Odvas-Kõ-ris 45 (hivatalosan 46,4 km)
2009.05.02.
Bazsival indultunk a túrára. Hajnali kelés után, reggel fél nyolckor rajtoltunk a bakonybéli Picoló vendéglõbõl. A reggel kifejezetten hûvõs volt, Bazsinak eleinte hiányzott az otthon hagyott pulóvere. Az égen szürke esõfelhõk tornyosultak, a szél hidegen fújt. A bencés apátság mellett elhaladva, a K+-en hagytuk el a falut.
(Bakonybél: A bencés apátságot 1018-ban alapították. A falu elsõ írásos említése 1083-ból való, Beli néven. 1023-1030 között itt remetéskedett Szent Gellért. A török hódoltság idején a falu elnéptelenedett. A XVIII. sz.-ban szlovákok és németek települtek be. Lakosságszám: 1440 fõ.)
A falut elhagyva, a Gemence patak bal partján haladtunk észak felé. Haladásunkat megnehezítette, hogy az útra rengeteg fa volt kidõlve és ezek a fák rendszerint derékmagasságban feküdtek keresztben az úton. A továbbjutáshoz három dolog közül lehetett választani: vagy alattuk bújtunk át, vagy átmásztunk rajtuk, vagy ki kellett õket kerülni. A bújkálást a hátizsák nem könnyítette meg, sõt. Kezdett már egy igazi kalandtúrára hasonlítani a dolog, ezért aztán nem nagyon bántuk, hogy vége lett ennek a szakasznak és kiértünk a Bakonybélt Bakonykoppánnyal összekötõ betonútra. A betonon pár métert kellett csak megtennünk és ráfordultunk a Pbarlang jelzésre, mely az Odvas-kõ barlanghoz vezetett. A barlanghoz egy nagyon meredek szakaszon kellett felmászni, ezért elég oxigénhiányos állapotban jutottunk fel az ellenõrzõpontig. Levegõ után kapkodva köszöntünk a pontõrõknek, akik pecsételtek és csokit adtak. A pontõrõk javasolták, hogy menjünk fel a barlang feletti sziklára, ahonnan szép kilátás nyílik a Bakony vonulataira. Megfogadtuk a tanácsukat és felmásztunk. A kilátás tényleg nagyon szép volt, bár nagyon felhõs volt az ég és szürke, párás volt az idõ. A barlangtól a P jelzésen ereszkedtünk le a már említett betonútig. Az utat keresztezve ismét a K+-en haladtunk nyugati irányba. A következõ ellenõrzõ pont Hubertlak volt, ahol egy számot kellett felírnunk, majd mentünk tovább egészen Ugodig. Ugodon az ellenõrzõ pont a templom melletti buszmegállóban volt. Nem irigyeltem a pontõrõket, mert nagyon fújt a szél és néha csepegett az esõ. Pecsételtek, kaptunk fejenként három almát és mentünk is tovább.
(Ugod: Elsõ írásos említése 1289-bõl való. Várát a Csák nemzetségbeli Ugod építette a tatárjárás után. A törökök a várat 1563-ban elfoglalták, de 1566-ban újra magyar kézbe került. 1594-ben a vár három évre újra a törökök kezébe kerül. A török uralom alatt a falu elnéptelenedik, 1608-tól kezdik újratelepíteni. 1648-ban a vár már romos állapotban van. 1753-ban a romokon az Esterházyak templomot kezdtek építeni. Jelenlegi lakosságszám: 1528 fõ.)
A fõutcáról egy jelöletlen, kövecses útra tértünk rá, mely egészen a közeli szõlõhegyig vezetett. A szõlõhegytõl Francia-vágásig mentünk, ahol a következõ ellenõrzõ pont volt, szintén számot kellett felírnunk. Francia-vágás után aztán rendesen eltévedtünk, mert se szalag nem volt, se az utak nem úgy voltak a valóságban, mint az itineren. (Vagy csak mi voltunk bénák?) Ösztöneinkre hallgatva belõttünk egy irányt magunknak. Késõbb kiderült, hogy jók voltak a megérzéseink. Egy szántóföld szélén haladtunk, majd élesen észak-kelet felé fordultunk, átvágtunk egy erdõsávon, egy csalánoson és hegyi pincékhez értünk. Itt már gondoltuk, hogy jó helyen járunk, gyakorlatilag visszatértünk az itineren jelölt útra. Innen már az itiner szerint haladtunk Bakonyszücsig. Bakonyszücsön a templom mellett balra fordultunk, hogy útba ejtsük a következõ ellenõrzõ pontot, mely a bakonyszücsi horgásztó volt. Pecsételtek, zsíros kenyeret és üdítõt kaptunk, de mivel nagyon fújt a szél, nem sokáig pihentünk. Visszamentünk a templomig és a fõutcáról letérve dél-keleti irányban folytattuk utunkat.
(Bakonyszücs: Elsõ írásos említése 1249-bõl való Swich alakban. A község 1544-ben elnéptelenedett. Újratelepítése az Esterházyak által történt 1736-37-ben, német ajkúakkal. A II. világháború után a lakosság több mint egyharmadát Németországba telepítették ki, helyükbe felvidéki magyarokat hoztak.)
Bakonyszücs után egy jól kiszalagozott mezei, majd erdei úton baktattunk, jobbról egyre közelebb kerültek a Bakony vonulatai. Elértük a következõ ellenõrzõ pontot, a Bécsi-árok bejáratát, itt szintén számot jegyeztünk fel. A Nap közben kisûtött, kezdett meleg lenni. A Bécsi-árok bejáratától aztán kezdõdött egy hat kilométeres, folyamatos emelkedõ, egészen a Kõris-hegy 709 méteres csúcsáig. A folyamatos haladást itt is több helyen kidõlt fák akadályozták, megértünk küzdeni velük. Közben arról beszélgettünk, hogy az erdészet autói hogyan járnak ezen a környéken és arra a megállapodásra jutottunk, hogy valószínûleg sehogy. A fák okozta akadálypálya mellett kellemetlen volt még, hogy a földbõl fehér színû kis sziklácskák bújtak elõ, és amikor ráléptünk, a talpunk nem igazán lelkesedett az érzésért. Egyszóval alig vártuk már, hogy felérjünk a Kõris-hegy tetejére. A hegytetõn volt a 45 kilométeresek utolsó ellenõrzõ pontja, ahol a pecsét mellé csokit is adtak. A Kõris-hegyrõl aztán a K jelzésen iramodtunk lefelé. Szó szerint iramodtunk, mert számunkra is meglepõ módon, az utolsó nyolc kilométert nagyon jó idõn belül teljesítettük, az igaz, hogy folyamatosan lefelé mentünk. A cél szintén a bakonybéli Picoló vendéglõ volt, ahova 17 óra 20 perckor érkeztünk meg.
Összegzésül: Az itiner szép, színes, szerintem nagyon jó, bár egyszer még így is eltévedtünk. A pontõrõk mindenhol kedvesek voltak, a kiszolgálás megfelelõ volt, nem szenvedtünk hiányt semmiben. A szalagozás nem mindenhol volt tökéletes, voltak bizonyos szakaszok, ahova kellett volna rakni a könyebb tájékozódás végett. |
