A Dögölj Meg! egy csodálatos túra! Ha van hó, a nehezen járható szakaszok teszik pokollá a túrával próbálkozó egyén életét. Ha a völgyekben esetleg nincs, akkor is - a tökéletesen megválasztott idõpontnak köszönhetõen - a felsõbb régiókban jó 10-15 centi változatos állagú fehér takaró borítja a tájat, és ez esetben sokszor az enyhe idõnek köszönhetõen a felsõbb, olvadó régiók különösen keménnyé teszik a völgyeket a sárdagasztás, és a megáradt patakok miatt.
Szombaton, a túrára készülve a nagy-hideg-hegyi webkamerát elnézegetve többé-kevésbé sejtettem, hogy a két fajta Dögölj Megbõl idén a fent hó, lent sár verziót sózza ránk a sors. Laci barátommal 5-kor találkoztunk Királyréten. Az õ kocsija volt a célautó, a mienk pedig a startjármû:) Utóbbival némi ékszíj-utánállítás, és hûtõvíz feltötés, majd a Spartacus háznál egy kis Powerade, és energiaital tartalék elrejtése után átgurultunk Kemencére. A forgalom a túrának köszönhetõen markáns volt a máskor oly elhagyatott útszakaszon. A start idén a Kõrózsa Vendéglõben volt. Odaértünkkor már szépszámú nevezõ nyüzsgött a környéken, pedig még jó negyed óra volt a mezõny indításáig. Pakolászás, búcsú felségemtõl, nevezés, Csanyától beszereztük túratársamnak a lámpapróbás lámpát - örömünkre még elem is volt benne -, és már ott is álltunk az indító embernél a start aláírásra várva. Szerencsére kb. 1 perc alatt sorra kerültünk, és számunkra is megkezdõdött a 2009-es Börzsöny Éjszakai.
A Fõallappontot gyorsan elértük, az elõttem menõ srác már itt el akart menni egy dózerúton, de aztán csak észhez tért:) A Dosnya-nyeregig javarészt gyönyörû holdfényben haladhattunk. Néha-néha párszáz méterekre le is kapcsoltam a lámpám, és gyönyörködtem az erõs holdfény által az erdõ talajára rajzolt árnyjátékban, és az elõttem haladó túratársak fénykévéiben. Szép fotótéma lett volna, ha hoztam volna a fél kilós 20D-t, de ettõl a túra 2560 szintje már jó elõre eltántorított:) Így csak magamnak õriztem meg e szép emléket. A nyeregre vezetõ utat szokásához híven a Miklós-tetõ bércmászása tette feledhetetlenné. Szerencsére a terep egészen jól járható volt. A nyeregben egy szendó elfogyasztása mellett bevártam Lacit. Elég nehéz volt a "társkeresés" a szinte egyforma ledes lámpák tengerében. Pár métert ismét együtt mentünk, majd a következõ emelkedõnél ismét mindketten ráálltunk saját, önmagunknak kényelmes tempójára. A következõ találkát Magosfára terveztük. A dosnya-nyereg után, a dózerútról letérve jön a Magosfai szakasz következõ fincsi része. Egy kisebb felszökés, de meredekségében hajaz a miklós-tetõi mászásra. Itt páran már feladták az egyenletes haladásba vetett hitet, és meg-megálltak pihenni. Jó érzés volt elérni a "tetõt", és egy enyhébb szakaszon kifújni magam. Lassan megjött a továbbiakban a felsõbb részekben oly kitartó túratársnak bizonyult "barátunk", a köd. Ha már meglátogatott minket, társát, a havat is elhozta. Végre eljött az utolsó közepesen húzós szakasz, és hamarosan a tartós elmelkedõ lejtõben folytatódott. A pontõrök, mint mindig, most is a