BEAC Maxi 110
Van-e kellemesebb dolog, mint ülni a nagymarosi dunaparton, egy forró nap után, este negyed nyolckor és nézni a túloldal hunyorgó fényeit? Enyhe, hûsitõ szél fúj a viz felett, áthallik a beérkezett komp dohogása. Az ember elégedetten majszolja az ellenõrzõ pontban kapott zsiros kenyeret és arra gondol, hogy ezután egy pohár sörrel fogja majd lazitani az izmait. A túloldalon biztosan olaszos hangulatú, kisvárosi élet zajlik, lehet, hogy vándorszinészek vagy popzenészek szórakoztatják a helybelieket. A közönség székeket rak az utcára, mi pedig igyekszünk kultúráltan átvergõdni a mulatságon. Negyed nyolc még rendes idõ, nem kell kapdosni, várhatjuk a hajót, nézelõdhetünk.
Nem feszitem a húrokat, válaszolok. Igen, van ennél jobb dolog, mégpedig a befejezett Maxi. Ez az idén azonban elmaradt. Nyárspolgár módjára elnyúltam a padon és nem volt kedvem továbbmenni. Azt hiszem, hogy elég jól tûröm a meleget - pár évvel ezelõtt a szaharai tipusu Kinizsin benne voltam az ötven százaléknál kevesebb teljesitõ között - most azonban mintha kifogyott volna belõlem a szusz. Nézegettem a másik oldal hegyeit és nem éreztem lendületet arra, hogy felmásszak a Kálvária utáni sziklákra, aztán meg a Moli-pihenõhöz, pedig nagyon kiváncsi voltam, hogy ott van-e Csanya az ellenõrzõ eszközeivel. Erkölcsi kötelességem is lett volna továbbmenni, hiszen a Marcus Aurelius túrára ment Lévay Béla barátom rámbizta az ókori nyelvek tanárnõjének, Szabó Máriának, gardirozását az éj sötétjében. Kénytelen voltam megállapitani, hogy a nyárspolgárság mellett erkölcsi hulla is lettem, mert a nemes lovagi feladat sem tudott döntõen motiválni a folytatás mellett.
Pedig ki kellett volna tennem magamért, hiszen 13 Maxi után megbizható kalauz vagyok, aki "minden fát ismer". Ezt nem én találtam ki, hanem "elsõalkalom" tette közzé a csevegõ rovat (3221) számú hozzászólásában, 2005-ben. Büszkébb is vagyok rá, mint egy állami kitüntetésre, hiszen nem kételkedem a megállapitás elfogulatlanságában. Ezúttal azonban nem került sor ilyen kiválóságra, maradt a sivár befejezett jelen. Azt sem tudom, mit hoz a jövõ, lehet hogy ez lett volna az utolsó Maxi, s ez nem megalapozatlan nyávogás, hanem rideg ténymegállapitás. A 13-as szám egyébként nem zavar, szakmámból következõen a 12 után következõ számnak tartom és - babonás okokból - nem javitom ki. Minthogy nem biztos, hogy irok még 110-es beszámolót, azért szeretnék a kedvetekért néhány dolgot elmondani. Megszervezem tehát ezt a beszámolót, s elõször az idei túrát foglalom össze röviden.
