A Savoyai Jenõ emléktúra elõtt az egyik fõ kérdés számomra az idõjárás volt. Néhány nappal korábban masszívan havazott, fagyott, majd jött a melegfront az idõjósok pedig esõt jövendöltek. A péntek estét Budapesten töltöttem és a tetõn csapódó esõcseppek aláhúzták a tényt: nem butaság a meteorológia, valóban esõs idõben fogunk futni szombaton (nem ússzuk meg szárazon).
A megmozdulás annyiban mindenféleképpen kuriózumnak számított nálam, hogy a terep teljesen ismeretlen számomra. A túra leírására nem sikerült a neten rábukkannom. Bár nap mint nap nézegettem a rendezõk honlapját nem lettem tõle informáltabb. Igaz a végsõ eszközhöz nem folyamodtam, és bár a lehetõséget felajánlották, nem kértem soron kívüli információt a szervezõktõl. Kicsit bíztam abban, hogy esetleg végig szalagozott lesz a pálya, ami nekem (mint navigációs antitalentumnak ) jól jött volna.
Túl méretezett elsõ fecskeként érkeztünk Pisti barátommal a szigethalmi versenyközpontba. Reggel ½ 7 tájban abban a hiszemben érkeztünk meg ide, hogy elintézzük a nevezést, átnézzük az útvonal leírást, és esetleg még térképen is belõjük az útirányt. Ez a tervünk sajnos nem valósult meg. A nevezési lapot ugyan kitölthettük, de azt leadni, és a többi formaságot elintézni csak a tényleges rajthelyen volt lehetséges. Vártunk hát egy órácskát, ettünk, ittunk és néztük, hogyan szaporodik az indulók és a rendezõk serege. Amikor az egyik szervezõ átázva, átfázva betoppant és elmesélte, hogy kiszalagozta a pálya jó részét felcsillant a szemem. Vagy legalábbis gondolom, hogy csilloghatott, mert ugye az én látószerveim már nem kelnének el fényvisszaverõként a piacon.
– Tényleg lesz szalagozás?
No majd meglátjuk, idéztem magamban Stevie Wondert. A srác ráadásul civil szemmel nézve piszkos volt, de futóként örültem, hogy csak ennyire saras. Elfoglaltuk a helyünket a különbuszon, ami a tömeg rajthelyre szállításában játszott szerepet. Egy darabig tûnõdtünk, hogy vajon jó gépre szálltunk-e, majd mintegy varázsütésre megtelt a jármû és elindultunk Ráckeve felé. Az út családias hangulatban telt, kicsit emlékeztetett a régi idõk osztálykirándulásaira. A párás ablakok gátolták a nézelõdést, de a pilóta gond nélkül vette a pályát. Megérkezve Ráckevére számos ismerõsbe botlottunk, de nem merülhettük mélyebb diskurzusba, mert a tervezett rajtig már csak negyed óránk maradt. A rendezõk rutinját dicséri, hogy a regisztráció gyorsan ment és végre megkaphattuk az itinerünket is (mûanyag tasakkal együtt, ilyet elõször tapasztaltam). Tanulmányozni azonban nem tudtuk sokat sem a lapot, sem a festõi szépségû Savoyai kastélyt, mert közeledett az indulás ideje. Miközben megszabadultam a felesleges ruhadaraboktól kuksiztam a hõszigetelt ablakokon keresztül. Vajon mennyire fogok elázni? Hmmm… nagyon.
