Akkor megírom én is a túrabeszámolómat.
Pénteken sokáig gondolkodtam azon, hogy elinduljak-e vagy sem, mivel az idõjárás nem volt megfelelõ, de mivel tavaly is megcsináltam, ezért úgy éreztem, kötelességem ezt is letekerni. Debrecenbõl Miskolc felé útközben azon gondolkodtam, hogy biztos, hogy sza....á fogok fagyni, fõleg a gurulásoktól tartottam, mert általában a mókuskerék közben izzad az ember, olyankor nem érzékeli a hûvöst.
Na szóval, megérkeztem a parkolóba. Neveztem, lepakoltam, felöltöztem és kis erõgyûjtés után nekikezdtem a távnak.
Már a túra elején nagyon segítõkészek voltak a rendezõk! Ekkor vettem észre, hogy az útvonal is változott, mert tavaly egészen Egerig kellett legurulni, most pedig Mályinka irányába kellett haladni és kis borsodi faluk között tekerni, egészen Szilvásváradig. A Hámori-tóhoz érkezve már bemelegedtem, és nekikezdtem a Jávorkútig tartó mókuskeréknek. Most is találkoztam olyan lángoló, ifjú kerékpárosokkal, akik nagyon belekezdenek már az elsõ 10 km-en, természetesen Savós-völgynél már elfogy az energiájuk, és vissza lehet elõzni õket.
Jávorkúthoz érkezve én is elfogyasztottam a csoki és ivólé adagomat, ahogyan "sorstársaim" is, és minimális pihenõ után nekikezdtem a Bánkútig tartó emelkedõs szakasznak. Egész gyorsan felértem és ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy 4-5 foknál nemigen volt melegebb a hegytetõn.
Ezután következett a Mályinkáig tartó gurulás. Mondanom sem kell, nem vagyok egy fázós típus, de lefagytak az ujjhegyeim és a lábam is. Ekkor jutott eszembe, hogy két héttel ezelõtt Corfun nyaralván mit nem adtam volna egy kis hûvös levegõért, mert már reggel 8-kor majd megrohadtam, olyan meleg volt, itt meg szó szerint nagyon sportos volt a levegõ!
Legurultam a 2-es ep-ig, egy kis evés-ivás, majd elindultam a borsodi kisfalukat leküzdeni. Nagyon szép vidéken tekerhettem. A gépkocsiforgalom minimális volt. Annyi problémám volt csak, hogy kezdtek a combjaim "besavasodni", mert bevallom, idén nem tudtam annyit tekerni, mint tavaly. Meg is éreztem a kimaradt edzéseket.
Ezután megérkeztem a 3. ep-ra. Nézve az indulókat - én a 30. voltam a regisztrációs listán -, ekkor már összerázódhatott a társaság, senki sem elõzött meg, de én sem hagytam le senkit. Ekkor jutott eszembe, hogy ezen a 110 km-es túrán csak a kemény mag indult el. Itt is a "kötelezõ" csoki és ivólé elfogyasztása után elindultam Szilvásvárad irányába. És itt kezdõdtek a problémák:D Elkezdett cseperegni az a fránya esõ, pedig már egy pillanatra azt gondoltam, hogy még a nap is ki fog sütni. Gondoltam magamban, innen már nincs visszaút:D, de már szakadó esõben érkeztem meg a 4. ep-ra. Ilyen jól még sohasem esett a forró tea és a zsíros kenyér!
Feltankolván nekikezdtem az Olasz kapuig tartó mókuskerekezésnek. Viszonylag gyorsan felértem a Milleneumi kilátóhoz, ahol egy pillanatra megálltam pihenni. Akkor ott találkoztam egy pár jól behízott, kövér, autóval felszerelt túristával, akik elmondásuk szerint egy órája bolyonganak és nem találják a kilátót. Tõlem kérdezték, hogy hol találják meg, mert õk úgy gondolták, hogy autóval a kilátó lábáig fel tudnak menni. Ez után érte õket a lesújtó hír, hogy esõben, 150 m-t sétálniuk kell. Láttam, ahogy megindul a tanakodás az autóban, de a végeredményt már nem vártam meg.
Elindultam Gerendavár irányába. Hát ekkor már csurom víz voltam, azt inkább nem is írom le, hogy miket gondoltam akkor! Szó szerint vizes volt még a tököm is:D. Felérkeztem Olasz kapuhoz, ahol átsuhant a gondolat rajtam, hogy tavaly, hogy örültem ennek az útszakasznak, mert következett a jól megérdemelt gurulás, de most átvillant a fejemen, hogy ha elindulok lefelé, akkor nagyon-nagyon fogok fázni. Hát mit tehettem, irány Jávorkút, az utolsó ep. Ott viccesen az egyik rendezõ megkérdezte, hogy nem akarom-e most feladni és akkor véget érnének a szenvedéseim. Mondtam, hogy innen már csak lefelé vezet az út. Felajánlotta, hogy melegedjek meg a tûznél, de inkább nem fogadtam el a jólelkû gondoskodást, mert leülvén a tûz melegéhez, talán sosem indultam volna el. Elkezdtem lefelé a gurulást a Herman Ottó Emlékparkba. Mondanom sem kell, olyan szinten lefagytak az ujjaim, hogy a fékezéseknél attól tartottam, hogy hiába akarom behúzni a fékkart, az ujjaim már nem fognak engedelmeskedni.
Megérkezvén Lillafüredre úgy döntöttem, ennél vizesebb már úgysem lehetek, full izomból elkezdtem lefelé tekerni. Alsó hámornál olyan 45-50 km/h-s sebességgel jöttem lefelé, amikor egy Ford Fusion szgk. vezetõje totojázott elõttem, én meg pofátlanul ráelõztem. Gondolom ilyet még nem tapasztalt, hogy egy õrült bicajos a szakadó esõben megelõzze.
Ez után érkeztem meg a célba. Átvettem jól megérdemelt kitûzõmet, emléklapomat, majd vacogó fogakkal elkezdtem pakolni és minél elõbb az autómba szerettem volna beülni, a fûtést maximumra tekerni, és száraz ruhába öltözvén minél elõbb felmelegedni. Én még életemben így nem fáztam!
Összegzés: Így utólag, a meleg szobában ülve (bár a fûtés még nincs bekapcsolva, de így is melegebb van itt, mint a hegyekben:D) már csak mosolygok az egész túrán, de így is úgy érzem: MEGÉRTE! Ez most szó szerint egy teljesítménytúra volt!
UI: Jövõre ugyanitt! |