csúcstól kicsit arréb voltak a jelzés mentén. Szerencsére baromi nagy tábortüzet raktak, így a köd ellenére is könnyû volt a pontot megtalálni, és nem mellesleg jól is esett a tûz mellett melegedni a közel 15 centis hóban. Ezzel le is zárult a túra legkeményebb szakasza, az elsõ 9 km, 800m szintkülönbséggel. Folyamatosan érkeztek a túrázók fénypöttyei a ködös-havas tájon, majd hamarosan Laci is elérte a pontot. Gyors aláírás az õ papírjára is, és usgyi, neki a Rakottyás-völgynek. Magosfáról a Sasfések-bérc-Nagymána útvonalon adtuk le a Kemencétõl izzadságos mászással összegyûjtött szintet. A völgytalp elérése elõtti lemászás kicsit trükkösebb volt a sárnak köszönhetõen, és egy-két seggelési lehetõséget is rejtegetett magában, amik közül én egyet ki is használtam a botok ellenére is:)
Már Magosfáról lefelé jövet beszélgettünk róla, hogy a Rakottyás - szokásához híven - víz tekintetében biztos fog meglepetéseket tartrogatni. Így is volt. A völgy szintjébe érve a pont elérése is kisebb bravúr volt a megáradt patakösszefolyásban. Ez nem sok jóval kecsegtetett az elõttünk álló Rózsa-patak völgyének tekintetében. A pontban gyors aláírás, rövidke kajálás, és gyors továbbindulás, ami az elsõ, párszáz méterrel arrébb lévõ patakátkelésig dinamikus is volt... Ezt követõen a számtalan patakkeresztezés, a nagy víz, és a nem túlzottan jól kiépített túristaútnak köszönhetõen tempónk jelentõsen visszaesett. Egy-egy átkelés legalább 3-4 percet elvihetett, mire megtaláltuk a megfeleleõ "gázlót" (ezek inkább éppen szerencsésen a patakból kiálló nagyobb kövek voltak), és átkeccsöltünk a túlpartra. A pogányvári ipari meredek felmászás szinte megváltás volt a járhatatlan völgy után. A szint emelkedésével a hófoltok is megjelentek. A 800. m-t már egybefüggõ hótakaró jelezte. Pogányvár még megmaradt sáncait már javában ködben ostromoltuk. A sûrû ködben nem kis meglepetést okozott egy hirtelen, a semmibõl elõtûnõ, sárgára festett erdészeti fémszöcske, ami magányosan parkolt a fagyos rengetegben. A frissen kivágott fák halma kisebb útkeresést tett szükségessé, de hamarosan megvolt a jel, és elértük a zöld csíkot, ami már Csóványos "elõszobája" volt. Csóványoson jó hangulatú, nagyszámû pontõrség fogadta a népeket, tábortûzzel, és forró teával. A vizet hóból olvasztották. A tábortûz itt is kellemessé tette a várakozást, és amikor Laci is beért, semmi kedvem nem volt otthagyni a tûz melegét:)
Tovább indultunk, és jó tempóban szeltük a ködöt a Börzsönyi Fõgerincen. Talán ez a túra egyik legjobb szakasza: a szint felén már túl, a táv fele felé közeledve egy amolyan pihentetõ rész. Aki eddig eljut, jó eséllyel már be fog érni, ha az eddigi akadályokat jó erõben vette. Idén a Px leágazásában volt EP, így végre nem volt gyakorlat a korábbi években megfigyelt Foltán-kereszt felé történõ rövidítés a Csóványosról. Mindenki a Csóványos-Égés-bérc útvonalon ment a Spartacus házhoz. A háznál elõástuk, majd feléltük a még délután elrejtett tartalékokat, majd pogácsával és forró teával erõsítettünk a 2. csóványos-mászás elõtt.
