Budai Trapp
Hohó, itt tél van! - jegyeztem meg, amikor a luxusvonat elhagyta Óbuda területét. A Kelenföld és a szürke Belváros között ingázó lakos számára meglepetés volt a haladással arányosan növekvõ hómagasság. A Téli Mátrát 12 fokos tavasz követte és február 6-án, kellõ idõben, még a Csereháton is kibújtak a kertben a hóvirágok, hányni kezdte a barkát a mogyoróbokor. Ki gondolta volna, hacsak nem figyelt oda a bejáró kollégák jelentésére, hogy a budai hegyeket jó kis hó fedi.
Egy év kihagyás után elindultam, hogy beszerezzem a tizedik Trappért járó, névre szóló kitûzõt. Idejében kimentem az állomásra, hogy helyet kapjak az elsõ kocsiban, aminek majd a piliscsabai leszálláskor lesz jelentõsége. Hámori István tûnt fel hamarosan, egyelõre elég szintelen öltözetben, amelynek tarkasága csak lassan kezdett kibontakozni a vonatban. Az utazás során áttekintettük az elmúlt év eseményeit, s én csodálattal hallgattam Pista nepáli és Machu Picchu környéki élményeivel fûszerezett mondókáját. Megállapitottam, hogy mások is kimozdultak a szabadba. A Kirándulást Kedvelõk Klubjának szokásosan Rákosrendezõn felszálló vezetõje, Buczolich Zoltán, Sebõk Márton társaságában a peronon magaslott. A harmadik személyt nem ismertem fel, a korszerû ablakokat pedig nem lehet lehúzni. Derengett, hogy az a társaság is Piliscsaba felé indul, ámde a csabai létharc ismeretében lemondtam arról, hogy társasági élményt kezdeményezzek. Tisztelt túratársunk, Rácz Frigyes, pedig minket mellõzött, amikor aquincumi felszállása után észrevette dr. Lopussny célszemélyt, akivel gyakran szokta együtt morzsolni a kilométereket.
Vonatunk sikeresen befutott a piliscsabai állomásra, s helyzetismeretem folytán, nem törõdve az engem futva megelõzõ egyénekkel, kényelmesen biztositottam a körülbelül ötödik helyet. Varró Lidia tagsági szinten járó nevezési dijat akart beszedni tõlem, meg kellett gyõznöm arról, hogy még mindig magányos szabadúszóként járok túrákra, s igy teljes összeggel támogatom a mozgalmat. Egy pillantra a néhai Tholt Albertre gondoltam, aki elismervények kitöltésével alaposan lefékezte a regisztrációt, emiatt nem lett célpontja olyan megjegyzéseknek, miszerint a rendezõk a saját zsebükre is dolgoznak. Efajta észrevétel máshol hangzott el, csak a rideg tárgyilagosság kedvéért emlitem meg. Ezután Sztancsik György talpamra kötötte az útilaput, mehettem.
Hajszálpontosan ugyanúgy, mint utoljára, 8:20-kor indultam el. Az infrastruktura redukálódott, azaz a korcsmát bezárták, a fabódé sem mûködött. Változnak az utazási szokások, nem fizetõdik ki a fenntartás? Majd a Téry 50-en meglátjuk, egyébként a kérdés csak költõi és szociográfus sem vagyok. Jobb lesz figyelni a kockaköves burkolatra, mivel az elsõ ötven méteren már csúsztam egy szerény távolságot. Amikor beértem a temetõi útra, Borosnyai Balázs húzott el mellettem egy futóleány társaságában. Jó nekik, én mint súlyos medve lépkedek - egyébként óvatosan - a sarok felé. Nincs újdonság, nézek a talpam alá, át a fõúton, fordulat balra és megcélozzuk a Kõris-völgy bejáratát. A falu feletti dombtetõn nem szaporodnak a házak, elég szellõs lehet az élet odafenn.
