Túrabeszámolók


Teleki

OttorinoTúra éve: 20092009.04.09 09:13:51
TELEKI 50 - 2009.04.04.
Táv: 49,94 km; Szint: 2071 m; Szintidõ: 13 ó.

Elsõ Telekimnek nézek elébe, ezért az izgatottság miatt nem volt gond a 2:10-es felkelés. Amit lehetett pénteken elõkészítettem, de az ébresztési idõpont meghatározásakor figyelembe vettem, hogy éjszakának évadján kicsit lassabban megy a fürdõszobai rutin, a talpam preparálása, a cihelõdés, no meg a bõ félórás séta a Nyugatiig. Ilyenkor nem jár a BKV, csak a rengeteg részeg. Ahogy közeledek a Körúthoz, úgy nõ a dülöngélõk száma, a pályaudvar közelébe már söpörni lehet õket. Mivel megvan a jegyem, elõre megyek a 13-as vágányhoz. Két leányzó foglalja a helyet a sötét, gyéren lakott vagonban. Az ablakból megpillantjuk Gergõt, aki úszó- és túratársunk. Felgyullad a villany, majd pár perccel a menetrendben feltüntetett 4:42 után elindul a vonat Vác felé, négy fõre kiegészült csapatunkkal. Elõször társalgunk egy kicsit, de a zakatolás elbágyasztja a többieket. Gergõn nem csodálkozom, mert péntek délután indult Veszprémbõl, és azóta nem aludt. A kaller közvetlenül az átszállás elõtt kezeli a jegyeket, legalább nem nekem kell felkeltenem a babákat. Futás az egy kocsiból álló kis piroshoz. A vonaton találkozok Virág Attila kollégámmal, le is ülök vele szembe. Mindenkinek éppen jut hely. Alig tesszük le magunkat, máris felpörög a diesel. Falatozni kezdek, de a függõleges kilengés miatt aggódok, hogy megevett elemózsiám tengeri betegség áldozatául esik. Nem tudom kinyújtani a lábam, de örüljek, hogy nem kell állni az egy óra húsz perc alatt. Drégelyen egy pad és egy budi mellett megáll a "vonat". Kimondottan csípõs a reggel, de süt a nap. Bõven van idõ a szöszmötölésre, amíg feláll a nevezési iroda. Eligazítás van az egybegyûlteknek, de a felét nem hallom a nevezõk zsibongásától. Még jó, (?) hogy az itiner mellé adnak egy kutyanyelvet, amin a legutóbbi változtatások vannak feltüntetve. Elolvasom. Amit tudok rajta értelmezni, azt megpróbálom megjegyezni.
Attila és Gergõ az elsõk között elhúz. 7:10-kor mi is megnézzük a vágány másik oldalán, egy korlát kövén az elsõ piros sávunkat, és megindulunk a falu szélén. Átmegyünk egy híd alatt, majd a Schaffer-kutat jelzõ lakkozott táblánál a vágányon. Beérünk az erdõbe, és mielõtt komolyodni kezdene az emelkedõ, elérünk egy kiépített pihenõ helyet. Máris akad, aki ezt kihasználva a cipõjét fûzi. Húzós az út fölfelé, és megrökönyödve látom, hogy még nem is értük el a piros L jelzést. Kezdetnek elég brutál, de ahogy olvastam a beszámolókat: "Ne remélj! Lesz még rosszabb." Az L-en is sikerül felmenni lassan, de megállás nélkül.

1. ellenõrzõpont, Drégelyvár.