Rendben megérkeztünk Magyarkútra és örvendtünk az ismerõs arcoknak (Borosnyai, Corradi, Dobos Ákos, Molnár Gábor, Wehner Géza és mások, akiknek a neve kiesett az agyamból). Török Ákosnál feladtam a lámpámat, mivel van vagy fél kiló, de nem mondok le róla, mert nagyon messze világit és alkalmas a távoli jelzések keresésére. Mészáros János, szokása szerint, nagylelkû volt és, aggastyán voltomra tekintettel, ingyen adott nevezési lapot. Beával ölelkeztünk, Amál - elfoglaltsága miatt - nem volt jelen. Mindezek után - nagyjából fél kilenc táján - elindultam és a szokott tempóban másztam fel az elsõ dombra. Az õszi kikericsek már vártak, mint ahogy késõbb is ott voltak az ismert helyeken. A Nagy-Kõ-hegy után végigkocogtam a kedvenc lejtõn a patakig, utána be Nógrádba. A falu szélén értem utol Végh Katit, akivel körülbelül addig mentem, ahol a vadméhek szeretnek tanyázni. Kaptam is egyszer tõlük egy akkora csipést, mintha kalapáccsal vágtak volna a fejemre. Ezután utolértük a klasszika-filológia tanárnõjét. Én hozzászegõdtem, Kati pedig elhúzott tõlünk. Egy ideig még láttam vidám, korszerû kalapját, aztán már azt sem. Innen vegyes harmonikázással mentünk tovább. A Saj-kút utáni emelkedõn egy fiatal hölgy hagyott el. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne legalább 15 kilóval könnyebbnek lenni. A Foltán-keresztnél megálltam egy banán elfogyasztása erejéig. Itt ért utól Molnár Gábor, akivel a Csóványosig volt szerencsém eszméket cserélni. A csúcson a kedves pontõrök aziránt érdeklõdtek, hogy rendbejött-e a Kinizsin megfájult derekam. Megállapitottam, hogy hire ment groteszk testtartásomnak, amivel az utolsó kilométereken végigdöcögtem a célig. Nem lehet elbújni a sporttársak elõl. Még szerencse, hogy bõven volt idõm a mutatványra.
A Rakodóig esemény nélkül telt az idõ. Ott - egészségügyi okokból - megálltam egy pillanatra, megnyugtatva a mögöttem elhaladó útitársat, hogy nem látom õt. Õ ugyanis elkerülte a szükségtelenül ott levõ Nagy-Hideghegyet és szintben folytatta útját. Az ilyesmi nem rázkódtat meg. Ha el nem felejtem, majd a beszámoló végén néhány szót ejtek az un. kispistázás elméleti és gyakorlati kérdéseirõl.
A turistaháznál mindig megállunk negyedórára-húsz percre és felujitjuk erõnlétünket. Aztán zuhi lefelé. Az a jó, hogy az utolsó tiz évben a fû benõtte a talajt, nem olyan görgeteges, mint egykoron. Kocog-döcög az ember lefelé, és örömmel látja, hogy ismét ott van Mészáros Gyuri bácsi a kisinóci tetõ alatt. A konzervativ tipusok szeretik az elõre kiszámitható dolgokat, az állandóságot. Megfelelõ embert a megfelelõ helyen. Ezután átvágunk Kóspallagon, betérünk egy pohár sörre a falu közepén lévõ kocsmában, aztán ki a faluból. A falu szélén valamikor volt egy nyomós kút, a mellette álló ház tulajdonosa el is magyarázta, hogy bizony nem ingyen van a viz benne. Jó, mi (Lévay Béla meg én) kivételek vagyunk, de sok a meggondolatlan ember. Bélával egyébként, jóval korábban, Kóspallagra bemenet ismerkedtünk össze, mert egyetértõen szidtuk az egyik ház udvarán üvöltõ táskarádiót és ez azóta is fennálló kapcsolatot hozott létre.
Kóspallag után jön egy folt kikerics, aztán hosszú menetelés Törökmezõig. Közben Marika elhúzott, mert a törökmezõi pontõrök közölték, hogy érdeklõdött utánam. Valószinüleg túl sokat mulattam a hideghegyi büfében. Elég lelketlenül mentem a Hegyes-tetõ aljáig, majd felvánszorogtam a dinnyékhez. Túl hosszúnak éreztem a mászást, s ettõl kedvetlen lettem. Ez taktikai hiba volt, meg kellett volna nézni az órámat, mert általában 12-13 perc alatt fenn vagyok. Most sem lehetett nagy eltérés. A türelmetlenség nem jó tanácsadó, ezt mindenkinek mondhatom, sok rossz következménye van. Az effajta emelkedõket számon tartom, azt is tudom, hogy a Múzslákra mennyi idõ kell és nem csalódtam még a mérésekben.