A völgy elején csapóajtó vár minket, utána megkezdjük az elég monoton vándorlást a hûvös bevágásban. Tavasz elõtt hó vagy sár fogadja az érkezõket, máshoz még nem volt szerencsém. Az út akkor válik érdekesebbé amikor egy jobbforduló után megkezdõdik az emelkedõ. Kanyarok jönnek, balról érdekes sziklák, majd egy jól elnyúlt U-betû után végre fenn vagyunk a Kutya-hegy nyergében, az elsõ ellenõrzõ pontnál. A 15-20 centis hó miatt jó tiz perccel késõbb értem fel a tisztásra, mint tavaly, de ez lényegtelen egy lassújáratú gyalogló számára. A Nagy-Szénás az erõs szélben nem nehéz, csak kellemetlen, mivel a szél tisztára sepri a tetõt, viszont jól belefúj a csontjainkba. A csúszós havon letipegünk Nagykovácsi szélére, majd a betonúton a település belsejébe. A majdnem félúton lévõ Gyopár sörözõ ideális hely lenne a szusszanásra, de választéka lehangoló: semmilyen meleg italt nem tart. Na, talán feketekávé lenne, a hazai szokásnak megfelelõen. Nálunk ugyanis a tea mintha luxuscikknek számitana, jóllehet mindig lehetne meleg viz egy fazékban, amihez csak egy tasak teát kellene tenni. Valamiért nem megy, a forralt bor sem. A közönség száraz bort vagy sört fogyaszt, hidegen. Még szerencse, hogy a globalizáció folytán kapható alkoholmentes ital, Cola alakjában. Arra jó ez a hely, hogy együnk néhány harapásnyi szilárd ételt a saját zsákunkból.
Ismét letudnivaló feladat következik a Vörös-pocsolyáig. Érdekessége a két éve megkezdett fakitermelés. Nem túl öregek a fák, nálunk nem hosszú az életük. Külföldi szem jobban észreveszi a korai kivágást, erdeink minõsége gyenge. Dehát amatõr ne képzelje magát erdészeti szakembernek. Hogy azonban jót is lássunk, feltûnik az ellenõrzõ pontnál álló páros alakja. Elismeréssel állapitom meg, hogy helyükön vannak. Miért is ez a megjegyzés? Csupán azért, mert elég gyakori az olyan ellenõrzés, amikor a pontõrök nem jönnek fel a pocsolyáig, hanem valahol lenn helyezkednek el. Megtehetik, ugyis arra fogunk menni, csak az embernek vegyes érzelmei tudnak lenni, amikor az itinerbe beirt helyen senkit sem talál. Arra gondol, hogy valami okból, rövid idõre elhagyták a helyüket és mi szépen túl fogunk menni a ponton, bélyegzõ nélkül, s aztán magyarázhatjuk a bizonyitványunkat.
Jelen esetben, nyugodt lélekkel baktatunk tovább a Fekete-fejre. Felcsúszkálunk a köveken, megcsodáljuk az erõs alapra szerelt magas nemzeti zászlót és körülnézünk pontõr után. Õ nincs, de sejthetõ, hogy valahova behúzódott az erõs szél elõl. Abban a reményben, hogy nem kell visszamászni a csúszós ösvényen, megkezdjük a leereszkedést. A pontõr a lejtõ felén bukkan fel, ott helyezkedett el egy padnál. Bélyegzés, ereszkedés a Szép Juhászné felé vivõ útra, majd fel a Hárshegyre, a körútig. Az ötven méterrel elõttem haladó fiatalember jobbra fordul a körúton. Rátapsolok, hogy álljon meg, balra kell menni. Õ nem érti, mit akarok és bizonyitásként a sétaút szélén elhelyezett nyilra mutat, amely a Trapp feliratot viseli és határozottan jobbra mutat. Megzavarodva, bambán nézek a nyilra. Útvonal módositás történt? Mint önállótlan ember, képes lettem volna jobbra fordulni és arra készültem, hogy elõkotorjam az útleirást, hiszen már megjártam egy párszor, amikor rutinból mentem az úton. Szerencsére, megtakaritottam az irodai munkát, mert a mögöttem jött három társunk egyike megpiszkálta a nyilat, s ebbõl kiderült, hogy a zsineggel lazán odaerõsitett táblát elfújta a szél. Amibõl is helyes levonni azt a tanulságot, hogy az útjelzõ táblák kihelyezésénél gondoljuk át a lehetséges veszélyeket, amelyek ellene dolgoznak a kivánt célnak. Nem árt hát a biztonságra törekvõ óvatosság, hiszen - mint tudjuk - a pokolba vivõ út is jószándékkal van kikövezve. Nem elõször találkozom félrevezetõ jelzéssel.
