Túrabeszámolók


Gödöllő Éjszakai

AuerTúra éve: 20092009.06.07 19:25:30
Gödöllõ Éjszakai 30, 2009. VI. 6.

„Papíron” második, voltaképpen azonban harmadik ilyen túrámon (2007-ben nem neveztem, csak kedvtelésbõl elkísértem a barátaimat, aztán visszafele az istállós-kastélyi zöld sáv helyett, amit nem találtunk elsõre, „elcsaltam” õket Máriabesnyõ felé, ahol is, minthogy ott lakom, „kiugrottam”) vettem részt idén. A mostani részvétel azért is volt különleges számomra, mert ezúttal egyes-egyedül indultam. A Gödöllõi-dombság ismét egy új arcát mutatta meg; a túra érdekes és sokszínû élményekkel gazdagított, melyeket itt megkísérlek megosztani az Olvasóközönséggel.
Kissé borongós hangulatban indultam, mely valószínûleg a hasonlóképpen borongós idõjárásra rezonált – a rajt idõpontjában óriási, cafrangos szélû felhõ úszott az égen, egyenesen az indulás helyszínéül szolgáló sportpálya felé (melyet, legalábbis régebben, télen korcsolyapályának rendeztek be) –, és alapvetõen az sem vidított fel, hogy most egyedül „kell” mennem. No, nem mintha nem érezném jól magamat egyedül egy túrán, de a Gödöllõi-dombság gazdag állatvilága, amely gazdagság a vaddisznók létét is magában foglalja, akarva-akaratlanul is néminemû aggodalmat kelt bennem az egyedül indulás tekintetében. Végül az itinerre írt bejegyzés szerint pontosan 21:00-kor indultam el, de úgy emlékszem, a szervezõk valamelyik irányból kerekítettek, úgyhogy olyan 4-5 perc +/– hozzáadható.
Gyakorlatilag a Babati útra érve már magam mögött hagytam mindazokat, akik nem sokkal elõttem indultak el, s innentõl jó darabi sem magam mögött, sem elõttem nem láttam senkit. Ahogy fokozatosan hagytam el a Babati utat, egyre erõsebben kezdett rám telepedni egy fura érzés. A várostól, a civilizációtól, és mindattól távolodva, ami emberi, mindinkább úgy tûnt, valami mélységesen idegen, az emberi világtól gyökeresen elütõ birodalom felé közelítek, melynek lakói kiismerhetetlen szándékok, felfoghatatlan ösztönzések hatására cselekszenek, melyek az emberi gondolatvilággal, eszmékkel a legcsekélyebb rokonságban sem állnak. Ahogy elnyelt az erdõ, kezdetben az alámerült Nap végsõ, erõtlen derengésének, késõbb zseblámpám fényének segítségével haladtam elõre a göröngyös ösvényen. Meghatározhatatlan eredetû neszek vettek körbe, s közben a fejem fölött zúgó szélben táncoltak a fák. Amikor a távolban egy elhaladó vonat zaját hallottam, azt hiszem, valami olyasmit élhettem át, mint Algernon Blackwood klasszikus rémtörténetének narrátora (igen, természetesen ha a novella ismerõi hasonlóságot vélnek felfedezni a fentebb vázolt és a szerzõ által a történetben leírt érzés között, az nem véletlen...): furcsa megnyugvást egy nyomasztó, mélységesen idegen környezetben – mert az volt, legalábbis annak, akinek van affinitása az efféle dolgokra… –, amit az ismerõs, s éppen ezért jólesõ hang vált ki az emberbõl, azáltal, hogy a hétköznapi élet meghitt, mindennapos képeit eleveníti fel. Persze, gödöllõiként (máriabesnyõiként) valójában nem ismeretlen a környék, de ebben a formájában nagyon is idegennek érzékeltem. A lombok egészen a fejem fölé nõttek, olyan érzetet keltve, mintha egy alagútban bolyonganék, s ez az alagút mintha egyre mélyebbre és mélyebbre vezetett volna, egyenesen a Föld gyomrába – annak ellenére, hogy az itiner értelmében fölfele kellett volna haladni… Az elsõ ellenõrzõpontig csak egy hármas csoporttal találkoztam. A Pap Miska-forrásnál, úgy látszik, a Sport szelet tradicionális ellátmányt képez, mert az idei Téli Margita 20-on is ezt kaptunk, éppen ugyanitt.
