Túrabeszámolók


Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15

OttorinoTúra éve: 20082008.12.05 08:19:58
ISZINIK 100 - 2008 november 22-23.

Hét elejétõl kezdve fájt a jobb térdem és azt kívántam, bárcsak jobban fájna, vagy szombaton úgy zuhogna az esõ, hogy ne tudjak kimenni az utcára és sérült térddel ne tudjak indulni az ISZINIKen. Pénteken már úgy csinált, mintha nem is lenne benne ciszta és porcrepedés, szombaton hajnalban pedig kivitt a fürdõszobába és már nem volt visszaút. Most itt ülök a Déliben, a gyõri vonaton, Tom sporttársamra és a 06:25-ös indulásra várva. Lassan mindkettõ eljön és kihúz velünk a "Piroska" Szárliget felé. A kalauz után nem sokkal jön egy srác és nevezési lapokat oszt. Ezt frappáns ötletnek tartom és hozzálátok a papír kitöltéséhez. Már szépen világosodik. Az égen csak elvétve lehet egy-két bárányfelhõt látni. Csak maradjon is így. Alig költöm el a reggelimet, már szállhatunk is le. Hosszú a sor a nevezési irodának kikiáltott állomásépület elõtt, de sok idõ van még a 08:00-ás tömegrajtig. Sorbaállás közben üdvözöljük a megszokott ismerõs arcokat, a hangulat a mínuszok röpködése ellenére fokozódik. Az ISZI-sek már elmentek, s az így szabaddá vált neveztetõ átveszi a 100-asok egy részét, viszonylag hamar végzünk. A rajt elõtt rövid eligazítás, néhány kedves szó és megtörténik a visszaszámlálás. Gyõr felõl várunk egy sporit: Pistit, de a vonat késik, így õ és azok akik azzal a vonattal jönnek a túrára, lekésik a tömegrajtot. Nem aggódunk, mert tudjuk, hogy utolér, de Tom azért jelzi a rendezõségnek a túrázni vágyók késését.

Alighogy eldörren a rendezõ és nekilódulnak az ISZINIKerek, valaki megszólal: "Mi ez? Hó?" És tényleg, elõször lazán, ráérõsen, majd egyre sûrûbben kezdenek hullani a pelyhek az égi párnából, az idõzítés kísérteties. Mire a rövid erdei séta után kiérünk az aszfaltútra, majd beérünk az autópálya alá, már vastag hóréteget lehet lecsapkodni a kabátról és a hátizsákról. A táj varázsütésre változik télivé. (Na "danke schön" mondták a partizánok.) Balra kifordulunk az M1 alól és egy szélesebb úton emelkedünk. Az élboly megy tovább a szélesen, de már a kecskekarám elõtt letér a K jelzés egy keskenyebb útra. Én idén voltam szûz KINIZSI 100-as, (a 40-es tavaly megvolt) így békésen baktatok a többiek után, mert idén Tatán volt a cél, ezért nekem totál új a táj. Tom kiabál a többieknek, de rá se bagóznak, mennek tovább. Mi lemegyünk, amerre kell és örülünk, hogy a sûrûjébe érve már nem süvít a szél a bal fülünkbe. Amikor hevenyészett faágakon áttipegünk egy vízfolyáson, becsatlakozunk abba az útba, amelyen az elõreszaladt társaság halad. A tájat nemigen tudtam megfigyelni a sûrû hóesés miatt és a kellemetlen érzés miatt, amit a nyakamba olvadt hó okoz. (Nem húztam fel a zippet, mert melegem volt.) Lövések zaját hallom. ”Ne lõjetek elvtársak! Mi is Putyilov gyári munkások vagyunk…” Kezd javulni a helyzet, emelkedõ következik és alább hagy a hózápor; száradni kezd a kabát a nyakamnál, hátamnál. Nem is vettem észre, mikor állt el teljesen, de azt hiszem, hogy mikor felértünk egy emelkedõn a