A dinnye közepes minõségû volt, a hollóházai csodálatos izû dinnyét sokáig nem lehet elfelejteni (Rákóczi-túra). A dinnye után irány lefelé a K jelzésen (és nem másfelé, to fix the ideas) és megállapithatja az ember, hogy a jótékony idõ sok mindent megold. Mondjuk, közel egy évtized alatt megtörténik az, amit két ember egy benzinfûrésszel egy nap alatt elintéz. Vagyis néhány fát tényleg eltakaritanak az országos (!, azaz fõútvonal) K ösvényérõl, a többit meg addig kerülgetjük, amig új csapás alakul ki az idõk során. Boldog idõben elég strapás dolog volt egésznapos esõben átmászni, esõköpenyben, ezeken az akadályokon. Szemtelenül meg is jegyeztem, hogy nem akadályversenyre neveztünk be. Boldog idõk, ismétlem, még hatossal kezdõdött az életkorom.
A Templom-völgyön lekocogni rutinmunka. Ereszkedés közben egy túratárs kritikai megjegyzéseit vettem tudomásul, majd pedig azt, hogy a komp kellõ idõben elment. Marika már benn volt, mentegetõzõ szöveget mormoltam és közöltem, hogy ezúttal a Börzsöny 50-nel megelégszem. A pontõrök elvégezték a szükséges adminisztrációt, utána pedig háromféle palacsintából választhattam. Élveztem az életet, s néhány telefonnal értesitettem azokat, akik itt vagy ott számitottak a megjelenésemre. Táplálkozás után kimentem az állomásra. A vonat öt perc múlva befutott. Mivel egy kerékpáros rengeteget vacakolt a rakodással, átszaladtam egy másik ajtóhoz. Az elsõ szakaszban a telefonálásom közben diszkréten eltûnt Marika ült, igy hazáig megtárgyalhattuk a nap eseményeit.
Most pedig a virtuális túra következik. Példának Corradi "Hogyan nem teljesitettem a Kinizsi 100-at?" cimû nagybecsû irása szolgálhat, de én valamelyest eltérõ módon fogom leirni az utat és inkább csak részeseményeket emlitek. Bevezetésként átalakitok egy mûegyetemi közmondást, ami ott, bizonyos karokon, szállóigeként ismert. Eszerint "a viz a mérnök legjobb barátja és legnagyobb ellensége". Ferditésemben ez igy hangzik: "a gravitáció az idõs turista legnagyobb barátja és legnagyobb ellensége". Az idõs gyalogló ugyanis több idõt pazarol el az emelkedõk leküzdésére, viszont a lejtõk célszerû felhasználásával le tud dolgozni valamennyit a hátrányból. Ilyen gondolatokkal hasznos nekivágni a visegrádi Kálváriának és türelmesen rakosgatni lábainkat. Pár éve a várnál lévõ parkolónál csatlakozott hozzám "elsõalkalom" és azt hiszem, nem bánta meg, mert jó idõre értünk fel Dobogókõre. A sötétedéskor szoktak kialakulni a kisebb karavánok, akik egy utat ismerõ egyént követve haladnak. Meg kell mondanom, hogy e tekintetben szerénységgel párosult praktikus gondolkodást is tapasztalhattam. Megtörtént, hogy amerikai szupermaratonon résztvevõ futó vélte úgy, hogy jobb lesz türelmesen ballagni egy aggastyán után, mint azt kockáztatni, hogy eltévelyedései folytán jelentõsen megnövekszik a túra távja.
Igy érünk el a nagyvillámi ellenõrzõ ponthoz, ami a túra kritikus helye. Itt döntik el a résztvevõk, hogy visszaereszkednek-e az Apát-kúti völgybe vagy - maradva a K-n - a gerincutat választják. Az ujonnan indulók és a tárgyilagosság kedvéért el kell mondani a következõket.
