Túrabeszámolók


Bartina

kekdroidTúra éve: 20092009.01.20 12:38:37
Bartina 30

Az üvöltözõ fiatalság "Bosnyák tér, végállomás!" felkiáltással leszáll Várpalota buszpályaudvarán, de sajnos Székesfehérvárig már nincs idõ aludni. Átszállás, jéghideg buszon fotóz jégvirágos ablakot Kerek repkény, testvére békésen szundikál mögötte már szinte az induláskor. Én is követem a jó példát, a következõ kép, amit észlelek az a napkelte a 63-as és 6-os utak csomópontja felett, innen már rögtön Szekszárdon vagyunk. Egy sporttárs a buszállomáson megkérdezi, merre találjuk a különbuszt, ennek folyománya, hogy öt percenként bemondják: "A túrára utazók szíveskedjenek a 18-as kocsiállásnál gyülekezni!", vagy valami ilyesmit. Busz, gyors utazás, leszállás, sok ismerõs: Lükepék, Gethe, Nagyondinnye, Morcsi, Siményi Vili és még jópáran, Gethét még hallom, amint szól, hogy próbáljuk meg õket utolérni, aztán elsodor a tömeg. Másik iskola, sok asztal van, nevezés elõtt befizetjük Repkény tesóját (az egyszerûség kedvéért innentõl Dóri), utána kikerestetjük magunkat az elõnevezettek hosszú listájából.

Az itiner nincs túlragozva, a szép, színes térkép pont eléggé informatív, a távadatok a helyükön vannak (bár, mintha néhol kicsit kevesebbek lennének, mint a térképen látható távok). Épp elérünk egy buszt, amely elsuhan velünk Kakasd szép központjába. Megcsodáljuk a faluházat, szép nagy, talán kicsit túl nagy is, kérünk rajtidõt és máris nekiindulunk. Csúszós út visz ki a faluból a fiatal erdõ felé és nemsokára elkezdünk mászni a Várhegyre. Vékony hóréteg ropog a lábunk alatt, a fák gyengébb ágait jég borítja, a levegõ frissítõen hideg. Várhegy elõtt tartunk egy kis pihenõt, Dóri cipõt cserél, a nagy kapkodásban ez eddig kimaradt. Megnövelt tapadási súrlódási együtthatóval kapaszkodunk tovább, Várhegyen most nem érintjük a kilátót, az elsõ ponton szúróbélyegzõt találunk. Kis társaság azon tanakodik, hogy melyik bója melyik távhoz tartozik, tájfutó reflex lehet, de a kérdés itt irreleváns. Elsétálunk a dombháton egy darabig, az elsõ nagyobb szántó szélén kortyolunk a még szinte ihatatlanul forró teánkból. Aztán lecsúszkálunk a Sötét-völgyben futó DDK jelzéshez (ej, de sokára érünk még majd ide ezen a mozgalmon...), ismerõs a domboldalban oldalazó egynyomos ösvény a tavalyi túráról. A körülmények viszont idén összehasonlíthatatlanul jobbak, havat taposunk, elérjük a világ legjobban jelzett kék háromszög leágazását (négy nyíl mutatja a letérést egy tízméteres szakaszon). Átsétálunk a térképen Fekete-híd névvel illetett téglaalkotmányon, amelyrõl azt hittem, hogy csak áteresz, itt leelõznek az általunk látott elsõ futók, csodálom, hogy nem esnek el vékony cipõjükben a jégen. A második ep. elõtti emelkedõn tartunk egy szusszanásnyi pihenõt, itt Ebola húz el mellettünk. A tetõrõl visszanézve csodaszép a táj, a felszálló pára misztikussá teszi a távolabbi dombokat, erdõket, a felhõk fehérjébe vegyülõ sötét sávoktól pedig olyan érzésem van, mintha Tolna megye 3000-es csúcsai állnának a felhõtakaró mögött.

Második ep., forralt bor és alma a menü, Kerek repkénnyel legurítunk egy nagy bögrényivel ketten, dalolászva haladunk tovább, de még látjuk, ahogy PrInCe-ék megérkeznek a pontra. Idõvel egész jól állunk, amin a Ladományig tartó, néhol nagyon göröngyös-csúszós út sem tud rontani. Jobbra tõlünk a párába burkolózó táj, elõttünk pedig házak kis csoportja, az lesz Ladomány. A sokat sejtetõen "Börzsönyi magaslat" nevû dombról mély falú szurdokon kell leereszkedni, a rendezõség elõre figyelmeztet, hogy az út le van fagyva. Ennélfogva nagy óvatossággal sétálunk le, de áthaladtunkkor a körülmények pont ideálisak. Lent a Natura 2000-es védelem (vagy mi a szösz) alatt álló gyepterület mellett haladunk el, mókás papírcetlik vannak a kerítésre akasztva, megszívlelendõ tanácsokkal az autós közlekedésre és a falopásra vonatkozóan. Ladományban pecsételnek, sietünk tovább Grábócra. Kis emelkedõn talpalunk a Honigpuszta felé vezetõ dûlõúton, mellettünk befagyott halastavak, a jégen különös formára fújta a havat a szél. Az elõttünk levõ házakról már majdnem azt mondom, hogy az Grábóc, de Repkény megvigasztal, hogy az még csak egy puszta, mert Grábóc mellett nincsenek tavak. Valóban.