Kevés bitumen és hirtelen, meredek felszökés. Indult a mászás érdemi része. Bitumenút, dózerút, dózerút keresztezés, és végre enyhül a felmenetel. Szembõl egy csoport fiatal, leszegett fejjel. Feladták, mennek le a Spariba. Hirtelen azon kapom magam, hogy egy mögöttem jövõ hanggal beszélgetek, aki a Foltán kereszttõl végül átmeneti túratárssá materializálódott. A nagy ködnek köszönhetõen egyébként meglepõen hamar a kerszethez értünk. Utána egy kis BEAC-maxi utánérzés a Csóványosig. Vártam az éles jobbra törést, mert tudtam, hogy onnan már csak párszáz méter a csúcs. Végre eljött, és hamarosan feltûnt a már jól ismert tábortûz. A tea második körben is jólesett, bár ekkor már érzõdött rajta, hogy a rengeteg teafilter kezdi erejét veszteni. A csúcson a tûz mellett melegedve ismét vártam pár percet, majd megérkezett Laci. Elégedetten konstatáltuk, hogy a túra lényege már megvan, a hátralévõ lemenetel, és az 500 szint vissza már babapiskóta keserû kakaóval:). Az Oltár-patak völgyébe lefelé menet Laci Myo XP-je bejelzett: elérte a telep a töltöttség felét. Abban maradtunk, hogy a Hamu-háznál tartunk egy elemcserét. Az én XP-m sem volt már ereje tejében. A kék háromszög hirtelen töréssel a völgy felé vette az irányt. Persze a hó is ekkorra idõztette eltûnését, így élvezhettük a hátrahagyott sár vendégszeretetét. Szerencsére az útvezetésbe tettek egy-két szerpentint, amit bölcsebb volt követni, így végül egész jól le lehetett érni a völgybe. Odalent nyaktörõ út következett az avar alatt megbúvó jégnek köszönhetõen. Talán ez volt az út legveszélyesebb szakasza. Végül elértük a kék +-et, és megkezdõdött a Dögölj Meg Patakátkelések II. része. Persze az itteni átkelések sem kímélték a túrázót, és az átlagsebességbõl is alaposan visszavettek ismét. Végül elértük a Postás-házat, ami azért volt nagy dolog, mert onnantól kezdve a parakon át lehetett kelni a régi, magmaradt vasúti hidakon. A meggyorsított patakkeresztezéseknek köszönhetõen hamarosan szétnyílt a völgy, és megérkeztünk a Hamuházhoz. Itt ismét tábortûz fogadott minket, amit némi Balaton szelettel tettek kellemesebbé a pontõrök. Elemcsere, banán a gyomorba, egy kis csoki, és start az uccsó mászásra, Nagy-Hideg-hegyre!
Az utolsó szakasz a bányapusztai kék kiágazásig szép, egyneletes emelkedõ, amin egészen kellemes tempóban lehet haladni. Szerncsére a kiágazásig az út sem volt széttúrva, és csak mérsékelten volt sáros a terep. A kiágazás után jön egy húzósabb emelkedõ, ami a vártnál könnyebb volt nagy örömömre. Utána beindult a dágvány. Az erdészet a túrára készülve minden évben híg fosagyagot gyárt a dózerúton vezetõ túristaútból... A bokáig sár ezen a részen a lét természetes velejárója. Szerencsére idén nem volt térdig süllyedés, de azért így sem volt kellemes a szakasz. Az elmaradt térdig süllyedést kárpótlandó idén a kedves fakitermelõk elintézték, hogy a szokásoktól eltérõen az utolsó emelkedõ kb. 75%-a is dágvány legyen. Ezzel szerintem mindnekit sikeresen "kárpótoltak". A dágványt letudva végre újra hóban haladhattunk, és elértük a csúcsra vezetõ dózerutat. Innen már csak a kisebbik déli sípályát kellett megmászni, és a házban is voltunk.
A ház nyitva volt, a büfé is üzemelt, és bizony sokan gyûjtöttek erõt az utolsó 7 km megtételéhez. Laci a szokásoshoz képest kicsit késõbb ért fel. Az Akloknál rossz úton ment párszáz métert, ez volt a késedelem oka. Legurítottunk 2 kólát, és start le. A Magas-taxi háznál majdnem elvétettük az útirányt, mert kissé szerencsétlen módon rövidítettem a dózerút felé. Szerencsére visszakavartunk a helyes útra, és hamarosan a Királyrétre vezetõ utolsó etapot gyûrtük talpaink alatt. A cél ebben az évben az Ákos-büfé melletti túristaházban volt. A lámpa leadása, és az elismerõ oklevél átvátele után a büfében egy fantasztikus tea, és egy pár nagyon jólesõ virsli várt ránk, amit jókedvûen majszoltunk a hátrahagyott, mozgalmas este emlékei között mazsolázva fejünkben.
Nagyon jó túra volt, és a rendezõ csapat is kitett magáért rendesen! Köszönjük szépen az ismételt lehetõséget!!! |