Több éve van már annak - lehet, hogy utána nézek a papirjaimban -, hogy az Erdészet komoly hangu figyelmeztetés után megtiltotta ezen a részen az éjszakai mászkálást. Szeptember elején megkezdõdik a vadászidény és - például a Sikároson - láttam a fákon feltûzve olyan hirdetményeket, miszerint 17 óra után még a jelzett túraútvonalakon sem szabad járkálni. Ez eléggé felbõszitette az embert, hiszen délután 5 órakor még világos van és - különben is - a túraútvonalakon mégsem kellene lövöldözni. Na, ezek érzelmi és eléggé vesztésre itélt vélekedések a hatósággal szemben. Mészáros János a távközlés mindenféle eszközével irt kérvényeket az erdészetnek, de ezeket elutasitották. Azt javasolta tehát, hogy a békesség kedvéért és az esetleges balesetek kiküszöbölésére, menjünk le az Apát-kúti völgybe és úgy érjünk el Pilisszentlászlóra. Kisded csapatunk azonban azt tette, hogy nem fordult vissza Visegrád felé, hanem - a K-n elõre menekülve - csak késõbb, már az erdõben tért le a szerpentin felé, szerencsésen eltalálva, hogy hol tud lejutni, az egyébként támfallal szegélyezett útra. Dehát, mégis csak a völgyet választottuk, mert nem akartuk Jánost kellemetlen helyzetbe hozni. A Kis Rigóba érkezve hozzáfogtunk Gyurkovich Gyuri bácsi legendás ragulevesének bekebelezéséhez, amikoris nyilt az ajtó és a keretében megjelent Valtinyi László. "Hát te hogy kerülsz ide?" - kérdeztük meglepetve. "A Pap-réten át" - volt a válasz. A csodálattól és az irigységtõl megállt a kanál a kezünkben, tapasztalva haláltmegvetõ bátorságát, amivel kockáztatta, hogy a vadászok ólmot küldenek a bõre alá. Ettõl kezdve egy-két évig úgy alakult a dolog, hogy saját felelõsségünkre maradtunk fenn és ha valaki firtatta volna, hogy mit keresünk arra, azt mondtuk volna, hogy eltévedtünk.
Önérzetünk azonban nem veszett ki. Igy történt, hogy amikor pár év múlva, egy karavánnal megérkezve a Pap-rétre, a sötétbõl egy hang mordult ránk: "Tudják maguk, hogy hol járnak?" - büszkén azt válaszoltuk, hogy "centire pontosan". "Azt is tudják, hogy tönkretettek egy vadászatot?" - hangzott a folytatás. "Sajnáljuk" - mondtam udvariasan, de minden átélés nélkül. "Még utánunk is jönnek" - tette hozzá valaki a hátam mögül. Lehet, hogy ez hatotta meg az, úgyszólván az erdészház kapujával szemben, a betonút mellett tartózkodó ismeretleneket, mert mire elértük a kis rét felsõ részén lévõ erdõ szélét, vadul elhajtottak autójukkal a Hegytetõ felé.