Ezen elmélkedünk, amikor utolér Lépéshiba és útitársa, egy ideig hozzánk igazítják tempójukat, idei tervekrõl, túrákról beszélünk. A néhány házból álló Honigpuszta érintése után át kell vágnunk néhány lankán, zöld gyep és összefüggõ hólepel jól megfér egymás mellett, látszik, mely részeket süti a Nap és melyeket nem. Az utolsó itteni dombról különösen tetszik a kilátás, meg is állok fényképezni, amíg a két lány továbbmegy. Hamarosan beérünk Grábócra, itt a pont melletti szalagkorláton pihenjük ki a féltávnyi út fáradalmait és gumicukorral segítünk pótolni az energiahiányt. Sz Zsu és B_feri érkeznek, pár mondatra megállnak hozzánk beszélgetni, ahogy ott gubbasztunk a korláton, elmondják, nehéz volt elõzni az egynyomos utakon. Miután indulnak, mi is követjük õket, elsétálunk a tehenészet mellett, kisborjak lépnek hátra riadtan, amikor megállunk elõttük fotózni. A hosszú rét után az erdõben kicsit hidegebb van, a fákról pedig hangosan esnek le az olvadó jégdarabok. Itt ér utol Tinca és Betti, elõbbi egy ideig lemarad beszélgetni, elmeséli a karácsonyi menüjét, ettõl az amúgy is üres hasam hangos morgással tudatja jelenlétét. :) Ahogy beszélgetünk, Repkény és Dóri kissé lemaradnak a lejtõn, a romos erdészháznál bevárjuk õket, Tinca pedig továbbindul, a mi tempónk most kissé alacsonyabb a szokottnál. Az újabb emelkedõ végén újra vár a forralt bor és az alma, Dóri megint az almát, mi megint a meleg italt preferáljuk. A 30-as távot már teljesített Beurgó lány bemutat a 30-as távot már szintén teljesített Vaddinónak, második, 15 km-s körükön vannak. Nem semmi.

Innen lesétálunk a csodabogyó-bokorral teli erdõben a Haramia-forráshoz, a vize sokkal melegebb, mint amilyenre számítottunk. Dóri meg is tölti kiürült palackját, aztán átsétálunk az újabb ponthoz, itt Balaton szelet a jutalmunk. Továbbá egy olyan emelkedõ az Óriás-hegyre, amely büszkén megállná a helyét bármelyik hegységünkben, különösen az utolsó szakasz. Itt nem tudok megállni útközben, a bot segítségével egyensúlyozok, szólok Repkénynek, hogy a tetõn majd megvárom õket, mert ennél lassabban nem tudnék menni. Rövid pihenõt tartok a hegyen, majd csatlakoznak a lányok is, kis lazítás után talpalunk tova. Az idõjárás az eddigi barátságos, halvány napsütésesbõl itt éles határvonalon megváltozik, köd van és rettentõ hideg, alig látni el párszáz méterre, néhol százra sem. Így érintjük a tavalyról ismerõs elágazást és késõbb a kilátópontot, ahonnan most a nagy semmire vethetünk pillantást. Repkény folyamatosan próbál életet lehelni testvérébe, akit az utolsó emelkedõ kissé váratlanul érintett és ezen a szakaszon néma küzdelemmel haladt elõre. Kis idõ múlva elérjük a tavalyról már ismerõs szurdokot, akkor a sár csúszott benne, de ahhoz legalább hozzászoktunk addigra. Most a hó és a homok alatt sem lehetünk biztosak a stabil útban, sok érdekes piruettet vágunk le, de valahogy sikerül esés nélkül megúszni. Repkény Dórit támogatja, én meg magamat a túrabottal, valahogy végül csak leevickélünk. A mögöttünk levõ kisgyerekes családból a kisgyerek hozzám képest feleannyit se bénázott, tanulhatnék tõle. :) Az utolsó ep. õrei már nincsenek meg, bója és lyukasztó maradt igazolásnak, épp pontzárásra érkezünk, van kemény 40 percünk a szintidõbõl.

Azt remélem, hogy a ponttól a lejtõn már sima ügy lesz a haladás, de ekkorát már régen tévedtem. Még a szurdoknál is csúszósabb az út, érdemesebb a töltésen menni mellette, de ez sem mindig lehetséges. Itt már majdnem sikerül elesnem, két kézzel markolok a hóba, hogy megfogjam magam, végül megúszom a nagyobb zuhét. Repkény és Dóri hozzám képest megint jóval ügyesebbek, megússzák a csúszkálós részt. Aztán már csak egy emelkedõ van hátra, átkelünk az úton, felmegyünk a szõlõk között, érintjük a bunkermaradványt, majd a kacsalábon forgó építményeket. Végül lebattyogunk a lépcsõkön a szalagozás mentén, megcsodálom a malacrózsaszín paneltömböt és nyolc percet hagyva a nyolc órás szintidõben, beérünk a célba. Kedvesen gratulálnak a teljesítéshez, az oklevél szép, a jelvény pláne, a póló pedig már a hab a tortán. Innen még el kell sétálnunk a vasútállomásra, helyijárat csak ritkán van, de végül oda is épp idõben érkezünk, Repkény még a Bz motorvonatos mozgalomhoz is kap pecsétet. Visszaúton még a Máv-Stop meglep némi izgalommal, de este tízre már kényelmesen majszolhattuk a vacsoránkat. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak és mindenkinek, aki lelassított hozzánk egy idõre. Nem utolsósorban köszönöm a túrát a rendezõknek, a Bartina nem véletlen lopta magát a szívembe. Kedvesek a rajtban/célban és a pontokon, szép - és számomra egzotikus - a táj. A hosszú rajtidõnek köszönhetõen pedig a tömeg eloszlása is nagyon kedvezõ, nem éreztem egy percig sem, hogy tömegtúrán lennénk.

-Kékdroid-