Innentõl már több embert láttam, s ezzel megtört az a transzcendens hangulat, amelyben csaknem végig tettem az utat a rajt és a Pap Miska-forrás között. Öcsémmel gyakran sétáltunk erre, így a Domonyvölgyig vezetõ út gyakorlatilag a „csukott szemmel, hátrabukfencezve” kategóriába tartozott. Az Istállós-kastély után elhagytam egy kis csoportot, melynek egyik tagja éppen megállapította, hogy egy „szigorú bácsi” jön mögöttük, akinek „nincs lámpája.” Nos, a jelzõ megtisztelõ, de egyébként volt lámpám, csak ott nem volt szükség rá. :-) Babatnál látszottak a dombra felfelé igyekvõ túrázók lámpái. Nagy csörömpöléssel áthágtam a libatanya melletti fasorompón, aztán az ismerõs susnyáson át (mely most szokatlanul ritkás volt) kiértem a domb lábához. Itt következetesen világítottam, tudván, hogy a dombtetõ közelében áll egy vadászles, mert nem akartam, hogy vaddisznónak gondolva lepuffantson egy esetleg éppen akcióban lévõ vadász. Nem tudom, van-e idény, vagy ilyesmi. A Lázár-tanyát követõen nem sokkal szóba elegyedtem két gyerkõccel, akiknek lemerült a lámpájuk, és együtt tettük meg a hátralevõ utat Domonyvölgy ellenõrzõpontig, mely valójában már az erdõben, a jelzett településtõl kicsivel távolabb helyezkedik el. Remélem, a srácok sikerrel vették távjuk hátralevõ részét (õk a 20-asra mentek).
Domonyvölgynél elfogyasztottam négy pohár teát, igyekezvén tõlem telhetõen pótolni a folyadékhiányomat (ezúttal semminemû innivalót, ellátmányt nem hoztam magammal, csak egy dzsekit, ami egész úton a derekamra kötve lógott, valamint egy esõkabátot, mely végig rajtam volt, bár, esõ nem lévén, meleg viszont annál inkább, sokszor a vállamról leengedve hordtam). E pont után éles törés következett be a túrázók között: a túlnyomó többség elindult a piros M betû irányába, nyilván a 20-as táv nyomvonalán, én pedig, egy szál magamban, a 30-as útvonalán, a sárga sávot követve. Nos, a ponttól nem messze majdnem sikerült eltévednem, ugyanis a domboldalon rövidesen kétfelé ágazott a mezei szekérút, én pedig sikerrel elmentem a rossz irányba. Persze, minthogy nem volt egyik irány felé sem jelzés, nem zártam ki annak lehetõségét, hogy tévedtem, de, ha jól emlékszem, a két útvonal egyébként is nemsokára találkozott, így hamar visszazökkentem a helyes kerékvágásba. E szakasz és a Margita kilátó között következet a túra második „transzcendens” szakasza. Az alaphangulatot meglehetõs nagy hatásfokkal biztosította a távolban, észak felé fel-felvillanó villámok és a fejem fölötti, többé-kevésbé tiszta, de semmi esetre sem „villámveszélyes” égbolt kontrasztja. Egészen az az érzésem támadt, mintha ott a messzeségben valami szörnyû égiháború dúlna, de, hogy a kissé realisztikusabb aggodalmakról is szót ejtsek, némileg attól is tartottam, hogy az a vihar erre közeleg. Miközben a mezõt kezdte felváltani az erdõség – és, mellesleg szólva, ismét (a szó szoros értelmében is :-) lábbal tiportam a Lemaradás 100-ról írt beszámolómban már említett emberkének a magánszféra, illetve magánterület sérthetetlenségéhez fûzõdõ jogait –, a szél egyre vadabbul kezdett fújni. A természet itt már valamelyest ellenségesebb arcát mutatta felém. Itt már jobban éreztem azt, hogy „megtûrt vendég” vagyok errefelé, akit az erdõ mélyén lappangó titokzatos erõk valamely megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akartak kiûzni – talán azért, mert „régi ismerõs”, vagy helybéli vagyok. Azonban a fák fenyegetõ nyikorgása, egy-egy baljós ágreccsenés, melyet semmilyen egyéb hang nem kísért, a szél süvítése és a lombkoronák õrült tánca folyamatosan tudtomra adta, ki is az úr a háznál. A sárga kereszt becsatlakozását követõen elhagytam egy családot – anyuka, apuka, kisfiú. Furcsállva tapasztaltam, hogy valamilyen berendezésbõl valamiféle zenét szólaltatnak. Én alapvetõen nem szeretem ezeket a hangos zenéket produkáló ketyeréket, melyekkel a tömegközlekedési eszközökön is nemritkán élnek – hogy a lejátszott zenék silányságáról már szót se ejtsek… –, ha pedig túrán hallok ilyesmit, akkor igyekszem mihamarabb elhagyni az ezzel élõt, de nem bömböltették, hanem teljesen konszolidált hangerõvel üzemeltették az eszközt, a zene jellegébõl kiindulva pedig bizonyára a gyerek kedvéért tették ezt, úgyhogy minden érzelem nélkül konstatáltam, hogy ilyen is van. Végül is, a természet titokzatos hatalmasságai sem haragudtak meg rájuk, legalábbis arra utal az, hogy találkozhattam velük. Igaz, a célba már nem láttam beérni õket… A Margita csak lassan óhajtott eljönni, ezt csinálta velem a Lemaradáson is, de végül is csak elértem. Heroikus erõfeszítéseimnek egy darab mogyorós csoki lett a jutalma, melyet nem fogyasztottam el, ugyanis akkor már nagyon szomjas voltam.
