Túrabeszámolók


Gerecse

OttorinoTúra éve: 20092009.04.22 10:21:04
GERECSE 50 - 2009.04.18.
Táv: 48,2 km; Szint: 1345 m; Szintidõ: 12 ó.

A GERECSE 50-nel ismét sikerült bõvítenem a túrarepertoáromat. Nagyon megoszlanak a vélemények eme túrával kapcsolatban. Van, akit kiver a víz a nagy tömegtõl, van, akit meg lenyûgöz a rendezvény népünnepély jellege. Szerintem mindkét oldal érvelésében van igazság. Egy kedves barátunk elhozott volna autóval, de 7 óra elõtt semmiképp nem ért volna Tatabányára, ezért Tommal úgy döntöttünk, hogy a várható tömegre való tekintettel az 5:23-as vonattal eljövünk a Délibõl. Érkezésünkkor az állomás kijáratánál már javában építik sátraikat az alkalmi árusok. Nagy csörömpölés közepette sikerül kijutni az utcára; aki még félálomban volt az garantáltan felébredt. Jó messze van a Jubileumi-park az állomástól, és a túra útvonala is hosszú városnézéssel kezdõdik, csak ahhoz képest ellenkezõ irányban, ahogy mi most haladunk. Sokan vannak már a nevezési irodánál, de a rajtoltatók száma elégséges, így két perc alatt kézhez kapjuk a merített papírra, nyomdai úton elõállított igényes térképet, ami egyben itiner, igazoló- majd a végén emléklap is. A hátoldalra ráírjuk a személyes adatokat. Az indulási idõt is nekünk kell ráírni, ami kicsit levesz egy teljesítménytúra komolyságából. Pozitívum viszont, hogy a meghirdetett 800 helyett 600 Ft. a nevezési díj. Beírunk 6:35-öt, és szerelvényigazítás után sikerül is ennek megfelelõen elrajtolni. Nem kell semmilyen jelzést keresgélni, csak követni kell a menetoszlopot. Késõbb, még a városban megpillantom a piros kör jelzést egy platánfán. Nemsokára átmegyünk egy M1 alatti aluljárón. Innen viszonylag sokáig kell menni egy mûúton, ahol bõ autóforgalom van. Végre betérünk az erdõbe, majd némi emelkedõ után hétvégi házak mellett megyünk el, amelyek nézik Tatabányát és a zajos M1-est. Kerítés mellett derékszögelünk, egy elágnál ragaszkodunk a piros körhöz, aztán már olajozott csapágyakkal és fokozatosan felpörgetett motorral megérkezünk az

1. ellenõrzõpontra, a Jánosforráshoz.

Gyönyörû, tavaszi reggel van, harapni lehet a friss levegõt, a Nap sugarai hegyesszögben törik át a zsenge levélfüggönyt, és csapódnak be az ösvény nedves talajába. Még hûvös van, de pólóra váltok, mert picit erõsödni fog az emelkedõ. A piros kört elhagyjuk és a piros kereszt bal ágán folytatjuk. Késõbb a kereszt jobbra elmegy, mi egyenesen haladunk tovább, így váltva át a piros sávra. Egy sziklán három nyolcadikos forma gyerek ül, nagyon elfáradtak, rá kellett gyújtaniuk egy cigire. Impozáns képeket lehet csinálni, amint a túrázók sora a sötét erdõbõl kikanyarodik egy verõfényes tisztásra. Harmatos cserjék között kanyarog a keskeny ösvény, amikor elõbukkan egy keresztezõdés. Az Arany-lyuk közelében vagyunk, egy rozsda rágta kerítésnél kell derékszögben balra fordulni, rátérve a sárga sávra. Innentõl egy hosszú szakaszon a KINIZSI 100 útvonalán haladunk, enyhe emelkedõvel kezdve. Mit mondjak, sokkal látványosabb nappal erre jönni, de az éjszakának is megvan a maga romantikája, amikor már kalkulátorral osztod be a maradék erõd utolsó morzsáit. Figyelem a túrázók összetételét. Szép számmal vannak egészen fiatalok, a lányok aránya kielégítõ. Egyelõre elég jól viselik a gyûrõdést. Sokakról lerí, hogy nem rendszeres túrázók, csak ennek a rendezvénynek a kedvéért húztak tornacipõt (!) Vidám a hangulat, szép a kilátás, némely pontról látni a tatai vizeket. Elkezd kanyarogni az út, és fekvõ rönkök elõtt, élesen jobbra fel kell menni a piros-sárga sávon. (A K100-on itt sokan eltolták, és tovább mentek egyenesen, csak lejjebb vették észre, hogy kihagytak egy ellenõrzõpontot.) Némi emelkedõ leküzdése árán elérjük a

2. ellenõrzõpontot, a Baji vadászházat.