Somlyóvárhoz, (1. ep., 10,7 km)

akkor már nem hullott, vagy legalább is nem foglalkoztam vele. A kulcsos ház látványának örömére megeszem az utolsó látvány-péket, ami a reggelibõl megmaradt. Megvolt az elsõ ep., ez igen bíztató. Természetesen, hogy mennyi van még elõttünk, arra nem is gondolok, nem hogy számolgatni kezdeném. Biztos a borús idõ miatt van, de semmi említésre méltó látványosságra sem emlékszem. Lassan leérünk a tornyói mûútra és elég sokáig koptatjuk rajta a cipõnket. Valami állattelep mellett megyünk el és szagról próbáljuk megállapítani, hogy milyen állatok lehetnek. Szerintem a csirkesz..szag übereli a többit. Innen már picit sûrûsödik az autóforgalom, ez se smakkol. De végre egy kis jó is: rövid idõre elõbukkan a nap és lehet reménykedni, hogy a mai napra rendelt hó már lenn van. Most kiszélesedik az út, megint több az autó, de nemsokára, balra végre betérünk az erdõbe. De jaj: alig vagyunk benne, máris kiesünk a Tarján-Tatabánya mûútra. Itt már gyakran kell a havas padkára ugrani a forgalom miatt. Jaj de jó! A sor eleje már szivárog át az út jobb oldalára, mert mindjárt bevisz a kék az erdõbe. Egy nagy mezõ mellett megyünk el és nemsokára erõs forgalmi zajt hallunk: már megint itt az M1, remélem erre már nem kell fölmenni. Nem. Csak egy kis darabon elkísérjük. Végre ismét bent járunk az erdõben és nem nagy megerõltetés árán elérjük a Tarjáni-malom-patakot, (utólag megnéztem a térképen) amin átkelünk és egy kitermelt részen ereszkedünk. Keresztezõdéshez érünk, ahol több fán ugyanaz a kód van elhelyezve és amit az itinerben a

Koldusszállás mellé kell felírni. Fel is írom a 173-as számot,

de sehogy sem ismerõs a vidék. Hát persze, az idei KINIZSIn nem jöttünk el idáig, mert az ep. a vadászház elõtt, a sárga becsatlakozásánál volt felállítva. Elmegyünk a házig, ahol az egyetlen száraz helyre, a teraszra tesszük a cuccot és eszünk pár falatot. Hosszú bundájú macska szalad elõ és dörgölõzni kezd. Apró falat virslit adok neki és onnantól kezdve nem lehet levakarni, a hátizsákomban próbál búvárkodni. Két alak megy el mellettünk, egyikük a Gyõr felõl várt Pisti. Szemöldökre húzott sapkával, alig ismerjük meg, de õ is így lehetett velünk, mert ha nem szólunk rá, ment volna tovább, beszélgetve. Kölcsönös üdvözlés után együtt folytatjuk a túrát. Itt a sárga és kék által alkotott Y, itt volt felállítva a sátor a KINIZSIn, ahol azt a jó sós, meleg levest osztották amibe még egy szelet répa is úszkált, de ami olyan jólesett, hogy rögtön vérré vált. Nem akarok vitát, ezért csak magamban állapítom meg, hogy a sok flaszter miatt ez a szakasz enyhén szólva nem tetszett. Megyünk tovább a kéken, emelkedünk a bokaficamítóan köves úton. Nem lehet olyan helyre lépni, ahol nem gördül ki a cipõtalpad alól egy öklömnyi kõ. Lassan felérünk a Pes-kõ alá, ahol gyengén hullámozva, beszélgetve lehet haladni. Nini: egy õzgida! Az út közepén áll, nagy füleit mereszti felénk. Közelebb érünk, de nem menekül el. Ó! Hát ez a jól ismert, sok túrán, gazdájával elõforduló eb. Mikor mellé érünk szemrevételez, és Koldusszállás irányába iramodik. Jó pár perc múlva szembõl rohan a gazdája. Az ifjú hölgy elnyújtott ”Kanga” kiáltásokkal fut el mellettünk. Egyszer csak cigi szagot érzek. Mi van máris hallucinálok? Nem. Elöl, a Pistivel érkezett egyén spanglizik(!). Próbálom félig viccesen megfedni, hogy: "Honvéd elvtárs! Alakzatban nem dohányzunk", de rá se bagózik, csak tartja a füstölgõ csikket. Szerintem már csak a körme alá szorult dohány ég. Hosszasan bûzölögve érkezünk a

vértestolnai mûúthoz, (2. ep., 24,8 km)