Már a várrom tövében elkezdek fotózni, aztán felkapaszkodok a pontõrhöz. Fentrõl lekapom a feltörekvõ Verát, és néhány tájfotó után Suzyt, aki remek színben van:-) Kimegyünk a boltíves kapumaradványon, és remegõ lábakkal óvakodunk le a sziklákon a másik oldali pihenõhöz. Keresztez minket a kék sáv. Ez eltévedési pont, ezért jól megjegyeztem más beszámolókból, hogy itt a bal kéket kell választani. A dzsuva- és az erdei traktor elõl a peremre ugrálunk, nehezen enged tovább a rekettyés. Gõzerõvel folyik a fakitermelés. A Kõvágó-hegy oldalában már árnyas, lábnak kellemes talajú sétaút vezet, néhol kisebb tócsák, átfolyások. Kiérünk egy irtásra, ahol frissen fûrészelt, egészséges fákból álló rakások várakoznak elszállításra. Futó hagy el, majd ötven méter után visszafordul, hogy rossz az irány, mert a kék háromszögön kellene menni. Már egy hete a TV reklámok alatt a Teleki útvonalát elemzem túrabeszámolók alapján, térképpel a kezemben, de kék háromszög jelzést se, közel se távol nem láttam. Mégis elbizonytalanodok, és elõveszem az itinert. Az megerõsít, hogy Pénzásásig kék sáv, csont nélkül. Közben a tag visszafutott, és látom, hogy a lányok kis barikaként mennek utána. Füttyentek és intek, hogy nemodabuda. Úgy látszik a Sporting Life meggondolta magát, mert még egyszer elfut mellettem. Szerencsésen leérkezünk Pénzásásra, ahol egy majdnem tavacska mellett, egy farakásnál szerelvényt igazítunk, és kortyolunk néhányat az emelkedõ elõtt. Négyzetre emeljük a kék sávot, magunkat pedig fölfele az egyre meredekebb mûútra. Balra figyelek, nézem a kopott jelzéseket, és egyszer csak balra, egy kis benõtt ösvény melletti egyik fán látom a kék négyszöget. Fölvágunk az ösvényre, és még meredekebben emelkedünk. Alig érünk az erdõ sûrûjébe, máris kibukkanunk egy szélesebb útra, amit az itiner feltárónak aposztrofál. Jól járható, még beszélgetésre is futja a szuflából. Alant látszik a mûút, amirõl felhozott minket az ösvény, és ami egy - az ágak közül alig kivehetõ - házhoz vezet. Utunkat hatalmas, szürke szálfák szegélyezik; Wenckheimék aztán tudták, hogy hová kell vadászházat építtetni. Egy keresztezõdésnél elnézünk balra a csillagvágási kõbánya felé, de tovább lejtõzünk déli irányba. A megerõsítõ kék négyzet 50 m múlva látható egy messzebbrõl takarásban levõ fán. Jóval lejjebb két fiú napozik az út szélén egy turistajelzésekkel díszített, kiszáradt fával átellenben; õk a pontõrök.

2. ellenõrzõpont, Csánki-kert.

Jobbra fel átváltunk a sárga sávra. Vera lemaradt jól takaró rejtekhely keresése miatt. Cserjésben emelkedünk egy gerincig. Verõfényes napsütésben haladunk az erdõig, ahol balkéz felõl nagy, mohás sziklák és szálfák szûrik a napfényt. Valamelyik kõ ezek közül a Bugyihó. Szép, kellemes hely. Elfut mellettem egy hölgy, köszönünk, majd meglátom a balról, derékszögben feljövõ piros sávot, amin le kéne ereszkednünk. A nõ fut tovább a pirossal kiegészült sárgán. Kiabálok neki, hogy le a piroson, mire megáll, és egy már ott álló, másik nõvel nézegetik az itinert. Mutogatnak valamit, és tovább futnak a rossz irányba. Ma meggyûlt a bajom a futókkal, ráadásul most hagyom magam megdumálni. Megerõsít a tévhitemben, hogy közben utolér Vera, és egy hozzá csapódó, alkalmi beszélgetõtárs, aki a leghatározottabban megy tovább a piros-sárgán. Úgy nyolc perc múlva belém hasít, hogy csak mi megyünk erre, se elöl, se hátul senki. Na ebbõl elég! Fordulj! A visszaúton látom, mekkorát kolbászoltunk el. Nem látok a pipától, magamra vagyok mérges, hogy hagytam magam rábeszélni a hülyeségre. (Otthon megnéztem a térképet: A sárga Királyháza fölött visz a hegyekben nyugatra, Kemence felé kb. 10 km-t, úgy, hogy le se lehet ereszkedni; az ellenpiros meg északra indulva visszavisz Drégelyre. Hehe.) Remélem a két nõ még mindig ott cirkulál valahol a Börzsönyben. Nehéz az út lefelé a piroson. Köves, sáros, meredek, és amikor kényelmesen járhatóvá válik, az erdõ szélén, patak partján ott a

3. ellenõrzõpont, Királyháza.