Elsõre az szúrt szemet, hogy nem vagyunk még sehol, mégis sokan ücsörögnek, fekszenek szerte a pázsiton. Bélyegzés és egy korty ücsi után továbbállunk a piros sávon. Hatalmas szálfákból álló, igazi sûrû erdõben "kirándulunk", védve a sziporkázó napfénytõl. Mélység és magasság gyönyörködteti itt a szemet, amíg ki nem érünk egy mûútra, ami egyben váltás a piros keresztre. Hosszabbnak tûnik a flaszteros szakasz, mint ahogy a térkép alapján saccoltam. Csoportok mennek az út baloldalán, jobboldalán, hárman-négyen egymás mellett, nem irigylem az autósokat, szerencsére nincs nagy forgalom. Már Tardos utcáit koptatjuk, amikor elmegy mellettünk egy fiatal, fülhallgatóval a fülében. Hátul megjegyzi valaki: "Nem értem, hogy lehet természetjárás közben zenét hallgatni." - Mire én: - "Sõt! Van, aki még rá is gyújt a természet lágy ölén." Mikor hátrafordulok látom, hogy a zenehallgatást ellenzõk társaságában az egyik tag éppen nagyot szív a cigarettájából. Hát ebbe beletrafáltam. A templom mögé érünk, egy étterem elé. Itt van a

3. ellenõrzõpont, Tardos.

Az étterem elõtt enni- innivalót árulnak, padok, asztalok vannak kirakva. Mi a saját elemózsiánk elé ülünk le, Tom azért még egy kávét is bejuttat a keringésébe. Zöld sáv-kék kereszt, amin elhagyjuk a falut. Jobbra, Bányahegy irányába elválik tõlünk a zöld sáv. Marad a kék kereszt, ami végül átköt a kék sávba, a Nagy-Gerecse nyugati, alsó karéjára. Ezzel az ISZINIK útvonalára tértünk át, és Pusztamarótig ezen haladunk. A hódara helyett, most a harsogó zöld természetben gyönyörködhetünk. Most se tudom, hogy melyik a Sandl-hárs, de biztos érdekes :-) Jobb kéz felöl, a hatalmas, öreg, göcsörtös tölgynek viszont köszönök. Beleszagolok a levegõbe, de még nem érzem a medvehagyma illatot, amit szóvá is teszek. Valaki azt mondja, hogy odébb van az még. Nemsokára elérjük a fényesre csiszolt mészköves, keskeny csúszós ösvényt. Szag még itt is gyenge. Májusban fehér virágszõnyeg borítja itt a lankákat, és a hagymaillat átható. Elmegyünk a Madonnakép elõtt, ez azt jelenti, hogy egy erõsebb lejtõvel mindjárt vége a keskeny, száraz idõben is csúszós ösvénynek. A lejtõ alján egy jobbossal elmegyünk az egyházi üdülõ elõtt, és kibukkanunk egy kis tisztásra.

4. ellenõrzõpont Pusztamarót elõtti, kék-piros elág.

Egy fatönkön meghúzom a cipõfûzõmet, (késõbb meg is fájdul a rüsztöm) aztán déli irányba folytatjuk utunkat a piros sávon. Hosszú, hosszú, nagyjából szintbeli "séta" következik, majd kilukadunk egy tágas, kövér-, zöldfüves rétre, melynek lejtõjén le is megyünk. Kisvártatva megpillantjuk az

5. ellenõrzõpontot. Héreg.

Itt aztán a temetõ alatti, hatalmas réten több százan ücsörögnek, heverésznek, eszegetnek. Biztos erõt gyûjtenek az általam hallomásból és beszámolókból ismert erõs emelkedõhöz. "Gyere Tom, nézzük má' meg azt a híres vakondtúrást." Nekivágunk a zöld sávnak (, aminek a másik végén ma már gyalogoltunk, amikor elhagytuk Tardost). Elõször egy kulturáltabb, de kajak emelkedõ készít fel a még ismeretlenre. Egy kicsi plató után nagyon fel kell emelni a tekinteted, hogy meglásd a zöld sávot egy, a meredek domboldalon álló fán. Olyan nagy szögû az emelkedõ, hogy feszül az Achilles inad, ha függõlegesen akarsz állni. Nem kapkodom el; lassan, de egyenletesen török a magasba, megállni nem akarok, mert akkor még nehezebb elindulni. Sokakon kifog az emelkedõ. Csak fák, vagy sziklák felsõ tövében tudnak megállni, nehogy visszacsússzanak. (Pedig nem is nedves a talaj.) Sikerül pihenés nélkül felérni. Igaz, hogy nagyon meredek volt, de egyáltalán nem lehet hosszúnak nevezni.