ahol Csanya mélyenszántó gondolatait már rég lemosta az esõ az aszfaltról. Egy kocsi mellett emberek állnak, Pistiék már túl is mentek rajtuk, mikor megkérdezem tõlük, hogy nem "e" akarnak e egy szép zöld Sö betût ábrázoló pöcsétet az itinerükbe. "Ja, aszittem depós kocsi." Nem baj. Lemegyünk a mûúton a mûútig, majd balos után rövidet aszfaltozva jobbra betérünk egy bokrosba, aztán kiérünk egy mezõre, ahol hirtelen farkasordító hideg fogad metszõ széllel. Sajnos menet közben nem szeretek olvasni, még itinert sem, mert félek, hogy arcra hullok. Ilyen hideg szélben meg pláne nem. Hát emiatt most megszívjuk. Tavasszal a <-K100-GERECSE50-> tábla után tárt kapu várt és nem kellett háromszor átmászni azon a "…sípolás…" kerítésen. Most is a legnagyobb lelki nyugalommal megyünk el a mászóka mellett, de minõ csalódás: A kapu zárva. Én már megadóan fordulnék vissza, mikor a bozótosból az "erre" - hívó szó hallik. Itt, most szív és ruha szaggató nagypistázás következik a kerítés mellett a dzsindzsásban. Nem részletezem. Akkorát kerülünk, hogy a Pes-kõtõl a kutyája után (majdnem?) Koldusszállásig visszafutó sportlady, akit azóta nem is láttunk, az orrom elõtt mászik ki a 3. kerítésen. Érdekesség, hogy a bozótharc során, a kerítés mellett, egy fán õsrégi K jelzés van. Alig látok a pipától, ráadásul a haverkáim, akik bevittek az erdõbe, faképnél hagytak. Jaj, már hányszor megfogadtam, hogy mindig magamra hallgatok. Szaporázni kezdek, megpróbálok valamit behozni a lemaradásból. Minden bokor mögül a bányahegyi tisztást várom elõbukkanni, és amikor jobbról bejön a zöld, tudom, hogy tényleg nincs már messze

Bányahegy. (3. ep., 30,3 km.)

Útitársaim már ott dõzsölnek a kapott Sportszelettel, én is szeretnék már lehuppanni, de az elõttem pecsételtetõ nõi hölgy szóval tartja a pontõr nénit, aki (emiatt?) a rajtszámos lapra akar pecsételni és az itinerbe rajtszámot írni. Az összes lábam már nyílt idegvégzõdés és így egy kicsit érdesebb hangon szólalok meg, mint szerettem volna: ”Csináljuk már!”. Mindössze arra az egy percre ültem le, amíg elõvettem egy kis kaját és ittam néhány korty colát, („A jéghideg az igazi”) de ez elég volt arra, hogy átfázzak és az ujjaim elkezdjenek lefagyni. Jó, hogy a többiek már indulófélben vannak, megyek én is. Püffedt kezemre alig megy fel a kesztyû. A térkép szerint hosszan megyünk egy néhai vasút mellett. Most járok itt harmadszor, (az elsõ egy bejárás volt) de még nem tudtam megnézni. Elkezdjük kerülni a Nagy-Gerecsét, lassan visszanyerem az üzemi hõmérsékletemet. Kb. a Sandl-hársnál járunk, amikor esti sötétség lesz, de nem a napszak miatt, hanem mert belegyalogolunk egy hózáporba. Tarhonyánál valamivel kisebb hó-granulátumok hullanak. Ez annyiból jobb a pehelynél, hogy legurul a ruháról. Mire a Kis-Gerecse keskeny, csúszós párkányához érünk, már eláll a hó és a medvehagyma gyomornedv-indító illata is csak emlék. A sziklákkal tarkított ösvényen óvatosan kell lépdelni. Végre leérünk egy szélesebb útra, amin besétálunk

Pusztamarótra, ahol egy autóban sunyi ep. van.

