MÁTRAI-TÁNC
avagy egy teljesítménytúra emlékére
A Gombás-réten sétálva elértem az egykori vitorlázóreptérrõl itt maradt buszroncsokat. A lángvágóval feldarabolt darabok közül az egyiken a következõ felirat állt: „Utolsó tánc!!!”
Ennek tükrében engedtessék meg, hogy kicsit megemlékezzek a túra történetérõl is.
1999.
Elõször ennek az évnek a júliusában volt megrendezve, akkor még öt távon. Négynek a rajtja Nagybátonyban, míg egynek, a 15B-nek Mátraszentimrén. A klasszikus 45-ös mellett a 30A célja Mátraszentimre, a 15A-nak pedig Mátraalmás volt. A késõbbi 30-as itt még 30B néven szerepelt. A szigethalmi rendezõgárdáról csupa jót hallottam és tapasztaltam így nagyon megörültem, hogy „felénk” is rendeznek teljesítménytúrát. Csábítóan hatott a négy évszakos rendezés is. Ám ebben az évben mégsem tudtam indulni egyéb elfoglaltságom miatt.
2000.
Szeptember utolsó hetében volt a túra és a kerékpáros indulás mellett döntöttem. A fõrendezõ (Katona Gábor) ezt elfogadta, így belevágtam a 30A útvonalába.Nagyon szép idõ volt, igazi „indiánnyár”. Nagybátony után a hamarabb kanyarodtam le, így egy iszonyatos akácoson kellett keresztülvergõdnöm. Nem baj gondoltam, majd jövõre már tudom, hogy merre nem szabad menni. Külön öröm volt, hogy a célban Sztancsik Gyuritól kaptam meg az elismerést. Ebben az évben volt utoljára megrendezve a 15A és 30A útvonala a kevés induló miatt.
2001.
Nem kellett sokáig várni a következõ „táncra” hisz február elsõ hétvégéjén már ismét ott állhattunk Nagybátonyban. Megint nem voltam egyszerû eset, mert kora délután temetésre kellett sietnem, így nekem megrendezték kivételesen a 15A-t még egyszer. Tûzött a nap, csikorgott a hó és gyönyörû volt a Mátra. Az elõzõ évi eltévedésembõl adódóan egy kanyarral késõbb tértem le. Gondoltam, hogy ez már jó lesz. Persze jelzéseket nem láttam, aztán arra lettem figyelmes, hogy felettem beszélgetnek. Én ugyanis a mély árok aljában másztam, holott a jelzés fent vitt a gerincen. Ezt a részt egy életre megjegyeztem. Bár engem már nem érintett, de a nagy hó miatt Galyavárra ekkor nem kellett felmászni. Ám ekkorra dõltek ki tömegestül a fák a Szén-patak-völgyében. Volt mit kerülgetni és mászni a hosszú távosoknak.
2002.
Ezen a május végi napon eljött az idõ, hogy belevágjak a hosszútávba. Természetesen bringával mentem és három társat is vittem. Nagybátony után végre a HELYES úton sikerült felmásznunk Borostyán-tetõre. Az aljnövényzet magasságát nézve (kb. 1,50 m) már értettem, hogy ezt miért nem néztem korábban útnak. A nap csak ritkán bújt elõ, de kellemes idõ volt és esõt sem kaptunk. Szerencsére a Szén-patak-völgyében már sok kidõlt fát eltakarítottak, így jól tudtunk haladni.
2003.
Ismét nyár és ismét július. A negyedik évszak következett számomra, ám az öcsém esküvõje éppen erre a szombatra esett. Így ismét egy kéréssel fordultam Katona Gáborhoz. Hozzájárult, hogy pár héttel korábban járjam be a túra útvonalát. Így bringával ismét lenyomtam a hosszútávot. Közben megtudtam, hogy a cél átkerült Pásztóra és így Ágasvártól az útvonal is változott. Ez kissé meghosszabította a túrát, melyek 47, 32, 18 km-es távok lettek. Én még a korábbi útvonalaon teljesítettem, de Gábor elfogadta és így átvehettem a gyönyörû négy évszakos kitûzõt.
