Azt mondták, vihetünk - válaszoltam én. Az alma megkóstolása után azonban megváltozott a helyzet és a rakomány kiosztásra került az unokák között.
A Szanazug utáni erdõben ide-oda csavargunk. A rendezõk mindig feladatuk magaslatán állnak, akármerrõl is kell megközeliteni Dobozt. Jó lenne hosszabban is vándorolni a Madárfoki erdõben, ennek azonban drótkerités állja útját megfelelõ figyelmeztetést intézve a túrázóhoz. Áll már és még Sámson-vára, végül egy kevésbé romantikus szemétdombon átmászva ott is vagyunk Dobozon. Néhány kigyózó utcán át elérjük a református templom elõtti parkot, ahol ellenõrzõ pont és ennivaló vár minket.
A városból kifelé haladva nem mulaszthattam el, hogy meg ne álljak egy vendéglátóipari üzemegység árnyas padjainál, ahol Kimmel Péter és társai oltották szomjukat. Aztán tovább a bal oldalon, a kettõs szilvafa-sorban. Sajnos, az idén nem volt jó a termés, mert egyetlen szem szilva sem volt a fákon. Ilyen alaposan nem lehet leszedni a gyümölcsöt. Ez van, kihagy egy évet a természet.
Át a Kettõs-Körös hatalmas hidján, aztán, a panzió mellett elhaladva, irány Póstelek. Most már - úgy látszik - vége a romantikának, vagyis annak, hogy a fácántelepnél valóságos fácánok között lépkedünk, amelyek kinn járkálnak az ösvényen és nem nagyon zavartatják magukat tõlünk. Bekeritették õket, csak néhány disszidens ugrál a keritésen kivül.
Szóval Póstelek és a romokban álló Wenckheim-kastély. Csodálatos õspark, csodálatos, hatalmas öreg fákkal, az õket befutó repkényekkel. Ha nyernék a lottón, akkor megvenném egy-két milliárdért ezt az együttest, mert igy - önkormányzati vagy egyéb pénzforrások hiján - kevesebb lesz egy nemzeti értékkel. Ráday Mihály biztosan nagy védõbeszédet tudna tartani ebben az ügyben. Jelenleg a maradványok ki vannak téve a hétvégi piknikezõk szeszélyének és rombolási kedvének. Tavalyelõtt, a parkba befordulva, földbegyökerezett a lábam és halálfélelem fogott el. Fekete köpenyes és csuklyás batman-ek futkároztak a romok között, géppisztolynak látszó tárgyakkal hatoltak be a nyilásokba, pincelejáratokba. Elõször kommandósok gyakorlatának véltem az egészet, késõbb azonban elpárolgott a félelmem. Az elõttem menõk is túlélték ezt a bulit - gondoltam - és bátran nyomultam elõre, annál is inkább mert az oldalt álló és hõseiket csodáló csinibabák tompitották a helyzet rettentõ voltát. Igen, ez a 21. századi szublimált gyilkolósdi, bizonyos karakterek szórakozása, s tompa agyamban felmerült a korábban hallott, de eddig még nem látott paintball "játék" gondolata. Az volt. (A tudatlan ember hatalmas ismeretanyagot szerezhet a Google segitségével.) Áttörtem magam a népeken és az ellenõrzõ ponton kapott üditõvel csillapitottam a rendszeremet. Errõl ennyit.
Most már nekivághatunk az utolsó szakasznak. Meglehetõsen monoton talpalás következne, ha lelki szemeim elõtt nem merülne fel annak a különleges, nagyon szerény, nagyon hûséges virágnak a képe, amely minden évben vár rám az erdõszélen, de nem mondom meg, hogy hol, az titok, nehogy a szélsõséges természetvédõk megbüntessenek a leszedett pár szál miatt. Soha, semmilyen virágnak nem bántom sem a gyökerét, sem a hagymáját, csak abból gyûjtök pár szálat, ami pár nap vagy pár hét múlva úgyis tönkremegy. Igazában csak még egy másik virágból viszek haza, amely a BEAC Maxin várakozik rám. Ezek romantikus, félévszázadot felidézõ emlékek, amelyek õrzik a fiatalságunkat. Ilyen értelemben tartottam rövid beszédet Kimmel Péternek és társainak, akik éppen operativ tevékenységem közepette csaptak rám. Utaltam arra, amit az õ korukban nem mindenki tud, nevezetesen, hogy a nõk nagyon szeretik a virágokat.
Hamarosan elérjük a gyulai vikendtelkek szélét, majd azok között kanyargunk a város széle felé. Érdemes itt nyitott szemmel járni, mert még egy utolsó alkalom kinálkozhat néhány szem "helyi szilva" le-, pontosabban, felnyúlására, amit kár lenne kihagyni. A vasúti sinek keresztezése után valóban unalmas, esetleg nagyon poros szakasz következik, de karbantarthatjuk fáradt lelkünket, ha a vasútállomásnál található cukrászda fagylaltjára gondolunk.
Megérkezünk a célba, elintézzük az adminisztrációt, kezeket rázogatunk, számba vesszük a beérkezetteket. Az udvaron már hatalmas üstben rotyog a pompás babgulyás. Vesszük a tányérunkat és leülünk egy padra újratermelni erõnlétünket. De hogy el ne aludjatok a beszámoló végére, hadd emlitsek meg egy igazán bájos jelenetet. Azért bájos, mert nõrõl van szó.