A túra innentõl fogva elvesztette természetfölötti ízét. Fáradt voltam már, kezdtem beállni a „robot üzemmódba.” Úgy látszik, a fáradtságom mindig a túra hosszához igazodik: egy Lemaradás 100-on úgy ötven kilométernél kezdek igazán fáradni, míg egy egyszerû harmincason már a tizenötödik kilométert is megérzem. Vannak ilyen vicces dolgok. Amúgy szerintem a szokott tempómnál valamivel gyorsabban mentem, lehet, hogy ez is betett. Na jó, a Margitáról lefele menet még nagyon hangulatos volt a terep, néha lekapcsoltam a lámpámat, kipróbálandó, mennyire lehet látni természetes fényben, de mindig vissza is kapcsoltam hamar. Innentõl egyébként rendkívül egyszerû az útvonal: gyakorlatilag végig a piros sávon kell menni, csak az Istállós-kastélynál kell a zöld sávra váltani. De ha valaki véletlenül azt nem találná meg, a piros sávon is Gödöllõre jut, csak Máriabesnyõn keresztül. Ahol a városban fut a piros sáv, onnét is látható a HÉV-állomás, onnan pedig már az Erkel is megvan. Mindössze pár kilométer eltérés, és ha útközben a delikvens feladná, a piros sáv a Hatvan-Budapest személyvonat két állomásához (Máriabesnyõ, Gödöllõ, ebben a sorrendben Babat felõl) is elvezet. A Romtemplomnál ücsörögtem pár percet, mert jólesett. Érdekes, hogy itt láttam újból azt a kislányt, akit Domonyvölgy elõtt láttam, gondolom, a 20-asra jött. Általánosságban elmondható: öröm volt látni, hogy sok szülõ hozta a gyerekét, azért az egészséges életmód és a természetszeretet mégsem megy ki egészen a divatból.
Nos, az utolsó szakaszról már nem sok mindent tudok mondani. Az itiner 30 kilométert ír a túra teljes távjához, s ez alapján 10 kilométer a távolság a Romtemplomtól a célig, a TTT-honlap szerint ezzel szemben 27 kilométer a teljes táv. Nekem az a gyanúm, ez a realisztikusabb. Ez sajnálatos, mert akkor a teljesítési idõm csak kisebb távra vonatkozik. :-/ Na, mindegy. A zöld sáv nyitánya és az autópálya fölött átívelõ híd között meglehetõs kellemetlenséggel tapasztaltam, hogy az egyébként zavaróan homokos út bal oldalán rendre valamilyen, kisebb méretûnek tûnõ állat neszezése hallatszott, és mindig velem egy vonalban. Úgy éreztem, mintha valaki/valami követne, de akárhányszor is irányítottam arrafelé a lámpámat, nem láttam semmit. A hídon átérve már nem volt messze a cél, rövidesen láthatóvá is váltak Gödöllõ fényei. Azért csak sikerült letévednem a zöld sávról és máshol kikecmeregni az erdõbõl, de ez jelentéktelen kerülõ volt, hiszen ugyanúgy Gödöllõ szélén voltam (a fények miatt nagyon nem is lehetett volna elkeveredni), és tõlem balra, alig száz méterre láttam is a többi túrázót és a helyes utat. Ellenben cefetül ki voltam már szomjazva, és minden vágyam egy mûködõ nyilvános kút volt. Ezt végül a Lumniczer Sándor utcából kiérve, a Nebuló írószerüzlet elõtt fedeztem fel, és bár olyan fél kilométerre lehetett a teljeskörû szolgáltatást nyújtó cél, nem álltam meg, hogy ne szürcsöljek néhány kortyot ott helyben. A célba beérve aztán folytattam testem folyadékkal való újrafeltöltését, immár teával, emellett bepusztítottam három vagy négy zsíros-hagymás kenyeret, s úgy egy óra édes semmittevést követõen hazasétáltam Máriabesnyõre, majd elszenderedtem.
A beírt értékek alapján öt óra tíz perc volt a menetidõm, a fentebb jelzett okok miatt azonban 4-5 perc hozzáadható/elvehetõ belõle. A szervezés megint csak kiváló volt, ahogy azt a Margitás túráknál megszokhattuk, bár én sajnálom (de legalábbis felsültem vele), hogy csak a tizedik kilométernél van folyadék. Szerencsére az Õs Istenek is ránk mosolyogtak, ami az idõjárást illeti, két esõs nap között egy teliholdas (vagy majdnem teliholdas), többé-kevésbé tiszta, változóan felhõs égbolt alatt túrázhattunk, a szél ellenére is (vagy még inkább amellett, tekintve, hogy kifejezetten meleg szél fújt) meglehetõs melegben. Érdemes szót ejteni az éjszakai fát és ködös kilátást ábrázoló, nagyon hangulatos emléklapról is, melyrõl merem állítani, hogy az egyik legszebb, amelyet valaha kaptam.
Nos, nagyjából ezeket a gondolatokat váltotta ki belõlem, ezekkel az élményekkel gazdagított a 2009-es Gödöllõ Éjszakai 30 teljesítménytúra. Gratuláció jár minden teljesítõnek, és köszönjük a szervezést!