Nem ígérkezett egyszerû túrának, hiszen JB**, -balazs-, olipapa és B Andi voltak a társaim. Ez lényegében elõrevetítette azt a bizonyos "gombászós" tempót, ami ugye garantált "szopóbódé".
Úgy gondoltam, ha sikerül összeszednem az összes versenytapasztalatomat- önismeretemet az erõbeosztás, frissítés, "csapatmozgatás", pulzuskontroll terén - talán túlélem. Így hát élesítettem az "öreg róka" üzemmódot és fohászkodtam a Börzsöny Isteneihez.
Optimizmusom hamar teszt alá került, hiszen az elsõ kétségek, hogy fogom-e bírni, úgy a 2.-3. kili között értek, s nem szégyelltem már ekkor egy kis csokit betölteni válságkezelés gyanánt. Alig egy kili múlva ismételten hátraálltam, miközben dõlt rólam a víz. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy kiszállok, de aztán megint eszembe idéztem, hogy hány 50-es és 100-as futás indult már a "Módszer"-rel. NHH-re érve is vegyes érzéseim voltak. Pulzusban még "csak" a "kemény, de nem megszakítós" zónában dolgoztam, viszont a combjaim nem annak érezték: enyhén remegtek, s tónustalanul mozogtak csak. Mondtam is JB-nek, hogy úgy érzem magam mint a Kinizsi elején, azaz pudingul. Ez tulajdonképpen valahol bíztató volt, csak vigyáznom kellett, hogy ne feszítsem tovább a húrt.
Csóványos után a hosszú lejtõben igyekeztem a minimális erõbevitellel zuhanni lefelé. Valahogy úgy, hogy még éppen ne fékezzek, de ne is toljak a lábaimmal, csak egy-egy pillanatra, mintegy egyensúlyozás miatt érintsem a talajt. Persze ez nem könnyû történet, hiszen eközben könnyen felszalad a pulzus, pedig arra érdemes figyelni, hogy 160 fölé ne menjen az ember lefelé (hacsak nincs csúcsformában), mert akkor oda a pihenés.
Vilatihoz ha jól rémlik elsõnek értem, kerek két órával, s láttam, hogy a többieket kissé meglepte a gurulás sebessége - legalábbis rögtön el akarták kobozni a sportszeleteimet :-) - így kissé megizmosodott önbizalommal vágtam neki a következõ emelkedõnek, alig 3 perc depózást követõen. Még mindig erõsen kísértett bennem az érzés, hogy bármikor megzuhanhatok, így toltam befelé a csokikat és a folyadékot. Jól indultam, aztán mégis fogyni kezdett az erõ, hiába a kimért darálás. Olipapa, majd JB is kezdett elhúzni, bár utóbbit mindig újra megközelítettem. Többiek a nyomomban. Nehezen fogytak el a hegyek, de aztán mégis. Újfent, a bevált, minimális erõkifejtéses, pulzuskontrollos gurulásba kezdtem. JB gyorsan el is engedett, s kezdtem lassan felzárkózni olipapára. Úgy vettem ki, hogy bevár. Aztán egy bizonytalan pontnál Õ nagyobb ívben követte az utat mint a jelzés, úgyhogy elé kerültem. Kezdtem jól érezni magam, a mászásnál görcsölgetõ lovaglóizmom elhallgatott, és a gyomrom is jobb állapotba került mint felfelé volt.
A Magyar-völgybe megint elsõként értem le, szinte rögtön utánam olipapa, aztán a többiek. -balazs- ténylegesen lenyúlt egy sportszeletre, s mikor közöltem vele, hogy van még, mintha nem lett volna õszinte a mosolya, de persze a szürke arc becsaphatja az embert... :-) Andin látszott, hogy összekapta magát, és ennek megfelelõen neki is esett a Magyar-völgynek. Hála Istennek meggyûrõdött a cipõjében a talpbetét, így pihenhettünk egy kicsit, mert kezdett a tempó kegyetlenül darálós lenni. Fura, hogy pulzusra itt sem volt gáz, de a lábaim a csúcsterhelésnek érezték a tempót, ugyanakkor azt suttogták: elkaptuk, megy ez, gyerünk, letoljuk a hegyet. Nem dinamika és sebesség volt a virgácsokban, hanem az a feeling, hogy akárhol végigmennek. Persze ez végül nem így lett, de így is sikerült olyan kaptatókba masszívan belekocogni, amik szemre is reménytelennek tûntek.
NHH-re ismét elsõnek értem fel, s mire Andi pecsételt, Olival már a colavásárláson is túl voltunk, kb. 4:35-tel. A lejtõt Oli most nem kívánta megtolni, úgyhogy ketten zuhanóztunk le, szépen fokozva a tempót - közel maxig - begyûjtve egy-két sporit is.
Tavaly 6:17, idén 5:09 a vége - és maradt még 1 sportszeletem... ;-)
|