Patakon innen megkapjuk a bélyegzést, és ehetünk egy Twixet, patakon túl meg ihatunk teát. Szomjasak vagyunk, és a Mána még elõttünk, ezért bõven fogyasztunk a teából. Barna hullámpapír-nyíl - rajta Teleki bélyegzõvel - mutatja az irányt vissza a pirosra. Egy derûs családfõ kérdezi, hogy hova lesz a kirándulás, és csodálkozik, hogy akiket eddig megkérdezett azok mind Zebegénybe mentek. Amikor feloldjuk a rejtélyt, kislánya egy baromi nagy, sárga-fekete gõtével dicsekszik, amit a patakban fogott. Egy másodperc alatt megszületik a mû: "Kislány Goethével". Tovasietünk egészen addig, amíg megkezdõdik a Rakottyás-patakon való ide-oda ugrálás, faágakon való egyensúlyozás. Az utolsó átmászás után megpillantom a piros sávot balra fent, egy meredek emelkedésû ösvény mellett álló fán. Sokat hallottam emlegetni a Mánát, olvastam is róla beszámolókat, így nem ijedek meg, hanem nekivágok, hiszen ezért (is) jöttem. Saját tempóban megyek, egyenletesen lélegzek. Lentrõl házikónak látszik a Tóth Valaki fából készült emlékmûvének a teteje. Közelrõl már látom, hogy közepébe egy feltartott fejû madár van faragva. Nincs erõm lefényképezni, tovább megyünk. (Vera még tartja az iramot.) Nagyon pici sík terep következik, de utána megint hosszú, lassú, nyelvlógatós emelkedõ. Elvesztem az idõérzékem, nem tudom mennyit jöttünk már fölfele. Egy társaságot érünk utol, sok nagyobbacska gyerekkel. Az egyik asszony bíztatja õket, hogy ez az emelkedõ az utolsó, és már fent is vagyunk. Igen meredek, de örülök, hogy utolsó. Hátra fordulok, hogy bíztassam Verát, de már nem látom. Lassan feljutok az emelkedõn. Egy keskeny ösvény fut a gerincen, lent a Rózsás-patak csörgedez. (Elég hangosan.) Ez már a Nagy-Mána - gondolom - de rövid szintbeli haladás után érzékelem, hogy igen durva, nagy amplitúdójú hullámvasutazás következik. Tûzi a nap az arcomat, fejemet. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy lángolok. A hullámzás még hosszú, hosszú ideig tart a gerinc mentén. Kis hófoltot látok, közepében mini hóemberrel. Sziporkázik rajta a napfény, nem akarok hinni a szememnek. Balra már kilátszik a Csóvi kéménye, de hosszú az út még odáig. De ismerõs az a hátizsákra terített kockás ing. "Mi az Gergõ, az anyósodat is felcipelted a hátizsákban?" Nincs ereje nevetni vagy bosszankodni, mert már megint rugaszkodunk felfelé. A sarkon áll egy erdészféle ember. Igeeeen, ez a

4. ellenõrzõpont, Magosfa nyerge.

Becsatlakozik a zöld sáv is, és a két jelzés piros fehér zöldnek látszik. (Igaz, hogy alul van egy fölösleges fehér.) Hirtelen túl sok lesz a hó, most már nem is olyan vicces, mert csúszkálok rajta, akaratom ellenére. Már egész közel ez a randa kémény, de most nagyon tudok neki örülni. Leülök a faasztalok egyikéhez, Gergõ felmászik a kéményben. Dél elmúlt, ezért megkezdem szenyóból és kólából álló, csóványosi ebédemet. Egy KitKatot is elkezdek rágcsálni, amikor "befut" Vera. - Mi van, már a desszertnél tartasz? - Igen, úgyhogy ha enni akarsz, és azt akarod, hogy megvárjalak; húzzá' bele. - Közben lejön Gergõ, és indulásra befut Suzy is. Verával elõre megyünk a kék-piroson, mert a térdem miatt lefelé csak óvatosan tudok (merek) menni, és lejtõn mi tagadás Verocska sem egy némber one. Megint ez a hó. Sose szerettem a havat igazán, most meg egyenesen belehuhognék. Elég a csúszkálásból, de most meg ennél a sziklánál jobbra, le kell menni a semmibe. Térdem recsegve köszön meg minden lépést. Ahogy közeledünk a fakereszthez, (Rakodó) úgy enyhül a lejtõ. A kereszttõl pedig ismét emelkedni kezd. Lassan, egyenletesen felkapaszkodunk a

Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenõrzõpont)