A helyzet tehát cseppfolyóssá vált. A mindig kispistázók - akik most igazolva látták magukat - és a bizonytalanok a völgyet választották, az öntudatos, meg a kiiráshoz ragaszkodó egyének viszont a gerincet. Nekem az volt a véleményem, hogy szebb egy tetõterasz a fényekkel teleszórt táj fölött, mint egy sötét, bezárt földszint. Ilyen körülmények közepette másztunk fel 2005-ben egy kisded karavánnal a Barát-halomra, amikor fényt pillantottunk meg a fák között. A Moli-pihenõben égett egy elég nagy tûz, s körülötte fekete alakok mozogtak. Megrémültünk, mert azt hittük, hogy sátánisták karmai közé kerültünk. A helyet azonban nem lehetett kikerülni, s az is látszott, hogy az elõttünk haladókat továbbengedik, miután valami bélyegzõféleséget beütöttek a papirjukba. Túlélésünk érdekében mi is engedelmeskedtünk, majd pucoltunk a forgóajtók irányába. Az biztos volt, hogy nem a rendezõség akciójáról van szó, de az nem volt világos, hogy mi is zajlik a tûz körül. A pecsét szövegét nem tudtam elolvasni, az idõvel pedig mindig spórol az ember. A Kis Rigóba érkezve - nyilván nem elsõként - beszámoltunk élményünkrõl az ott lévõ rendezõségnek. Úgy láttam, hogy Mészáros sem tudja, mirõl van szó és valamilyen csapdát vagy aknamunkát gyanit. Az idõ azonban elhozta a megoldást is és késõbb megtudtuk, hogy Csanya nevelõ akciójának voltunk tanúi és tárgyai, amivel azt akarta elérni, hogy az emberek mégis a Maxit járják végig és ne keressenek kibújókat. János is megnyugodott a tisztázás után. A statisztikának kellene igazolni, hogy Csanya pedagógiája, mint minden nevelési kisérlet, mennyire volt sikeres. Annyi elmondható, hogy a "megbélyegzett" emberek bizonyos öntudattal mutogatták másoknak a pecsétes vagy lyukasztott papirjukat. Ennyit tudok, a további részleteket az involvált személyektõl kell megtudakolni. Késõbb kisillabizáltam a bélyegzõ szövegét, miszerint "A becsületes játék az egyetlen út!" Jó kis tanács, olyasmi mint ez: "Mondj mindig igazat, mert akkor nem kell azon törnöd a fejedet, hogy mit hazudtál legutoljára."
A Kis Rigó: fogalom. Azután is, hogy Gyuri bácsi átadta az üzemben tartás jogát egy vállalkozónak. A vendéglátáshoz lélek kell és Gyuri bácsinak volt lelke. Ennek leszögezése után nem foglalkozom a jelennel, mert csak a tavalyi helyzetet ismerem, meg azokat a beszámolókat, amiket nem-túrázó, csak betérni kivánó ismerõseimtõl hallottam. Sajnos, semmi sem tart örökké. Az csak a jó, hogy Gyurkovich úr legalább ezen az estén mindig velünk van, lehet ölelkezni, vidámkodni és azt mondani, hogy jövõre ugyanekkor ugyanitt. Ameddig.
Tavaly János töklámpái mellett távozhattak a résztvevõk. Ez szép dolog, egy régi igéret teljesitése, ugyanis valamikor korábban (az is lehet, hogy tiz éve, nagyon megy az idõ, de lehet, hogy tévedek) a pilisszentkereszti szurdokba tervezett ilyen kisérteties világitást megtoldva magnóról szóló rémes, félelmet keltõ zenével. Az, sajnos, elmaradt, ott kullogtam patak mellett, de nem volt semmi félelmetes. Se töklámpa, se a szférák zenéje. Zene most sem volt, de a lámpát, úgy látszik, nem felejtette el.
Ugrok egy nagyot. Ha az ember régi fényképeket néz és összehasonlitja a mával, akkor arra gondol, hogy Dobogókõ sem tud ellenállni a pénz hatalmának. Szépen benépesül, mindig újabb területeket harapnak ki az erdõbõl és épülnek a tájba nem illõ tüdõszinû, citromsárga marcipánpaloták, tulajdonosaik dicsõségére. Legutóbb a Rákóczi-túrán ért sokk, amikor megláttam azt az épületet, amit a megrendelõ és a kivitelezõ a Bodó-rétre álmodott. Tartózkodva attól, hogy indulatos minõsitéseken gondolkozzam, inkább azt tudtam volna javasolni, hogy menjenek egy kilométerrel odébb és kérjék meg Waberer urat, hogy mutassa meg a László-tanya épületét. Azt mondják, hogy voltak túrázók, akiknek megtette. Lehet, hogy az a ház kissé régies, de tájba illõ. Nem tudom, miért vannak albumok és folyóiratok, ha az épitészeknek csak ennyire futja. Ne haragudjatok a kitérésért, nekem is vannak érzelmeim. Dobogókõi esetünkben annyi biztos, hogy a PS jelzést eltorlaszoló telek keritését indulatos turatársak az elsõ pillanatban letaposták. Magam mindig megkerülöm, csak azért is.