Elérkezett a nagy pillanat a szervezõk kitereltek minket az indulás terére. Elhangzott néhány információ. Pl. a Józsi elõtt majd forduljunk jobbra. Úgy tûnik ez lecsaphatatlan szerva volt, mert valaki gyorsan kiötlötte, hogy Béla elõtt meg majd balra kell fordulni. Szóval megkaptuk a lelki hátba veregetést és nekilódultunk. Mindenki felvette a neki szimpatikus tempót, én mivel kicsit fáztam szaporára vettem a kocogást. Még a település határát sem hagytuk el máris sikerült egy kicsit elcsûrni egy félreértett jelzés miatt, de aztán visszaálltunk a menetbe. Az aszfaltot elhagyva valaki nyomában beletoccsantam egy pocsolyába bal lábbal, majd a felfröccsenõ anyagot jobbal megküldtem. Eddig volt száraz a cipõm. A terep adottságokat gyorsan sikerült felmérni. Hát, hogy kinek mi a szép az kérdéses. A magamfajta buckalakó márcsak a hegyekben érzi jól magát, de ez is egy kihívás. A hellyel-közzel sík tájban egyenletes tempót sikerült diktálni, a váltakozó erejû csapadék különösebben nem zavart, a helyenkénti ködfoltok jópofák voltak. Taktikám az volt, hogy az egyértelmû részeken jobban belehúzok, ahol nem tiszta az ábra majd komótosabban haladok. Ez egy ideig mûködött is, egészen addig, amíg az egyik gát végén balos helyett jobbosra vettem az irányt. Szerencsére túrázók figyelmeztettek a hibára. Késõbb rá kellett jönnöm, hogy a leírásban átugrottam egy sort, és még a segítségül kirakott szalagot sem vettem észre. Malõr. Nem vagyok ugyan diszlexiás, de sajnos terepen futva, pláne hidegben, esõben képtelen vagyok értelmezni az írott szöveget. Innen viszont társaságot kaptam, ráadásul olyan fazonok személyében, akik elõtt csak lengethetem a kalapom. Hajduska Balázsról tudtam, hogy néhány nappal korábban nemzetközi versenyen remekelt, csapattársam Repka Pisti pedig a hazai hosszútávú versenyeken büntette a népet. Hármasban iparkodtunk tovább fokozottan figyelve a pályaleírásra, majd egyre inkább Balázsra, akinek szenzációs módszere van az eltévedések kizárására. Egyszerû, mint a villanykörte: csak ki kell találnia valakinek. Itt azért nem adom közzé, mert más babérjaival ne villogjon az ember. Hármasban haladtunk tovább, egyenletes tempóban érintve a pontokat. Ezekrõl el kell mondanom, hogy szerintem elsõ osztályúan fel voltak szerelve. Étel, ital volt bõven az egyik helyen még fõtt virslit is kínáltak ráadásul olyan kedvesen, hogy már kínosnak éreztem, azt, hogy nem fogyasztok semmit. Én az övtáskámból ettem, ittam a sajátos kisded módszereim szerint. A táj azért nem szûkölködött látnivalóban sem. Megnéztük a tököli börtönt (kívülrõl), így megemlékezhettünk Frank Tibirõl is. Tanulmányoztuk a helyi flórát, mert a jegesebb szakaszokon célszerû volt belépni a fák közé, és láttuk nyomait az ottani faunának is. Legalábbis annak az állatfajnak, amelyik az erdõsávokba hordja a szemetét. Az ilyeneknek itt is a helyük csak éppen annak a bûvös tököli falnak a másik oldalán.
