KARANCS-MEDVES 50 2005
Hetek óta a "Szent cél" lebeg a szemeim elõtt, ami nem más, mint egy sikeres K100 teljesítése. Gyûjtöm a kilométereket, a szinteket, hullajtom az izzadtságcseppeket, szaggatom a tüdõmet, acélozom a lelkierõmet, feszegetem a kitartásom- (vagy türelmem?) határait.
A KM50 kiválasztása mellett szólt - az ideális paraméterek (hossz, szint, szépség, Pestközelség, csillagtúra) - még az is, hogy dupla fiaskót kaptam tõle. 2001-ben ugyan végigmentem irgalmatlan küzdéssel, 2003-ban pedig már bele is tört a bicskám: a Karancstól kipukkadtam, és útban Salgóvár felé meggyõztem magam: az egyetlen helyes út: hazamenni.
A TÚRA: 4:20-as felkelés, gyors készülõdés, nyomom a gázt. A 21-esen szembe fogad a felkelõ vöröskorongú Nap - akkora, mint a szavannás filmeken. 5:50-kor a Gimnázium elõtt parkolás. Páran már készülõdnek - én is. 6:05-kor stopper indul, szintmérõ bekapcs. A fejemben zúgnak a gondolatok: elég laza a lábam? Bírni fogom? Nem lesz nagyon meleg? lehet, hogy kevés a rövid naci? (3 Celsiust mutatott a hõmérõ). Gyerünk. Leelõzöm a legfrissebb gyalogosokat, aztán föl! Jaj de nehéz. Csak lassan! Intem magam. Nyugi! Vajon 130 alatti a pulzusom? Nem hinném. Lassabban! Huh, fent vagyok. Gyerünk tovább. Mennek a kilométerek, itt vagyok a Karancs lábánál. Egy életem egy halálom. Lassan, piciket lépve kocogok fel (lehet, hogy gyalog gyorsabb lenne?). Egyre keményebb az emelkedõ, puhul a talaj, aztán jobbra fel, neki a siratófalnak. Már nem tudom hova tágítani a tüdõmet, próbálom magam ellökni egy-egy fától, de még kocogok (legalábbis imitálom). A kidõlt fákon épp csak át tudok kászálódni annyira kivett a hegy, aztán mégis kocogás tovább. Mindjárt felérek! A gerincrõl egy pillantás a völgyre, innen már könnyebb a csúcsig. EP, csoki, icetea, aztán porolás le a piros csúcson. Somoskõújfaluig kellemes az út, mérlegelem magamban: vajon mennyire készített ki ez a kamikaze kezdés. Még könnyen nyúlnak a lépteim lefelé, úgy érzem nincs gond. A faluban barátkoznom kell egy kis terelõkutyával, (megharap?), szerencsésen megúszom. Egy nénike nézi csillogó szemmel hová rohanok, jön a vasúti felüljáró. Felfussak? "Arról volt szó", mondom magamnak, úgyhogy kettesével véve a lépcsõket nekimegyek. Zsupsz ez rövid volt. A hídon egy kisfiú nagy "csókolomot" köszön.
Salgóvár felé komolyabb gond nincs, hangulatos si-hu-hu a vasúti töltésen, hirtelen de rövid felszökkenés az alagút elõtt, türelmes kapaszkodás a vár felé. Fenn egy pillantás körbe, aztán döcögés le a falépcsõkön és zúzás tovább a tölgyesen át. Somoskõvár felé két lófráló kutya kissé nyugtalanít, de szerencsére õk jobban félnek. A faluban feltöltöm a frissítõt a kéknyomósból, és keresem a pontõröket. Sehol senki. Na mindegy, gyerünk. Fel a Medves fennsík felé. Kis szerpentin aztán a hosszú egyenes az akácsorral. Egyre jobban kitárul a panoráma, jobbról feltûnik a vár, virágzó fák, gyönyörû... Itt a pont. Na itt már komoly gond a matrica felragasztása, nem is sikerül. Viszem tovább csak úgy. Telnek a kilométerek si-hu-hu tovább Rónabánya felé. Beérve a patak mellé a dús friss zöld lombok között átszikrázik a délelõtti fehéres napfény. Szép. Rónabányától kisebb fokú szívatás felfelé. Veszem az akadályt, bár kissé gémberednek a lábaim, de aztán lefelé még tudom a lépést nyújtani, ezt bíztató jelnek minõsítem. Szilváskõpuszta házainál kissé bizonytalankodok jobbra? balra? Segít az itiner (most is). Jobbra. Újabb ep., várakozás a matricára. Nem baj addig is nyújtok. Bárna felé romantikus egyszemélyes indiánösvényen szaladás lefelé. Az itiner szerint festõi fekvésû falu. Igaz. A mérõ szerint még kb. 500 m szintemelkedés várható, és 16 kilcsi. Ki kell bírni! Ki lehet bírni! Türelem. Föl a hegyre a tilos az áthajtás táblánál. Remélem, erre kell menni, mert már nincs erõm plusz méterekre. Igen megvan a kék. Próbálom kocogás közben olvasni a "szamárvezetõt" - jól megy bokára a gyakorlat. A gerinc nem volt közel, de itt vagyok. Hosszú ereszkedés lefelé az országúthoz Szõröspusztára. Matrica, nyújtás, szóda. A zsíros kenyeret nem merem elfogadni. Innen még 10 kilcsi és vagy 400 m szint. Egy kis kocogás aztán irány a hegy. Ez már nagyon nehéz. Nyomom, rakom a lábaimat, próbálom belõni a ritmust. Lassúnak lassú, de hol van ez már az aerob terheléstõl... Kota felé a szalagos részen kínlódok. Próbálok elrugaszkodni, de alig sikerül. Beragad a lábam, már kézzel is nyomom a térdeimet. Csípõre teszem a kezem, hátha így nõ tüdõm. Egy-egy másodperc enyhülés. Nyomom. Visszaérve a sárgára már emberibb de még mindig hegynek fel. Nem igaz! De! Itt van az ep. A pontõr aggódva kérdezi: végig futom? Alig merem bevallani, hogy igen. Látszik, hogy félti az egészségemet - ezek szerint nem látszom frissnek. Innen egy kis pihi lefelé, aztán megint fel Pécs-kõ felé, de ez már nem vészes. Aztán le a sípályán, robogás át a városon, suli ajtó, stopper állj. 5:25, huh. Még egy meglepi: van meleg víz a zuhanyban - leírhatatlan.
|