Eléggé kivagyok és ég az arcom, de hosszabb emelkedõre emlékeztem a tavaly elõtti LOKOMOTIV 424-rõl. Bemegyünk az ebédlõbe az önkiszolgáló pecséthez. Stemplizünk, majd Vera bemegy a bilizõ kislányos ajtón, én meg a fiúcskáson. Jó hideg víz folyik a mosdó csapjából. (A fejemhez képest pláne hideg.) Megtöltöm két félliteres flakonomat, majd bõ vízzel lemosom az arcom, nyakam. A sós levet az arcomon hûsítõ friss érzés váltja fel. Kint a napon fél perc alatt leszáradok. Megjön Gergõ, Suzy sehol. Ketten továbbállunk a turistaház terasza alatt vezetõ kék sávon. Jólesik az enyhe hullámzással tarkított lejtmenet az erdõben. Utolér egy fiatalember és kérdezi, hogy az 50 van e betervezve. Vera válaszol: - Mi az, hogy betervezve? - Igen, ez jó válasz. - Hagyom helyben a spontán reflektálást. Az ifjú csokit kínál, Vera elfogad egy kockát. Kiérünk az erdõbõl, és megkezdõdik egy hosszú, délnek tartó, guruló köves lejtõs út. Jól meg kell nézni, hová lép az ember, és a lejtõt sem lehet gyorsabb haladásra használni, sõt majdnem végig fékezésre fecsérlõdik az energia. A Barna Ferenc emlékmûnél már mind a kettõnknek tele van az, amije van. Nagyon messze és nagyon mélyen cseréptetõs házak látszanak. Nem valami bíztató. Sokára, de elõtûnik a jól ismert patak az árnyas pihenõvel. A padoknál csoportos zokni húzogatás és lábápolás folyik. Már csak pár lépés, és itt vagyunk a parkolónál meg a hozzá tartozó turistaháznál.

6. ellenõrzõpont, Kisinóci turistaház.

Parizeres és lekváros kenyér a választék, én mindkettõbõl eszek. A limonádé nagyon szappan ízû, de abból is leerõltetek két mini pohárral. Már evés közben figyelem, hogy merre indul az, aki itt már végzett. Befut Gergõ; Suzy meg innen a parkolóból telefonál, hogy jön. Jó! Felvesz egy lekváros kenyeret, és leül. Szorít az idõ, és az utolsó falatokat már a nógatásom közepette nyeli le. Ettõl kissé ingerült lesz. Végre elindulhatunk a sárga kockán. Alig megyünk valamicskét a jelzésen, amikor átveszi az irányítást a távolból fán lógó kotonnak látszó szalagozás. Meg is nézem közelrõl; TELEKI 50, 20 van rányomtatva (mégse koton). Megint utunkba került egy patak, amin át kell ügyeskedni magunkat. A medertõl elemelkedünk, és innen már sárga kereszteket is lehet látni a fákon. Össze-vissza kanyargunk, míg egy szélesebb útról alig észrevehetõ, keskeny ösvényen balra kanyarodik el a sárga plusz. A kotonok is segítenek, nehogy lemenjünk a faluba a Kálvária érintése nélkül. Pár tíz méter, és itt a dombtetõ a három feszülettel. Kár, hogy nincs itt egy fel nem tüntetett ellenõrzõpont, mert így a kispistázók Kisinóctól Kóspallagig, a kék sávon hatalmas utat spórolhatnak meg. Lefelé menve a stációk mentén elérjük a falu szélét. Egy tulaj égeti a száraz füvet a kerítése mentén. Lapáttal csapkodja a tüzet, de a kerítés zöld szigetelése már füstöl. Marha büdös. Lent, a faluban keressük a kék sávot és egy mûködõ nyomós kutat. A kék már megvan, de a kutak közül csak a harmadik mûködik. Felfrissítjük magunkat és vízkészleteinket, aztán tovább megyünk egy infó táblától enyhén balra a piros-sárga sávon. Eljutunk a Kis-Hanta-patakhoz, aminek a környéke is sáros, pocsolyás. Többször át kell kelni a patakon, alig vagy egyáltalán nem találjuk a javasolt átkelési pontot jelzõ szalagozást. Az átkelõhelyek keresése és maguk az átkelések zabálják az idõt. Legtöbbünknek sikerül beázás nélkül megúszni. Vera egyik nadrágszára bokáig sáros, egy helyütt belecsúszott a patak iszapjába. Balra leválik rólunk a sárga, és elérünk a Boglya-kõ lábához, ahol némi tanakodás után jobbra fordulunk. Egy távolabbi fán meg is látjuk a piros sávot. Még ugrálunk a patakon, mielõtt elérjük a Toronyalja-tavat. Nem elég nagy a tó a békáknak, mert itt hemzsegnek a keréknyombeli pocsolyákban. Egy jobb kanyarral megérkezünk a Pusztatorony elé. A piros L felvisz a kúpra, a Biber vár romjához, de az egy másik teljesítménytúra ellenõrzõpontja. A piros sávunk, azonban a kúp jobb oldalán halad, majd egy nyeregbõl visz le az országútra. Én is erre akarok menni, de a többiek az itinerre hivatkozva rögtön balra kimennének az útra. Ezen vitatkozunk, de õk többen vannak, és erõsíti õket az, hogy néhány túratársunk hátát látjuk, amint az országút felé mennek. A mûúton, a beláthatatlan kanyarba érkezõ autók hirtelen kormánymozdulatokra kényszerülnek. Amikor a szalagkorláton meglátom a piros sávot, ami a Pusztatoronyt megkerülve jön ki hozzánk, már biztosra veszem, hogy nem lett volna szabad letérni a jelzésrõl. Hû de mérges vagyok. (Otthon aztán az itiner mellé adott kis slejfnin olvashattam, hogy nekem volt igazam, de akkor nem jutott eszébe senkinek, hogy ezt csíkot kéne elolvasni.) Élesen balra kanyarodunk le a mûútról, és a változatosság kedvéért megint patakot ugrálunk, ezúttal a Korompa-patakot. Enyhítõ körülmény, hogy ez talán nem olyan széles, mint az eddigiek. Amikor mindenki kellõen kiugrálta magát, a piros balra elválik a pataktól, és felvisz a