Gyors szerelvényigazítás, egy kis kalóriapótlás és megyünk is tovább. Már erõsen sötétedik, de a hó még világit ‚s a lámpa egyelõre zsebben marad. Átmegyünk a két "õzikefüggönyön", majd a kedvenc hajtûkanyarom következik. A lenti ágában járunk, amikor egy vidám társaság fentrõl átkurjant nekünk: ”Ezt a hónapos retket ki tette a cipõmbe?”. Mindjárt itt a távvezeték, ami mellett hosszan ereszkedünk. Emlékszem, hogy a vége felé egy kerítésnél cikk-cakkot kell leírni, ezt közlöm is a többiekkel, hogy ne menjenek túl az említett helyen. Most már elõveszem az elemlámpát, mert a jelzéseket már nem lehet sötétben látni. Az elõttem imbolygó fényekbõl látom, hogy többen csak a "cikket" írták le és a "cakk" helyett mentek tovább egyenesen. Egy kiabálás erejéig jók nálam, aztán aki bujt, aki nem, én megyek. Innen már egyenes út visz le a bika-völgyi mûútra, ahol balos után rövidet megyünk az úttesten, majd jobbra a Büdös-lyuknál nekivágunk egy kemény emelkedõnek, fel a Kökényes-hegyre. Már jócskán fenn járunk, amikor látom, hogy oldalról támadják a hegyet azok az elemlámpások, akik elmulasztották az ominózus "cakkot". Nagy nehezen átbillenünk a gerincen és most már baktatunk lefelé a bajóti mûút másik ága felé. Bal cipõmön minden lépésnél koppan valami. Levilágítok és látom, hogy a cipõfûzõre egy jókora jéggömb fagyott, az dobol. A hóval lepett avart rúgom minden lépésnél, így a hólé felülrõl olvad bele a cipõmbe, a zoknim már nedves. A fagyott országúton jobbra kezdjük a sífutólépéseket léc nélkül. Hátulról húz el mellettem Pisti és Tom. "Hát ti?" Kiderül, hogy õk is kiegyenesítették a "cakkot". Nem valami terepes a csukám talpa, ezért belassulok és már idegenekkel vágok át balra Péliföldszentkeresztnél a kék keresztre. Elég monoton az út, de nem bánom, mert örülök, hogy nem a K sávon kell fölfelé menni az Öreg-kõi pihenõig, ami elég szopatós volt a KINIZSIN, mert csak föl kellett mászni‚ s lejönni, de mivel ep. nem volt rajta, ember is ritkán fordult meg ott(!). Na mindegy, nyomjuk még egy kicsit és átbukunk a Mogyorósbánya felé lejtõ, iszonytatóan köves szekérútra. Próbálok a szélén menni, de faltól-falig kikövezték. Végre látom már a buszmegállót‚ s már fénykígyó is sárgállik egy kirakatban. Befordulok balra a Kakukk felé vezetõ utcába. Tükör jég az úton‚ s még az autók elõl is félre kell állni. Benyitva a Kakukkba pillanatra meglep a kintihez képest meleg, áporodott levegõ. Jelen állapotomban még örülni is tudok ennek.

5. ep., Mogyorósbánya. (47.9 km)

