Túrabeszámolók


Margita

RhiannonTúra éve: 20092009.02.10 10:05:53
III. Téli Margita Terepmaraton - elsõ terepfutóversenyem hiteles története

Már november óta készültem erre a megmérettetésre, de sajnos csakis fejben. Az igazság az, hogy a Fehér-Vár-Palota ttúra óta egy métert nem teljesítménytúráztam, és a Margitszigeti futópályán való elõfodulásom is enyhén szólva esetinek volt mondható. Csupán a barlangtúrákkal próbáltam magam kicsit karban tartani a téli idõszakban. Ennek ellenére reméltem, mégiscsak lehetséges a 7 órás szintidõn belüli teljesítés, és én is zsákmányolhatok egy szép névre szóló érmet.

Az akcióra sikeresen ráizzítottam Szakács-Tintanyúl barátomat, aki velem ellentétben keményen tolta a Margitszigeten a köröket a felkészülés jegyében.
Néhány héttel a verseny elõtt elmentünk egy pályabejárásra, csak az interneten található szöveges útleírás alapján. Az itiner tökéletesen használhatónak bizonyult. Akkor 8 óra alatt sikerült legyalogolni a távot, de egy métert sem futottunk.

A nagy nap elõtti hét masszív esõzései miatt azonban megint elment a bátorságom és a harci kedvem. Úgy döntöttem, mégis kihagyom, nem éri meg, mert a bokáig érõ sárban nemhogy futni, gyalogolni sem fogok tudni. Végül péntek délután (!) Ebola gyõzött meg, hogy mégis menjek. Ezüsthegyi jóvoltából este megvolt a futóknak való pasta party :)) (nyammos bolognai!) majd kevés alvás és sok idegeskedés után fél 6kor csipogott az óra, kelni kellett. Az elõzetes egyeztetés alapján Tintanyúllal és Eboláékkal a vonaton találkoztam. Ugyanezzel a vonaton utazott még Vándorcsillag is. Gödöllõn 8 óra elõtt leszállva megállapítottuk, hogy igen hideg van. Hol lesz ebbõl az idõjárásjelentésben megígért 15 fok és napsütés?

Az iskolában hosszú sorok várakoztak a nevezésre a különbözõ távokon, a rendezõk azonban mindent profi módon kezeltek. Az elõnevezésnek köszönhetõen nagyon hamar megkaptuk a rajtszámot. A dobozban lapuló szép nagy érmek látványa jó motivációt jelentett. A rajt elõtt jópár ismerõssel találkoztam, köztük a késõbbi nõi gyõztes Szilvivel.

Szépen besorjáztunk a rajthoz az útkeresztezõdésben, Ebola és Tintanyúl társaságában. Ebola nem tervezett nagy idõt menni mert fájt a lába, így reméltem hogy szépen végig fogok tudni menni vele és behúz a célba.

Párszáz méter megtétele után (lassan kocogtunk, hagytuk hogy elmenjen a mezõny) Tintanyúl úgy döntött, felköti a nyúlcipõt, saját fokozatra kapcsol és meglépett, innen Ebolával mentem tovább.

Hamar feltûnt elõttünk a máriabesnyõi kegytemplom, majd azt elhagyva nemsokára az elsõ komolyabb emelkedõn caplattunk felfelé egy gyereksereget kerülgetve. A Pap Miska-kútnál (5,9km) lévõ 1. ellenõrzõpontot 45 perc alatt értük el. Zsebre vágtam a csokit és jókedvûen kocogtam tovább Ebolát követve. Babatpusztán jól esett a Vitalade (az ellátmány végig kifogástalan volt), majd nemsokára a romtemplomnál lévõ 2. ellenõrzõpontnál pecsételtünk. Ekkor már 9,3 km-nél jártunk, kb. 1:10 alatt. Ekkor Ebola egy, velem ellentétben a futómozgást nemcsak imitáló hölggyel meglépett, számomra nem lett volna értelme erõltetni nagyobb tempót. Egyedül kellett szembenéznem a hátra lévõ kb. 30 km-mel. Hosszabb saras rész után a Margita lábánál újabb ellenõrzõpont következett, majd immár gyalogolva megkezdtem a kapaszkodást a Margita csúcsára. Az ezt követõ jól futható, szimpatikus szakaszon megint kocogtam, aminek következtében a sárban landoltam. Remélem nem sokan látták.