2004.
Bár Gábor nagyon invitált az idei túrára, valahogy jóllakottnak éreztem magam, mint négyszeres teljesítõ. Ám ahogy közeledett október 16-a, egyre jobban éreztem, hogy ott a helyem a túrán. Közben egy másik szigethalmi rendezvényen értesültem róla, hogy a Mátrai-tánc teljesítménytúra át lesz alakítva. Végül kiderült, hogy idén lesz az „utolsó tánc”.
Az igazat megvallav nem igazán foglalkoztam az idõjárással, mindenképpen el szerettem volna indulni. A sár miatt a bicaj kiesett, így a gyalogos indulás mellett döntöttem, mely egyértelmûen a 30-as távot jelentette számomra. 8.30-kor léptem ki a nagybátonyi vasútállomás várótermébõl. Egy gyors menetet szántam magmnak erre a napra. Ennek függvényében csak üdvözöltem Optikát ill. Sztancsik Gyurit és már indultam is. Az ófaluig egy régi nyíregyházi ismerõsömmel beszélgettem, közben Illés Rudiékkal és Meczenhofékkal is üdvözöltük egymást. Elhagyva a házakat elérkezettnek láttam az idõt, hogy elkezdjem a nagy menetet. Nagyon szeretek hegynek felfelé menni! Végre elememben éreztem magam. Igyekeztem nem eltévedni, de azért nem sokat gondolkodtam az útvonalaon. Csak egy helyen tétováztam kicsit, de az érkezõ Sárközi Illés megnyugtatott a jó irányról. Borostyán-tetõn Járosi Laciékkal kezeltem le, majd nyomultam tovább a szalagozott útvonalon. Bár nagy sár nem volt, azért megnyugtattm magam, hogy milyen jó döntés volt a gyalogos indulás. Az agyag ugyanis akkor a legrosszabb, amikor egy keves vizat kap csak. Ekkor úgy viselkedik, mint a ragasztó. Közben a természet egyre szebb arcát mutatta. Rengeteg színes falavél és csodálatosan világító fatörzsek. Bec-kút után azért már kezdetm kissé belassulni, de nem voltam hajlandó egy pillanatra sem megállni. Nagy segítség, hogy a nyáron hozzájutottam egy víztartáloy zsákhoz. Óriási segítség ez az eszköz. Persze a kényeztetést lehet fokozni. Közben azt vettem észre, hogy egyre nagyobb ködbe keveredek. Már a következõ jelzést sem lehett látni. Többnyire érzésre mentem és végül a Mátrabérc túráról jól ismert temetõnél kötöttem ki. Innen balra tartva találkoztam egy csapat tanácstalan emberrel. Õk is a kilátót keresték. Megmutattam, hogy szerintem merre lehet és pár perc múlva oda is értünk. Bár tudtam, hogy a pont lejjebb költözött és Mátraszentlászlón kell keresni, de a látvány meglepett. Olyasvalamit éreztem, mintha háború lenne. Sok ember szaladgált mindenfelé, kiabáltak és a helyes utat keresték. Egy irányt kinéztem magamnak és elindultam. Három futó szegõdött mellém, majd megelõztek és hallottam, hogy elérik az országutat. A leírás szerint az Édesipari Üdülõt kellett keresni. Igen ám, de a látótávolság 20 méter alá csökkent. Itt, Mátraszentlászló elején ismét a „háborús jelenet” ismétlõdött meg. Egy sráccal elkezdtünk tanakodni, õ járt itt a múlt évben és volt egy tippje. Elindultunk. A többieknek egy idõ után nem tetszett az irány és visszafordultak. Mi azonban az OKT-n felértünk a pontra. A pontõrök JFK rendszemú, „elnöki” autóban várakoztak. Pecsét, csoki és már indultam is tovább. A Fenyves utca 29-et megtaláltam, ugyanis ott kellett balra letérni. Csak az volt a gond, hogy két ilyen számú ház volt. A második után kellett kanyarodni. Innen ha lehet, még fokozódott a köd. Smíró Feri biztosan jól ismerte már ilyen idõben