Kapom a pecsétet és a pultnál iszogató Pistihez lépek. Én is megkapom a teámat és rátapad a tekintetem egy virslis tálcát vivõ kézre. Friss mustár a papírtálcán, a nyál összefut a számban. Kiderül, hogy csak az ISZI-sek kapnak, akiknek itt a vég. Nekünk minek, hisz a legnagyobb szivatásokkal teletûzdelt 50 még hátra van. Rajtam nem fognak ki, elõveszek egy szálat a saját roppanós virslimbõl és befalom finom, puha brúgóval. A forró teát hideg izotóniás itallal öntögetem föl, így a végén a duplája lesz és nem égeti le a nyelvem. Omlós, édes gyõri kekszet eszegetek hozzá, a zacskó 2/3-a elfogy. Kell a tüzelõanyag az elõbb említett okok miatt. Friss elemeket teszek a fejlámpámba, mert innentõl kezdve az összes kezemre, lábamra szükség lesz, nem tudom majd tartani a kézilámpát. Tommal és Pistivel felkerekedünk, a többiek még havajoznak. Hát az õ idejük bánja. Nehezemre esik felállni, még nehezebb megindulni. Elhagyjuk a Kakukk levegõtlen, de kellemesen langyos épületét és vissza indulunk a buszmegálló felé. Érdekes módon most nem heverésznek szanaszéjjel az árok partján a tetszhalott turisták, mint a tavaszon. Lehet, hogy nem szeretnek keményre fagyott talajon feküdni? Intünk a buszmegálló bódéjában összezsúfolódott sporttársaknak és eltûnünk a mögöttes utcában, a K sávon, idén már biztos nem látjuk Mogyorósbányát. Brühühü. (Késõbbi információ: A busz még három óra múlva sem indult!) Ez az emelkedõ valahogy lejtõnek nem tûnt ilyen meredeknek és ilyen hosszúnak. Alig bírom tartani az iramot a fiúkkal, aztán le is maradozok. Lehet, hogy Pistinek van igaza, aki szerint én már egy vén Fa szappan vagyok. Tom az egyik alig észrevehetõ bal elágnál megvár, mutatva a jó irányt. A Kõszikla után lejteni kezd az út és elérjük azt az ösvénynek csúfolt vályút, amit szerintem motorosok jártak ki ilyenre, és ami most tele van beletaposott, fagyott hóval. Ahol lehet ott a két peremére állok és bottal a közepébe szúrkálva araszolok lefelé, ahol nincs perem ott pedig kapaszkodok a növényzetbe vagy abba amit elérek (égi meszelõ). Baromi energiát és idõt emészt fel, míg leérek. Lent találkozok Tommal, aki szintén megszenvedett az épségben való lejutásért. Pisti elhúzott egy gyorsabb reagálású csoporttal. Mire a Tokodi pincéket elérjük enyhül a lejtõ és már itt is vagyunk a kioszknál, ahol "idefelé" két pofával faltam a csemegeuborkát Túró Rudival és itt a kerekes kút, ami Pisti szerint azért hasznos, mert oda lehet tolni, ahol víz van. Megérkezünk egy újabb jégpályához. Hoppá, hát ez a tokodi mûút. A K sávot vizslatva elhatározzuk, hogy nem megyünk a Horgásztó felé, mert a KINIZSIn csont száraz idõben is csak igen-igen kepeszkedve lehetett felmászni egy löszfal keskeny, meredek ösvényén. A másik ellenérv pedig, hogy fényes nappal is csak nehezen lehetett megtalálni a K+ jelzést, ha egyáltalán. Akkor leginkább csak birkáztunk a többiek után. Megerõsít elhatározásunkban Pisti hívása, aki elmondja, hogy a kompánia tagjai, akikhez betársult, a túra elõtt nem sokkal bejárták ezt a kritikus szakaszt és azt látták, hogy friss szántás miatt alig felismerhetõ és nehezen járható lett a terep. Mázli, hogy a reggeli eligazítás alkalmával elhangzott, hogy a tokodi látogatás megengedett, így megnézzük a templomot (kívülrõl) és tovább kékezünk, elhagyva a lakott területet. Köves, mederszerû úton megyünk, mikor szembõl mozgó fényeket látunk: Egy csapat jön a K+ felõl‚ s szinte egyszerre érünk az Öreg-kõ felé vezetõ vízmosáshoz. Úriemberekhez méltóan elõreengedjük õket. Tudjuk, hogy nem lesz egy sétagalopp, de a ránk váró megpróbáltatások nagyságáról fogalmunk sincs. Most ugye a meredekebb oldalról támadunk. Köves, sziklás ösvény, a már jól ismert letaposott hóval. A belógó cserjék vissza akarnak lökni, vagy le akarják szedni a kabátomat. Ritkán jön olyan fácska, ami kapaszkodóul szolgálna. Itt minden lépést be kell biztosítani, mert egy megcsúszás akármivé is fajulhat. Rettentõ lassú az araszolás fölfelé, a fagyos, metszõ szél szakadatlanul süvít. A hõmérséklet mínuszban. Na itt adja fel valaki! HALÁL... Minden elõvigyázat ellenére megcsúszok, botomat az égbe vágom, egyet hátra lépek nem tudom hová, aztán csúszok tovább, majd utolsó sanszként meg tudok kapaszkodni egy szalmaszálba. Legközelebb (,ha lesz legközelebb) mászóvasat is kell hozni. Egy kis idõre enyhül a meredek, úgy saccolom, hogy most megyünk át az Öreg-kõrõl a Nagy Getére. Nem igazán tudok örülni a villanyfényes madártávlati panorámának. Végre kanyargóba vált az ösvény, több helyen lehet fákba kapaszkodni. Az idõ teljesen kiiktatódott, nem tudom mennyi telt el a hegymászással és azt sem, hogy mit mutat az óra. Akár mennyi is az idõ, gyorsabban úgyse tudunk haladni. Mikor meglátom a villogó biciklilámpát, majd a sátrat, amin villog, valahogy már nem érzek akkora megkönnyebbülést, mint amekkorára számítottam.

6. ep., Nagy Gete (56,4 km)