A Fagyos katonától az S jelzésen haladunk, amit azért jegyzek meg, mert Jávor Zoltánnak és embereinek van érdeme a festésben. Annyi festékük azonban nem volt, hogy a Tölgyikreken túl is fessenek, ezért a Lom-hegyi jobb forduló után, az erdészeti munkáknak köszönhetõen, a változó csapások miatt, évente tévedtek el az emberek. Egy alkalommal, néhányadmagammal több mint fél órát töltöttem el ide-oda szaladgálással,
mert valahogy nem tudtam ráismerni sem az útra sem (az irtás miatt) az erdõre. Pár év után Mészáros segitett rajtunk. Megoldása azért nem volt tökéletes, mert nem tõlünk kérdezte meg, hogy hol szoktunk eltévedni, hanem valahonnan a Torinától kezdve festettek, kezdetben nagyon, sõt szükségtelenül sûrûn, s mire a kritikus helyre értek, már nekik is szépen elfogyott a festék. Azért jó volt ez is, hiszen a fatörzsekre festett függõleges mészcsikok az idõk során nagyon megkoptak, sokan meg nem is tudtak róluk.
Csikóváralján nagy a kisértés az alvásra. A belsõ teremben mindig volt néhány fekvõ ember, de a pontõröknek sem könnyû megõrizni éberségüket a ritkásan szállingózó túrázók miatt. Feidiga keményen állta a sarat, Amál kevésbé, de dicséretére legyen mondva, hogy amikor felébresztettem és rámmeredt, azt motyogta félálomban: Ági is itt van? Ági a lányom és a nõi pontõrök rendszeresen érdeklõdnek iránta.
Csobánkáról a reggeli harangszó idején megy fel az átlagos túrázó a Kevély-nyeregbe. Nem hagyhatom ki azt az alkalmat, amikor a pontõrök a nyereg utáni lejtõn parkoltak az autójukkal és a nyeregben nem volt senki. Dehát azért mégis volt valaki. Egy szerencsétlen házaspár éjszakája vált pokollá emiatt. Õk - ha jól emlékszem - kéktúráztak és a nyeregben ütötték fel a sátrukat. Tessék elképzelni, milyen "alvás" az, amikor 5-15 percenkint rángatja valaki a sátrat és a pontbélyegzõ felõl érdeklõdik. Ez a nem túl fiatal emberpáros példát mutatott a türelembõl, mivel amikor én - már világosban - tudakozódtam, hogy "ti vagytok a pontõrök?" nem küldtek el a fenébe, hanem nyugodtan közölték, hogy a bélyegzõ valahol lejjebb lesz. Utólagos fejhajtásom elõttük.
Menjünk át a Virágos-nyeregbe, ahol, pár éve, Dévényi Zoli állt õrséget az ellenõrzõ pontban. Nem szeretnék túlozni, ezért nem mondom azt, hogy 24 órán át esett az esõ, talán csak 18 óráig nedvesedtünk. Zoli esõköpenyben magasodott a talaj fölé és megdicsért minket mondván, hogy mindenki megérdemli az elismerést, aki egyáltalán végig tudott jönni idáig. Természetesen, nagyon jól esett egy rutinos sporttárs elismerése, de másért idézem fel ezt a napot. Miután ugyanis elintéztük a célbeli adminisztrációt, az 56-os villamossal a Moszkva térre gurultunk és ott átszálltunk a 6-osra. A lényeg most jön. Amikor leültem az ülésre, a velem szemben ülõ nõ, mint akit kigyó csipett meg, felugrott és a villamos másik végébe rohant. Ha valaki nem sejtené ennek okát, könnyen megtalálhatja a megoldást, ha húsz óránál többet gyalogol esõköpenyben. Meg sem mondom, legyen ez rejtvény.