Szent Gál-földre, a 7. ellenõrzõponthoz.

Egy kiszáradt fán piros és zöld jelzés, alatta pontõr hölgyek. Ide már nem jutott bélyegzõ, szignálják az itinert. Suzy kimerült az ugrálásban, ennie kell, leül. Kérdésemre, hogy nem tudna e menet közben enni, - mint ahogy erre számtalan példa volt eddig - berág, és továbbküld minket. - Ha baj van, lekísérlek - mondom, de erre egyenesen elzavar. Fásultan megyünk tovább, élen Gergõvel. Egyszer csak megkérdi, hogy láttunk e valamilyen jelzést. - Vazze, te mész elöl, és minket kérdezel? - A jelzetlen úton folytatjuk, és kibukkanunk egy mûútra, ahol Vera elõveszi a térképét. Kiderül, hogy már az ellenõrzõpontnál a mûútra kellett volna letérni, és valahol a piros-zöld bevisz az erdõbe. Szerencsére egy fán zöld négyzet jel van, ami kevés nagypista árán egy másik ponton visz be az erdõbe a piros-zöldhöz, amin eljuthatunk a Törökmezõre. Szerencsére hamar visszatalálunk az útvonalunkra, és megérkezünk a törökmezõi turistaházhoz. Sok gyerek játszik a mellette levõ réten és játszótéren. Meg sem állunk, hanem átváltunk a kék sávra. Innen a múlt heti JULIANUS 50 túrát csináljuk ellenkezõ irányban. Viszonylag szintben haladunk, s ez alkalmat ad arra, hogy magunkhoz térjünk. Segít ebben az is, hogy már nem tûz a nap, és frissebb a levegõ. Hát persze; egy ember áll a keresztezõdésben és cigarettázik. Amikor elmegyünk mellette, berúgja a motorját és elhúz, iszonyú benzingõzt hagyva maga után. Késõbb utolérjük, amint ismét rugdalja a motorját, de hasztalan. Itt van a lebontott átmászó, ami egy meredek emelkedõ kezdetét jelzi. Elkezdek araszolni fölfelé a Körtvélyes oldalában, a többiek kissé elmaradoznak. Már majdnem kifújok, mire elérkezek a második lebontott átmászóhoz, ami viszont az emelkedõ végét jelzi. Alibibõl csinálok egy visszatekintõ felvételt, addig is pihenek. A többiek nem jönnek, ezért tovább megyek. Kiérek a Köves-mezõ felé vezetõ mûútra, és látom, hogy a reggeli eligazítás szerint a turistaút tényleg járhatatlan a fakitermelés miatt. Utolér Vera a túrán szerzett beszélgetõtársával, aztán befut Suzy telefonja, hogy feladja a teljesítést, és lemegy Kövesmezõnél, a kék pluszon. Próbálom meggyõzni arról, hogy már nincs sok hátra a kilométerekbõl, de hajthatatlan, és mondja, hogy jelezzem a feladást a rendezõség felé. Komolynak tûnik, ezért nem forszírozom tovább. A többiek is sajnálkoznak. Elérkezünk a kövesmezõi kis réthez, ahol jobbra betérünk az erdõbe. Zsigereinkben érezzük a Hegyes-tetõ közeledtét. Közbe felhív Tom, aki sajna nem tudott eljönni, és érdeklõdik, hogy merre járunk. Most döbbenek rá, hogy már csak két óra van a szintidõbõl. A sok kis vacakolás, egymás bevárása, átkelõhely-keresés, kétszeri kicsi eltévedés összeadódik, és a szintidõbõl való kifutással fenyeget. Jobban belehúznék, de nem megy. Kétszer keresztezzük a murvás utat, és már itt is a Világos-tér, ahol beadunk magunknak egy-egy energiaitalt, hogy bírjuk az emelkedõt. Itt feketéllik elõttünk a FELADAT. Nekikezdünk. Vidám csoportok és egyének rongyolnak lefelé. Összeszedem magam, és abból próbálok erõt meríteni, hogy nemsokára én is lefelé megyek, és a szembejövõk elcsigázott arcát bámulom. A szívem már nem is ver, hanem fibrillál, de ha bele döglök sem állok meg a