6. ellenõrzõpont Bányahegy

A bányahegyi tisztást csak a fák mögötti fényfoltként érzékeljük. Lazítok a jobb cipõm fûzõjén, most már kellõen megfájdult a lábfejem. Megint a K100 útvonalára térünk rá (, és a Kisréti vadászházig rajta is maradunk). A Nagy-Gerecsétõl déli irányban távolodunk a kék sávon. Nemsokára eljön az ideje egy kis szertornának: összesen négyszer kell átmászni vadkerítéseken. Minden létra elõtt összetorlódik a tömeg, sokat kell várakozni. Az egyes átmászások között meg dzsindzsásban kell manõverezni. A mászókák után kiérünk egy mezõre, ahonnan már látni a távolban az etetõpontot. Senkit sem érdekel a kék jelzés, mint a siserehad vágnak át a kullancsosban gázolva. Tommal kicsit nézzük a kispistázókat a kék sávval ékített kerítésoszlop tövében, aztán elindulunk a jelzett úton. Kibukkanunk a vértestolnai mûút cikk-cakkjára, és türelmesen felbaktatunk a frissponthoz. Hagymás zsíros kenyér fogad pirospaprikával. Az igazi felüdülést a ballonból nyomott, nagy buborékos, friss szódavíz jelenti. Jólesõen böffenek tõle. (Késõbb a randi szendvicstõl is, de az már nem esik olyan jól.) Maradunk a kék sávon. Hosszú, unalmas, majd a vége felé eldolgozatlan, zúzalékköves út következik. Ezen megyünk egészen a

7. ellenõrzõpontig. Koldusszállás.

Itt is szépszámmal görögnek szanaszét a megfáradt túrázók. A sárga sávon fojtatjuk egy murvás úton. Lassan, de biztosan emelkedünk fölfelé. Nem emlékeztem arra, hogy ilyen lassan jön el a K100-ról ismert hajtûkanyar. Amikor felérünk a felsõ ágára, fürkészem, hogy az alsón jönnek é emberek, de a sûrû lombtól nem látok senkit. Végre itt a

8. ellenõrzõpont, a Kisréti vadászház

Egyre meredekebben megyünk lefelé a sárga négyszögön. Persze a legmeredekebb résznél elõzgetnek az alkalmi futók. Balról becsatlakozik a kék négyzet, és már lehet hallani az erõs motorzúgást. Késõbb kibukkanunk a

9. ellenõrzõponthoz, az Autópálya hídhoz.

A Panoráma út sárga kereszttel kezdõdik és tûzi a nap. A napsütés és a flaszter, így együtt nem valami élvezetes. Tomtól tudom meg, hogy kocsival is fel lehet jutni a Turulhoz. Jön is belõlük szépszámmal. Ahol lehet, ott a füves padkán megyek, itt a botot is jobban lehet használni. Sûrûsödnek az emberek, az árusok, itt a

10. ellenõrzõpont, Turul.

A Turul arany koronát kapott a fejére, szárnyait a felhõkbe terjeszti ki. Ezt le kell fényképezni, aztán le kell menni a piros sávval jelzett nagy fokokkal épített lépcsõn. A szépen karbantartott korlátba kapaszkodok, térdem nem csípi a lejtmenetet. A városban, padon ülõ szobor mellé ülünk fényképezkedni. A célhoz közeli szökõkútnál fontolgatjuk, hogy csekkolás után visszajöjjünk e lábat áztatni. A célban (, ami megegyezik a rajttal) ráírják a térkép-itinerre az érkezési idõt, majd a meghirdetett jelvény helyett kitûzõt nyújtanak át, és gratulálnak. Leülünk a célkapuhoz közel egy-egy sörrel és varjuk a késõbb indult három túratársunkat. Elég sokára jönnek, de addig van idõ elnézni a befutókat. Sok olyat látunk, aki elõttünk nyomta, nagy sietve, most pedig sántítva araszol be a célba. Legtöbben a fiatalok között sántítanak; gondolták, felugranak egy kis 50 km-es sétára a Gerecsébe. Az asztalnál helybéliekkel beszélgetünk, akik elmondják, hogy 28 éves tradíció a Gerecse túrán részt venni. Egy régebben fiatal sporttárs megy el elõttünk aranyéremmel a nyakában. Elmondják róla, hogy õ valamennyi GERECSE 50-en részt vett. Végre befut a várt három túratárs is. Célfotó készül, majd õk is lepihennek egy kicsit. Amikor a kocsihoz megyünk, színesítésképpen egy jó kis zuhét kapunk a nyakunkba...

Ottorino