A Virágos-nyeregbõl átbotorkálunk a túloldalra. Ha valaki nem megy körbe, jó ha vigyáz arra, hogy hasra ne essék a vitorlázógépek vontatókötelében. Ha már elszántuk magunkat az egyenes útra, akkor ne nézzünk se jobbra se balra, igy nem fogjuk látni a szakembereket, amint az öklüket rázzák felénk, vagy kutyát szeretnének uszitani ránk. Megértem õket, mert valóban zavaró, ha mindenféle alakok kószálnak a réten, miközben folyik a repülés: fel- és leszállás. Nem kerül túl sok idõbe, hogy egy balkiflivel megóvjuk az érdekeltek idegrendszerét.
A célban a szponzorok és a házigazdák függvényében különféle ellátásban részesülünk. Ne feszegessük a kérdést, örüljünk az életnek meg a teljesitésnek, hiszen "a teljesitménytúrázás nem az evésrõl szól" (Copyright at András Kovalik, Kinizsi). Egy jó zuhanyozó, persze, hasznos lenne a továbbutazók részére. Ezek közhelyek. Amire visszaemlékszem az egy nagy vita volt.
Elnyúltunk a tornaterem parkettáján és a derekunkat egyengettük, amikor egyszerre csak nagy kiabálás támadt. Egy sporttárs adta ki a mérgét. Õ elõször volt ezen a túrán és rettenetesen feldühitette, hogy egyesek eltérnek a kijelölt úttól. Konkrét eseteket emlegetett, tényleg nagyon kiabált, hogy miféle rendezés, miféle résztvevõk vannak, ez nem fair play, ez disznóság, nem kellene oklevelet adni a csalóknak. Igen, ez a fiatalok "tiszta szigorúsága", amit a vénebbek - bár egyetértõen - de mosolyogva figyelnek. A jelenlévõk több pártra szakadtak, a szélsõségek között több árnyalat is megjelent. Igyekeztünk csillapitani a kedélyeket, már nem tudom mikor, de valahogy csak beállt a nyugalom. Török Imre és a Gnadig (umlautos a) házaspár biztosan emlékszik a jelenetre. Én az ilyen dolgokban - ha nem rólam van szó és a trükk nem botrányos - elég liberális vagyok, de ott keményen összecsaptak a nézetek. Ha lenne róla lehallgatási tekercs, Csanyának adományoznám, hátha hasznát látná a félrecsellengõk rendre szoktatásában. Valamelyest elfogadhatónak látszott az a nézet,
miszerint az útvonal az ellenõrzõ pontokra felfeszitett fonal, de hogy két pont között ki, hogyan oldja meg a közlekedést, az legyen az illetõ úri kedve szerint. Az meg nyilván a rendezõk dolga, hogy úgy helyezzék el a pontokat, hogy ne engedjenek túlzott kilengéseket. Ha valaki nagyon akar spórolni, legyen boldog vele, bár az intelligens rendezõk nem azért jelölnek ki olyan-amilyen útvonalakat, mert szadisták és szórakozni akarnak a résztvevõkkel, hanem azért, mert pld. egyes helyekrõl nagyon szép kilátás nyilik. Azt ugyan el lehet sibolni, dehát talán mégiscsak azért gyötörjük magunkat, hogy szép emlékekkel térjünk haza. Sokszor mondták már nekem, hogy "lelketlenül loholtok, mint az állatok". Súlyosan téved, aki igy gondolja, de hogy mi örömünk és tapasztalatunk származik egy-egy menetbõl, azt nem nektek fogom elmondani, akik úgyis tudjátok.