Az egyik bélyegzõpontnál sikerült szerencsétlenkednem egyet. A lebélyegzett lapot ugyanis az itiner-résszel lefelé tettem vissza a vízhatlan tasakba. Kivettem, visszatettem, majd rájöttem, hogy nem lapoztam, kivettem és újra vissza, de akkor meg összegyûrõdött. Közben elhagytam egy csokit, amit mögöttem Pisti felvett. Na tessék még õt is akadályozom. Csoki vissza, itiner a kézbe. De hol van Balázs? A srác szépen meglépett, tûzés utána. Ekkor viszont a Duna parton jártunk. Eddig is volt részünk sárban, de ez profi iszap volt. Az a kellemes, amibe lábfejig, bokáig cuppan az ember. Balázs persze rátett egy lapáttal. Igaza van, végülis ez egy verseny. Gyerünk utána. A lejtõn (gátról le) elhúz, síkon tartja a tempót az emelkedõn (gátra fel) mintha közelednék. A másik oldalon utolérem, de abból, ahogy Brad Pittesen vakarja a fejét rá kell jönnöm, hogy elcsûrtük az irányt. No akkor merre? A gát tetején balra mondja az ukáz, de gyanús, hogy szalag sehol pedig eddig elég egyenletesen lógtak, és emlegetnek betonkerítést is, ami mintha itt lenne. Visszakocogunk a gát tetejére, és a csúcsról meglátjuk azokat a színes épületeket, amelyekrõl a leírás is említést tesz. És meglátjuk még Németh Csabát és Karloszt, akik utolérnek minket. Hát akkor innen ötös lesz a fogat. Nem dob föl a dolog, bár azért túlzottan vérmes reményeim nem voltak, kiváló futó mindkettõ. Bekocogunk Tökölre, Balázs gyorsul én mögötte potyázok. Utcákon vágunk keresztül, már majdnem kinn vagyunk a településrõl, és jobbra fordulunk…. Balra kellett volna, Csabiék persze jól vették az irányt. Hátra arc, gyerünk vissza. A (hellyel-közzel) elsõ helyrõl így visszaesek az ötödikre. Tudom ez itt még semmit sem jelent, de mégis megtör lelkileg. A csoportunkból utolsóként kérem a bélyegemet, egy kiskutya megugat az autóból, és közben elhatározom, hogy ha még egyszer elbaltázom a menetet, keresek egy korrodált fémdarabot és megszúrom magam ott, ahol a legjobban fáj. A sorból lassan kiáll Pisti, nem csodálkozom az utóbbi három hétvégén többet futott, mint én egy hónap alatt. Ahogy így kesergek leszakad a rajtszámom egyik tartórésze. Menet közben visszarakom és belelépek egy méretes pocsolyába, ha így folytatom duatlon lesz a mai program. Mire visszateszem, a másik oldal szakad ki a helyérõl. Megkockáztatva a kizárást leszedem az egész rajtszámot és berakom a mezem alá. Gondolom, beváltom korábbi fogadalmamat, de a zihertûn nem látok oxidációs tüneteket, így meg mégsem az igazi. Beállok a sor végére, és teljesen átadom magam a jobban navigáló sporttársaknak. Négyesben érintjük a pontokat, helyenként Balázs van az élen, máshol Csabi. Karlosz nem töri magát az élre állásért, és én sem vagyok az a harcos típus. Megyek a jobbak nyomában, és végre megnyugszom, a Duna parton már ismét jól esik a futás. Tanulmányozom a leírást is, de hogy a Díszkút hol volt az most sem tiszta. Újra az erdõben haladunk, Balázs szól, hogy lassít gond van a lábával. Innen hárman megyünk tovább. Csabi az élen és nem vitatjuk az elsõségét.
Viszont itt az ideje, hogy önkritikus legyek: mint megtudtam neki sem sikerült beszereznie a leírást, õ is csak a rajtnál kapta meg. Ettõl függetlenül lazán olvas menet közben terep körülmények között, 4 perc körüli kilométerekkel. Ráadásul még minket is segít, mint egy eleven GPS hallhatjuk tõle: …aha, itt a sárgán 650 méter, aztán balra ott a ház… Tehát nem a leírással van baj, hanem nálam lehet a gubanc. Van mit gyakorolni.
Lassan beérkezünk Szigethalomra, megtapasztaljuk milyen hosszú a Nyár utca, jobbos, balos, és közeledünk a cél felé. Nem nyomunk nagy finisht a befutónál Karlosszal elõre engedjük Csabit, mi pedig bekocogunk fej-fej mellett.
A suliban forró zuhany, tea és szendvics, majd egy szép ceremónia. Összességében szép nap volt a mai, a szervezõk részérõl sok törõdést kaptunk, amiért köszönet illeti õket.
|