Az történt ugyanis, hogy a leveses tányérral a kezemben megálltam az egyik padon étkezõ, csinos ifjú hölggyel szemben és igy szóltam. "Tudod-e, hogy útközben, kétszer is megnéztem a lábaidat?" "Tényleg? És mit néztél rajtuk?" - kérdezte, felélénkülve, nõi túratársunk. "Azon csodálkoztam, hogy miként voltál képes 55 kilométert gyalogolni szandálban ezen az idõnkint keserves talajon? Nekem az elsõ tiz kilométeren már cafatokra ment volna a lábam." "Óh, az nagyon egyszerû" - válaszolta õ - "ez egy speciális szandál, pont ilyen célra készült". Az orrom alá dugta a szandált és mondott egy szót, amit öregkori süketségem miatt nem értettem. El vagyok maradva, gondoltam, dehát ilyenkor mindig Béla bácsi, a Szanticskán dolgozó asztalos jut eszembe, aki már régen megmondta: "Sok dolog van, Józsi bácsi, amit maga még nem tud."
Az élelmes embert a szerencse is segiti. Két nap múlva, azaz hétfõ délután, hazafelé tartottam a 7-es busszal és a szokásos munka utáni kábasággal meredtem kifelé az ablakon. Mit látnak szemeim? A Bartók Béla-úti Mountex-bolt kirakatában hatalmas plakát hirdeti, hogy akció keretében TEVA szandálok kaphatók. Hát errõl volt szó, ha jól gondolom.
Ennyi.
Mai frazeológiában kifejezve.
Általános megjegyések
Ennek a túrának a "leg"-je a térkép, legalábbis nekem. Kiváló, egyedülálló munka. Nem is tudom, mit kellene hozzátenni. Többször végigjártam gondolatban a - most már azt hiszem - minden méterre ismert utat, amig kitaláltam valamit. Ebben, pár nap múlva, váratlanul Radnóti segitett. Valami apróságot akartam fellelni, ami valóban csekélység és mégis, a körülmények és az emlékezés folytán fontossá válik. Mert hát a Párizsban bolyongó Radnóti egyszer csak elkezdte irni: "A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda." Rónay György pedig folytatta: "A boulevard Saint-Michel s a rue Cujas sarkán valóban lejt kissé a járda / s a rue Monsieur le Prince sarkán is ott a pék." (Radnóti: Páris, Rónay: Párizs) (Ha képeket is akartok látni, meg ha a versek is érdekelnek, akkor irjátok be a Google-ba a radnoti cujas szavakat, ha nem siettek, nem bánjátok meg. A második tételt kell keresni.)
Mi lenne hát az az apróság, ami beirható a térképbe és mégis személyes valakik számára és nem úgy szól, hogy a Körös gátja erõsen lejt. Ennyi: Tiszta idõben, a Fehér-Körös hidjáról látható a világosi hegy. Nem sok ez, az esetek többségében nincs is megfelelõ idõ, dehát a lehetõség megvan és magyar ember számára tartalma is van ennek az észrevételnek. Ha hazamegyek, be is szoktam számolni feleségemnek a látottakról vagy nemlátottakról, mivel neki fiatalkori élménye a távoli kékség.
Az élelmezés kiváló volt. Almát ugyan nem láttam, de a különféle kókuszos édességekkel akár mozgásképtelenné is hizlalhattuk volna magunkat, s ehhez jön még a már emlitett városerdei ellátás meg a célban kapott meleg étel.
A tûzzománc jelvény valóban szép, de meg kellene próbálni egy egyszerû emléklap kinyomtatását is. Volt már ilyen. Ajánlatot kellene kérni egy nyomdától és a költséget feltüntetni a kvte honlapján azzal, hogy támogatók kerestetnek, akik - a számok láttán - megirnák, hogy mennyivel tudnák támogatni az akciót. Egy összegzés megmutatná, hogy megvalósitható-e az ötlet.
Amit az ember szeret, azt csinálja, sõt, egyre jobban csinálja. A kvte honlapja nagyon sok kapcsolódó anyagot tartalmaz, ezért felesleges olyasmit leirni az útibeszámolóba, ami megtudható a különféle cimszavakra vagy képekre átugrással. Jók a szines diagrammok, a statisztikák. Érdemes megnézni, hogy mit mûvel Kiss Gergõ a Hanák Kolos honlapján.
Ha belelapozunk a nyomtatásban megjelent szakkönyvekbe, azt látjuk, hogy nagyon sok fontos mû elõszava kezdõdik a következõképpen: Ez a könyv azoknak az elõadásoknak alapján készült el, amelyeket ekkor és ekkor, ilyen vagy amolyan hallgatóság számára, itt és itt tartottam. Tudatában kell lenni, hogy a többéves gondos munka oda vezethet, hogy a meglévõ anyag könyvbe kivánkozik. Informatikusoknak nem kell magyaráznom, hogy manapság mennyivel egyszerûbb elõállitani egy nyomtatásra alkalmas kéziratot. Figyeljetek erre is, tisztelt szervezõk-rendezõk!
|