Már a csóványosi pontnál emlitettem, hogy fogalmunk sincs arról, mi mindent vesznek észre - és jegyeznek meg - a többiek. Idõnkint belenézek a túrák csevegõ rovatába, s nem régen azt láttam, hogy "megfigyeltek". XXXXX arról irt, hogy volt olyan résztvevõ a Kinizsin, aki nem hagyta ki a Szent László-kúp utáni szerpentin egyetlen csúcspontját sem és mégis beért a célba. A szövegkörnyezet alapján megkockáztatom azt a vakmerõ kijelentést, hogy én voltam az az élemedett szivar, akirõl szólt a mese. Leszögezve, hogy ezzel a megjegyzéssel nem óhajtok emlékmûvet állitani magamnak, továbbá megismételve azt a korábbi kijelentésemet, hogy nem szoktam "túldimenzionálni" szangvinikus túratársaim mozgásait, idõnkint jogot érzek arra, hogy szeliden figyelmeztethessek valakit arra, hogy "a túra vizszintes komponensét is végigcsinálhatnád". Tárgyilagosságból két szempontot meg kell emlitenem. Az egyik az, hogy a magasság húz. Magam is voltam diák, tudom, hogy az ember nem szeret vacakolni a szintek láttán, élvezi, hogy felfelé néha gyorsabban megy, mint vizszintesen. A Bükkben ide-oda rohangálva nemes vadállatnak képzeltem magam, aki elõtt nincs akadály. Szóval, értem én, mi az futni a cél felé, dehát most - megbeszélt szabályok alapján - társasjátékot játszunk, igazodnunk kell másokhoz. A második szempontom egyszerre szubjektiv és egészségügyi. Ma már kétszer meggondolom, hogy nekirohanjak-e bizonyos lejtõknek, mert kár lenne a heveskedés miatt fájó térddel vagy derékkal, idõ elõtt, értelmetlenül kiszállni kényszerülni a buliból. Ahogy tapasztalom, ez a jelenség nemcsak az aggastyánokat fenyegeti. Bizvást mondhatom, hogy jó dolog rokkantság nélkül megöregedni.
Elnyúlt ez a képzeletbeli, bár a valóságon nyugvó utazás. Visszatérek a nagymarosi dunapartra és - tiszteletbõl - még egyet felidézek akkori gondolataimból. Amikor a felére sikerült túrát szemléltem, vigasztalásként, Korompai Miklós barátom alakja jelent meg elõttem. Õ kitûnõ sportember, sprinter volt abban az idõben, amikor a sikfutásnak elismert iskolája volt Magyarországon. A mi 4x100-as váltónk (Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi) 40,5-es eredménnyel érmet hozott haza az 1952-es olimpiáról. 56 évvel ezelõtt, az bizony nagyon jó idõ volt. Szóval, egy baráti beszélgetésen, Miklós azt mondta: "Nézd, ha kedvetlenül, únottan mégy az edzésre, akkor hagyd abba az egészet. A sportot csak örömbõl szabad csinálni." Igy van, s mivel mi amatõrök vagyunk, eldönthetjük, hogy mekkora az a teljesitmény, amit - erõnket nem kimélve, izzadva és lihegve -, de örömmel csinálunk. Annyit kell vállalni.
Beszámolóm végén még egy másik, a nagyközönség által jobban ismert férfiút idézek. A szatirikus G. B. Shaw-tól származik a következõ mondás, amit csak német forditásban ismerek. Ha idõm lesz, utólag ideirom angolul is az eredetit, hogy épüljetek rajta. A mondat igy hangzik: "Wer fahig ist, schafft, wer unfahig ist, lehrt." (fahig umlautos a-val) Különféle helyzetekben különféle forditásai lehetnek. Például, ezt is mondhatom: "Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanitja." Veszem a bátorságot arra, hogy megtoldjam a hires iró mondását imigyen: "Wer unfahig ist für beide, erzahlt". Aki pedig mindkettõre képtelen, az mesél róla (ismét umlautok).
Ebben maradunk. |