Domonyvölgybe 21-km-hez 2:55 alatt értem, 11:55 percet mutatott az óra. Itt találkoztam szent_annával és diákjaival. Engedélyeztem magamnak 5 perc pihenõt, és mivel eddig nem sokat frissítettem (hiba volt) most nápolyit toltam az arcomba. Készült rólam egy fénykép, jó sarasan, remélem kellõképpen elszánt arcom van rajta! Itt már kissé megkönnyebbültem, mert tudtam hogy a hátralévõ kb. 18,5 km-re még van 4 órahosszám, tehát már gyalogtempóval is simán beérek. Telefonos helyzetjelentést tettem Ezüsthegyinél. A biztatás további erõt adott, és komótosan továbbkocogtam az aszfalton, majd a fõúttal párhuzamos erdei úton. A másik oldalra átérve azonban már jelentkeztek nálam a vádligörcs elsõ jelei, így visszavettem gyalogos üzemmódra. Pontosan tudtam, hogy a vadvédõ kerítés létráján átmászva semmi jóra nem számíthatok. Így is történt. Jött a nagy holtpont, a nagy halál, amikor a gyalogosok elmentek mellettem, és én jobbra-balra tántorogtam a nagy sárban felfelé. Egyszer persze ez is véget ért, ismét szintben vezetõ útra értem, azonban a vádligörcs már az elviselhetetlenségig fokozódott. Ez a hosszú, kb. 9km-es ellenõrzõpont nélküli etap a mumusa ennek a versenynek, ezt a véleményt többen is osztották. A szakasz felén érhettek utol Vándorcsillagék, akiket végül a 31 km-nél lévõ Kõkereszt ellenõrzõpontnál tévesztettem szem elõl. Ide pontosan 13:28-kor értem. Márcsak 9 km van hátra, és még van 2 és fél órám, hihetetlen... azonban a vádligörcs széttép. Kétségbeesetten kunyeráltam magnézium tablettát, és kaptam is egy kedves gyalogos túratárstól. Életmentõ volt, hálás köszönetem! Ekkor csapódtam hozzá Szilveszterhez, akivel az utolsó szakaszt erõs gyalogos tempóban tettük meg. A Juharoson átvezetõ rész felüdülés volt, majd a város látványa igazi örömmel töltött el. Közben barlangászatról és magashegyi túrákról folytattunk eszmecserét.

Hamarosan begyûjtöttük az utolsó elõtti pecsétet, majd emelkedõ utcákon keresztül az Egyetemi erdõhöz értünk. Itt kaptuk meg az utolsó pecsétet, még a muskotályízû szõlõcukorból is eszegettem kicsit, majd lecsorogtunk a vasútállomáshoz. Kb. 10 perc lehetett 15:00-ig. Ha tudtam volna, hogy a cél nem az iskolában, hanem még a keresztezõdés innensõ oldalán, a parknál van, nyilván jobban megtolom a végét hogy meg legyen a 6 órán belüli idõ, de egyáltalán nem foglalkoztat ez a dolog. 6:02:28 lett a vége. A célkapun való áthaladással egy idõben fordul be a Szabadság térre a HÉV, rajta Ezüsthegyi. A táskájában kidepózott váltócucc, energiaital, és elegendõ mennyiségû serital ahhoz, hogy a célban pihenõ Tintanyúlnak (5:45, gratulálok, elsõ futás, nulla túrázó tapasztalattal, szép!) és Ebolának (5:15, respect) is jusson belõle. Köszönjük!!!

Az áhított érem mellé a teljesítménytúrázóknak járó oklevelet és kitûzõt is átvehettem. Zsíros kenyeret, hagymát, savanyúságot, teát fogyasztottunk, üldögéltünk, gratuláltam az ismerõs teljesítõknek.
A 16:20-as HÉVvel mentünk haza, fáradtan és boldogan. Sajnos estére már agonizáltam, a térdem bemondta az unalmast, és a vádlim is méltatlankodott az elszenvedett túlzott igénybevételért, de kárpótolt a profi ápolás, amiben részesültem.

Tanulság: legközelebb normális felkészüléssel vágok neki egy ilyen távnak.