A sátor egy résén kinyúl egy kéz és amikor érzékeli a beletett itinert, behúzza és kisvártatva pecséttel ellátva, ugyan azon a résen kidugja. Blokkoló óra nem helyettesíthetné, mert az nem kérdezné meg, hogy milyen volt feljönni a Getére. Azt hiszem viccel, ezért azt mondom, hogy csárdás lépésben: Jobb oldalunkat mutatva a Getének, kettõt jobbra és kettõt balra. De komolyan kérdezte, mert akik nem sokkal elõttünk jöttek, azok derékba kaptak egy hatalmas hóvihart a hozzá tartozó üvöltõ széllel. Szépen elköszönünk és én a távozási irányt mutató másik biciklilámpa ellenére, valahova a fakereszt mögötti irányba indulok el, úgy kiabálnak utánam. Úgy látszik nem csak fizikailag, de agyilag is padlóra tett a Gete. Jobb elölrõl és tavasszal. Na ereszkedni kezdünk végre. Elég jól lehet tiporni lefelé. Amikor a fekete útra érünk, nekem túlságosan csúszik és így megint elmaradok Tomtól. Vesztemre. Zsigerbõl megyek a KINIZSIn visszafelé a Homokvasút irányába. Gyanús, hogy se elöl, se hátul senki. Feleim! Ebbõl az a tanulság, hogy bármilyen sötét is van, bármilyen csúszós is az út, ha a szél leüvölti is a fejeteket: Az itinert rendszeresen olvasni KELL! Az ÖMV kútnál felhívom Tomot, de csak a hangposta fütyül egy kolosszálisat a fülembe és a telefon töltöttség jelzõje is alapon van. (Pedig elõzõ éjszaka végig töltõdött.) Szerencsére Tom visszahív és elmondja, hogy semmi gáz, a fõúton menjek egészen a KINIZSI 40 célkocsmájáig. Jó. Megyek a karácsonyi kivilágítású Dorogon, (lassan szeptemberben kezdõdik a ”ráhangolódás”) amikor kutyaugatást hallok. Biztos valamelyik háznál szolgálja a tápot a csahos. A hang egyre közeledik. Hátrafordulok hát egy bazi nagy németjuhász az, és ember meg sehol. Megmutatom neki a botom hegyesebbik végét és õsi szakmával rendelkezõ anyjába küldöm. Nagyon ijesztõen nézhetek ki, mert nyüszítve eliszkol. Amikor megérkezek a sörözõbe.

7. ep, Dorog.

Tom már induló félben van, nem is tartóztaTOM. Szükségem van öt percre, hogy visszanyerjem önmagam. A pultnál kikérek egy lavór teát és a szokásos izotóniás felöntéssel iszogatom és a "roppanós" virslimet eszegetem kenyérrel. A belsõ helyiségben Elvis nyáladzik a hangfalakból. Kirohanok az utcára és a sínek felé iramodok. Nem azért, mert a vonat alá akarom vetni magam, sõt még a számla is ki van fizetve, de ránéztem az órára és ha szintidõn belül akarok maradni, (márpedig naná, hogy) akkor bele kell húzni legalább a sík terepen, mert még akad egy-két szivatós objektum az utamban. Utol érek két fiatal srácot, az egyik most próbálja bejáratni a lábát. Átvágok a facsemetés téren jobbra, a zöld háznál balra, de egy sikátort elvétek, a sköcök elém vágnak. Át a vashídon, itt a homokos út, nemsokára jönnie kell a balos ösvénynek. A fiúk be is fordulnak, de öt perc múlva kiderül, hogy korán. Dúlok-fúlok, hogy ekkora birka vagyok már megint. Visszaloholok, hátra se nézek, a frankó ösvényt friss kék sáv jelzi, most már Kesztölcig én sietek elöl. A fájós lábúnak is bejáródott a küllõje, mert a kesztölci országúton õk érnek át elõször. Utcakanyargás, itt a jól ismert kocsma, de most be van zárva és nincs elõtte pontõr. A srácok mondják, hogy feljebb lesz. Hja kérem, aki olvas. Balra letérünk a flaszterról egy nádas-szerûségbe. Én tradicionálisan itt szoktam könnyíteni a hólyagomon, most megtörik ez az õsi szokás. Kanyar ide, kanyar oda és kiírás jelzi, hogy kicsit vissza kell csurogni az ep.-hez.

8. ep., Kesztölc (67,1 km)

Hát, ami ezen a ponton volt az Hilton, de legalább is Royal. Tom ül az asztalnál és eszik, a padon párna. (!) Meleg krumplileves, (vagy paprikás krumpli, mindegy) kolbász, forró tea, kívánságra borral bélelve, sütemény, banán. Tom többször (még hazafele menet a HÉV-en is) "zseniálisnak" titulálja a levest. A pontõr kedves, mosolyog, megkérdezi, hogy van e szükségünk még valamire. "Miért nem visztek banánt magatokkal?" Sûrû hálálkodások közepette, fájó szívvel búcsúzunk, de menni kell, mert nem esett térdig érõ hó és így a szintidõt sem emelik meg. (A célban kiderül, hogy mégis rádobtak fél órát.) Megindulunk a Kétágú-hegy felé. Egy akácos után már látni a terpeszben álló villanypóznát, amin együtt van a kék sáv a zölddel. A kék itt felszívódik és a zöldön támadjuk az elõbb említett kupacot. A ”bejáratnál” megint bekavar a sárga +, jól oda kell figyelni, hogy hol kell jobbra kimászni a vályúból. A havazás ezt az emelkedõt sem kerülte ki, ráadásul fújtatós a meredekség. Itt mindig rühellek lejönni, mit mondjak, most fölmászni is. Hoppá, Tom bemutat egy szabályos spárgát, pedig nem a Moulin Rouge-ban nézzük a Kánkánt. Én az ösvény melletti növényeket izgatom. Hát már sosem érünk fel? De! Lassan magasabb fokozatba lehet kapcsolni, Tom meg is teszi, én minden erõmet összeszedve követem. Irtó sokat segít, hogy a húzóember szerepét magára vállalja. (Innen is kösz Tom.) Viszonylag jól elnyújtott hullámok vannak, jól lehet menetelni, nekem mégis bajom van a hátizsákkal. Úgy húzza a vállamat, hogy nehezen kapok levegõt. kevésbé köves részeknél beteszem az öklöm a zsák és a derekam közé és így könnyebben veszem a levegõt. Tudom, hogy messze még a nyereg, de minduntalan elõretekintgetek. A két srác fénypászmáját látom jóval elõttünk. Egyszer csak a rideg LED-fény meleg , lobogó tûzzé válik. Juhhéé! Itt a