8. ellenõrzõpontig, a Hegyes-tetõig.

Magamban kicserélem a Hegyes-tetõ nevében szereplõ magánhangzók egy részét, és egy nedves, a fejbõrön élõsködõ rovarhoz jutok. Az asztalnál egy kicsi lány ül és pecsétel. Megköszönöm, és azonnal sarkon fordulok, indulok lefelé. Harminc méter múlva jönnek Veráék, kérdik, hogy nem várom e meg õket. - Mire leérek, úgyis utolértek. - Lent áttérni a sárga sávra, és irány megint a Világos-tér. A tér után balra, visszafelé kanyarodva, hegyesszögbe megy be a sárga az erdõbe. Ezt a szöget bizony levágom, így nyerek vagy húsz métert. Alig követtem el tettem, máris felhangzik a "kispistaaaa" kiáltás. Hálni jár belém a lélek, de Vera igazságosztását egy fuldokló röhögéssel jutalmazom. Nagyot tévedek, amikor azt hiszem, hogy innen már "csak" lefelé kell menni. Szerintem szép alattomban még egyszer fel kell hágni kb. a Hegyes-tetõ magasságába, és csak onnan kezdõdik a hol meredek, hol lankásabb lejtõ. Már lehet hallani a kutyák ugatását, de ez csalóka. Sokáig szlalomozunk még, amikor kiérünk egy panorámás helyre, ahol kockáztatva az idõveszteséget, fotót csinálok a Dunakanyarról naplementével. Egy pillanat és már el is tûik a fátyolfelhõk között a tûzgolyó. Erõsen alkonyodik, de még látni a talajegyenetlenségeket, nem kell lámpa. Itt van megint egy kritikus elágazás. Az elõttünk haladó spori erõsködik, hogy az itiner szerint a kék kereszten kell lemenni, de én a reggeli eligazításon hallottam, hogy a sárga háromszögön kell folytatni. Sõt, ebbéli hitemben megerõsítenek a fán lógó kotonok, amelyek a sárga háromszög irányába terelnek. A mai nap a félrevezetési kísérletek napja. Emberünk elindul a kék kereszten, de mire a Trianoni Emlékmû tövébe érünk, már ott van a sarkunkban. Belépünk az alacsony kerítésen, amikor a telefon órája 19:40-et mutat, majdnem teljesen sötét van. Harminc perccel a szintidõ lejárta elõtt értünk be. Átvesszük a túrák végén szokásos relikviákat, közben megjön Gergõ is, de már csak egy pohár víz legurítására van idõ, mert 20:10-kor indul a vonat. Szépen besötétedett, fentrõl látjuk Zebegény fényeit. Leindulunk a bazaltköves járdán, jó belekapaszkodni a hûvös korlátba. Alant egy kiskocsma hangulatos teraszán a fürgébb túrázók fogyasztják jól megérdemelt italaikat. A vasúti pénztárhoz sietünk. Még nem csuktam össze a botomat, a sorban állva rátámaszkodok, hogy ne csukoljak össze én. A pénztáros egyáltalán nem sieti el, szerencsére a vonat sem. Még van idõ, hogy meglazítsam a cipõfûzõket. Vera nézegeti a kitûzõt, se kilométer-, se évszám nincs rajta. Kár! A vonaton kényelmesen elterülünk. Elfogyasztom utolsó szendvicsemet, megiszom maradék vizemet, de a csokimat már meghagyom; valaki levette a cipõjét...

Ottorino.