Hamarosan a Hûvösvölgy felé fordulunk. Sport szeletet zsebrevágva ereszkedünk le. Mivel a csúszós talaj miatt elég sok idõt elcsoszogtam, nem állok meg a Balázsnál lévõ lángossütõnél, hanem hozzákezdek a Nyéki-hegy megmászásához. A Határ-nyereg után a vártnál valamivel kellemetlenebb volt feljutni a parkolóhoz. Nemcsak nekem, hanem - körülnézve - másnak is. Utána megint barátságtalan csúszkálás jött az Újlaki-hegy legtetejéig. Nagyobb hó jobb lett volna, abban - bár nehezebb - de biztonságosabb a haladás. A pontõrök gyöngye a csúcson hûtötte csontjait és a párnafestékét, megakadályozva ezzel mindenféle kibújást az elõirt útvonalról. Utána már izgalommentesen gördültünk a Virágos-nyereg felé, ahol most nem volt ellenõrzõ pont, viszont ott várt minket a Borókás-büfé.
Nos, a büfé valóban várt minket, mi pedig a szokásos forralt bort vártuk majdnem addig, amig a Lánchid oroszlánja elbõgi magát. Idõ persze jócskán volt, dehát talán nem akadékoskodás, ha megjegyezzük, hogy a mai világban egy elõre elkészitett kondérból kimeritett pohárnyi ital a mikro-ban félperc alatt tûzforróra melegszik. Ez csak tényszerû megjegyzés, nem indulatból mondom, a bõ szintidõbe minden belefér.
Kis bukdácsolás következik a Menedék-útig, utána nézegetjük a szembejövõ ismerõseinket. A vikendházba belépve egyenesen Lévay Béla karjaiba futottam, aki az ajtóval szemben relaxálta magát egy asztalnál ülve. A törhetetlen sportember a legkorábbi rajttal indult, s mivel igy nem tudott mit kezdeni a rengeteg idõvel, megvárta a "Kitörés" Borókásból, 22 órakor induló esti rajtját és azzal készült tovább menni Szomorig. Elismerésem, dehát ebben nincs semmi különös, ha tudjuk, hogy olyan emberrõl van szó, aki volt már az év teljesitménytúrázója.
Ezt igy kellett elmondani, de közben odaléptem a tisztelt rendezõség asztalához és arra igyekeztem rávenni Varró Lidiát, hogy irjon tiz perccel kevesebbet a papiromra, mert aggasztóan sok idõt mulattam el a Borókásban. Már nem emlékszem, megtette-e, de igy is egy órával korábban beértem. A kiváló nyilvántartásnak köszönhetõen szóvá sem kellett tennem a névre szóló, tizszeres teljesitést mutató kitûzõ átadását, mert már nyújtották is a többi igazolással egyetemben.
Tea, virsli, mustár, kenyér. Béla arra próbált rávenni, hogy menjek fel vele a Borókásba és fizet még egy csésze forralt bort, azonban sem az iránta érzett tisztelet, sem az alkoholfüggõség nem volt elegendõ hajtóerõ ehhez a korábbi "lánchidi" tapasztalat miatt. Kicsit élveztem még a társaságot, elõjött az egyik asztaltól Jávor Zoltán, kezet ráztunk Ebolával, talán még Rácz Frici is beérkezett.
Ezután jött a Trapp legkellemetlenebb szakasza: enyhén izzadtan bemenni a 137-es megállójához. Most is pórul jártam. Láttam, jó messzirõl, amikor a busz befordult a végállomáshoz és azt gondoltam, ezzel már úgysem megyek el. Telt, múlt az idõ, s amikor már száz méterre voltam onnan, futásra vettem a dolgot. Késõn. A buszvezetõ nem nézett vissza és az orrom elõtt hajtott ki az öbölbõl. Ez az, ami kellemetlen: izzadtan toporogni húsz percet a szélben. Védekezésként, hatvan évvel korábbi jóga-légzésemet újitottam fel, mert az csodát tud tenni. Akár úgy van, akár másként, meg kell jegyeznem, hogy eddig még soha nem fáztam meg ilyenkor.
Lemaradásomnak az lett a haszna, hogy felbukkant egy társával Rácz Frici is, igy volt kivel beszélgetni az Árpád-hidi HÉV-megállóig. Kiderült, hogy õ is emlékszik tavalyi mutatványomra a Kinizsin, amikor különleges testhelyzetben tettem meg az utolsó néhány kilométert. Van tehát egy széles körben ismert sikerélményem, amirõl jól el lehet diskurálni. Megjött a HÉV is, és egy jó séta után felszivódtunk a városi, szürke rengetegben. |