9. ep., Pilis-nyereg (72,6 km)

Itt felelevenítem azt, a tradíciót, amit a nádasban elmulasztottam. A pontõrök teáját azért megkóstoljuk. Tom még eszik is valamit, de a hátamra kezd ráfagyni a lé, ezt jelzem és lassan elindulok fölfelé a hordalékos görgeteges árokban. Nem sietek, csak megyek, hogy ne fázzak. Tom utol is ér a tetõtõl nem messze. Megkezdõdik egy iszonyat hosszú út a Pilis gerincén. Ez még tavasszal, a zöldben is hosszúnak monotonnak tûnik, hát még most sötétben, tejszerû ködben, a fejlámpa csóvájában sziporkázó csillámporral. Erre is többféle jelzés van, a zöld csak egy sötét csíknak látszik a LED derengõ fényében, mindegyiket alaposan megvizsgáljuk. Végre itt a rét, ahol egy fotós a KINIZSIn a sorozatlövõ gépét felállította és amit nemsokára követ a szerpentin. Már egy fél órája kanyargunk lefelé, de a villanyfényes földszint egy fikarcnyit sem akar közelebb jönni. Megesküdnék, hogy már legalább 48-szor kanyarodtunk be és annyi kõbe botlottunk- rúgtunk bele, csúsztunk meg rajta, mint egész évben idáig. Tom egy vérbeli úriember, ->szinte<- sosem káromkodik... Hab a tortán: a szerpentint egy még kövesebb lejtõ követi és a végén egy sorompó, amit oldalról nem lehet megkerülni. Nyolcvan kilométer után törpejárás? Anyád! Ha az átkok, amik elhagyják a szánkat hatnak, a kivitelezõk igen ronda betegségben fognak, lassú kínok között elpatkolni. Na ez biztos már a Szántói-nyereg, mert, ha több hónapos aszály van, itt akkor is sártenger fogad. Most meg pláne. A Pilisszántót Pilisszentkereszttel összekötõ mûútnál ejtõzik a két srác, négyen megyünk tovább. Az eddigi köves rettenet után széles, murvás úton pihentetjük az idegeinket. Persze nem sokáig, mert jobbra fel kell vágni a zöld jelzést követve, hogy fent felírjuk az ellenõrzõkódot. Elég alattomos, hosszan tartó emelkedõ. Legalábbis most így érzem.

Na már látszanak a papírok. 512 kerül a Hosszú-hegy felirat mellé az itinerbe.