is a késõbb róla elnevezett utat, de tõlem fokozott figyelmet igényelt, hogy letérés nélkül Mátraszentimrére érjek. A Hordó borozó elõtt óriási gyerekcsapat várakozott bejutásra. Oldalról beköszöntem és kértem egy pecsétet. Kaptam mellé egy csokit is. Kint még egy réteget magamra öltöttem és folytattam utamat. Eleinte senkivel sem találkoztam, aztán két kisebb gyerekcsapatot értem utol. Talán itt, ebben a völgyben volt a legszebb a természet. Izgalmasok voltak a patakátkelések és érdekes volt a Csörgõmalaom romja is. Lassan elkezdett az út emelkedni. Ekkora levéltengerben nem is értettem, hogy korábban hogyan tudtam itt bicajjal közlekedni. Két hölgyet értem utol, mintha egyikük P-né Felleg Annamarika lett volna. Nagyon az eléhezés határán voltam, mikor végre beléptem az ágasvári turistaház ajtaján. Be is vágtam egy komplett tábla Tibi csokit. A vonalkódot pedig a pontõrnél hagytam, aki valamilyen díjra gyûjti õket. Kilépve enyhén szemerkélõ esõ fogadott. Bíztam benne, hogy ennél jobban nem fog esni. A zöld sáv jelzés ismerõs volt a Salgótarján Portya túráról. Érdekes, hogy bicajjal mennyire másképpen látja az ember a dolgokat. Így gyalogosan nem tûnt annyira technikásnak a köves csiki-csuki rész, ami akkor hosszú bicajtolásra késztetett. Viszont a Gombás-rétre sokkal hamarabb le lehetett érni. Útközben egyetlen egy gyalogossal találkoztam. Idõnként kiértem alombok alól és meg kellett állapítanom, hogy az esõ nem csitult. Aztán végre kiértem az egykori vitorlázóreptérre. Szörnyû belegondolni, hogy a klassz rérbõl ez a bozótos valami lett. A buszroncsok pedig csak tetézik a szomorú jelent. Balra a Muzsla gerince felhõben pihent, az esõ ekkor már csak szitált. Így továbbra is széldzseki nélkül folytattam utamat. Lassan teltek a méterek, pedig igyekeztem a lépteimmel. Elkezdett lejteni az út és baról feltûnt a Cserteri-várrom. Jól látszódott két, sárga esõkabátos alak a falakon. Letértem a szalagokat követve és haladtam a vár felé. nagyon az iránnyal voltam elfoglalvaés a szalagokat elveszítve beértem egy akácosba. Bujkálva értem el az egykori tornyokat. Nem értettem, hogy hol lehetnek a pontõrök. Elkezdtem keresgélni. Sokszor négykézláb tudtam csak átvergõdi az indák között. Találtam még egy tornyot, de ott sem voltak. Párszor elkiálltottam magam, de a nagy szélben alig lehetett hallani valamit. Aztán tovább bujkáltam és végre megleltem õket. Szerettem volna pecsétet kérni más mozgalmakhoz is ezért a hátizsákomat levettem. Ekkor derült ki, hogy a nagy bujkálásban, valahol elhagytam. Így visszafelé megpróbáltam ugyanarra menni. Szerencsére, az egyik torony tövében meg is leltem. Szõlõk mellett vezetett az út, aztán beértem Hasznosra. Bicajjal sem két perc ide Pásztó, úgyhogy elkezdtem szedni a lábaimat a cél felé. Így a túra végére nagyon monoton volt ez a szakasz, de le kellett küzdeni ezt is. Végül a Csillag-térnél összefutottam egy túratárssal és együtt értünk be a célba. 13.50-re bent voltam, gyorsan átvettem az elismeréseket, megettem a virsliket és az egyik rendezõvel kimentem a 21-es útra, ahol buszra szálltam.
Sajnálom ezt a túrát, de biztosan megvan az okuk arra, hogy jövõre inkább a Sámsonháza 85-re készülnek. No, azt inkább nem próbálom ki bringával, ugyanis 6000 méter szintet rejt majd a táv.
|