Tom eszik, de nekem megint fagy a hátam és a kezem, ezért megint elõreballagok. Nem is nézem a jelzést, csak megyek a szélesen kijárt ösvényen, amikor szembe jönnek Béla bácsiék. Észrevették, hogy nem a zöldön mennek. Visszamegyek vagy 100 métert és a villa másik ágán próbálkozom. Persze hol nincs jelzés? Mindig a keresztezõdésben. Visszakiabálok Tomnak, de nincs válasz. Azt gondolom, hogy õ egybõl a jó úton ment. Még egy kicsit fölfele kell menni, aztán egy leágazásnál élesen balra, ami csak akkor derül ki, amikor már ezen is túlmentem jelzés hiányában úgy harminc métert. Most már megvan a jó irány, de hosszú és köves az az út ami visszavisz a murvás útra. Azonban ezt is csak keresztezem, mert szembe be kell menni az erdõbe és a murvás mellett kanyarogni. Végre ismét itt a murvás, amin tovább megyek. A távolban látok egy lámpát balra eltûnni. Ajaj ez lement a zöldön Szentkút felé. Olyan messzire nem tudok ordítani, remélem hamar észreveszi magát még Csobánka elõtt. A leágazás után nem sokkal utolér Tom. Õ is elkavart egy picit, de nem vészes. Együtt érünk a csobánkai mûúthoz, amit keresztezve egy furgonba botlunk. Itt nincs ellenõrzés, csak az a kedves pontõr osztja a teát és csokit, aki Kesztölcnél a terülj-terülj asztalkámat varázsolta. Nem lehet visszautasítani, nem is akarjuk. Az idõközbe befutó Béla bácsinak még ki is bontja a csokit. :-) Megfordulok és döbbenet! Elõttem tornyosul a gigászi rakás: a Kevély. Murvázunk egész az erdõig, még sikerül jobb lábammal bokáig beszakadni egy fagyott pocsolyába, püff neki egy picit nedvesebb lesz a jobb, mint a bal. Elkezdünk kaptatni a nyereg felé, fújtatok. Béla bácsi elmegy mellettem. Dobok a kályhába még egy kis kokszot, mert elhatározom, hogy nem engedem ki a látótávolságból, ez mégis csak hallatlan. Na jó, csak egy picivel elõbb ért fel a

Kevély-nyeregbe. 10. ep., (91,3 km)

Itt két csoki és melegedés a tûznél. Benyomok egy csokit és tûz tovább. Azaz óvakodás felfelé, mert itt is minden csupa hó, jég, jó lesz vigyázni. Ahol lehet lépcsõnek használom a sziklákat. Lépdelek, lépdelek, jaj de jó, már itt a széltõl tépázott magyar zászló. Még egy kicsit föl és itt a fa tákolmány, rajta kódokkal.

321-et írok a Nagy-Kevély mellé.

Kesztyût húzok, hogy lefelé nyugodtan kapaszkodhassak a növényzetbe. Pest felõl narancs-vörös színben a tekegolyó méretû nap izzik fel a jeges ágak között. (De jó volt ez, már csak az õzcsapat hiányzik.) Hátulról sötét felhõ és süvítõ szél fenyeget. Jó lenne, ha nem érne utol. Egy lépés, egy fogás... Na végre az Ezüst-Kevély, ezt szeretem. Jólesik a talaján a járás. (Persze leginkább idefelé.) Kõbánya bejárat. Gyerünk! Innen már csak pár lépés a bemosott, durva köves lejtõ. Nagyon megszenvedjük, minden kõ fájdítja a macira dagadt talpamat. Béla bácsi már átveti magát a sorompón. Húzzunk bele! Nem lehet, mert baromira csúszik. Végre mi is sorompózunk. Ürömi mûút. Nincs itt az escort hölgy az út szélén. Most dobnék neki egy puszit (vagy mégse). Sáros út a mezõn. De milyen érdekes ebbõl a szemszögbõl. Hol is kell bebújni az erdõbe? Elõttünk néhányan keresik a rést, így nekünk már nem kell. Itt az U alakú, belógó faág, amibe a (magas) tapasztalatlanok már a KINIZSI legelején úgy bevágják a fejüket, hogy megzavarodnak. A falépcsõ maradványai, a nyomóskút és a jégpálya az utcán. Itt még valahogy le kell gangolni, de koponyaalapi törés nélkül. Na itt már kevésbé lejtõs. Egy autó havas hátsó szélvédõjén az ISZINIK felirat. És itt a

célkocsma, a Sarok presszó.

Bent a szemem egy üres székre fókuszál, aztán a farom fókuszál rá nagy csattanással, de az eredetileg kiírt szintidõn belül. Megkapjuk a díjazást, a gratulációt és a Mogyorósbánya óta irigyelt pár virslit bõ mustárral, kenyérrel. Most már csak a HÉVig kellene kizombizni…

Utószó: Tommal megállapítjuk, hogy az elsõ rész brazil Szamba volt a második részbe zsúfolt SzopóShow-hoz képest. Ennek megfelelõen a második 50 ellátottsága sokkal jobb volt, a rendezõ gárda mindkét oldalon nagyszerû volt. Már a metrón kapom az SMS-t, hogy az egyik túratársunk, aki késõbb indult tovább Mogyorósbányáról, a Szántói-nyeregben föladta. Az a seprü kísérte odáig, aki pontõr volt Dorogon. Tovább zombizok hazafelé és arra gondolok, hogy mi lesz a következõ erdei séta...

Ottorino