Túrabeszámolók


Érchegységi 100-as

kekdroidTúra éve: 20092009.06.22 10:55:20
Érchegységi Százas
Rozsnyó – Kassa

Integetek még egy kicsit a távolodó autó felé, aztán követem Kerek repkényt és Vándor Csillagot a rozsnyói magyar iskola hátsó bejárata felé. Némi bizonytalankodás után találtuk meg csak a rajthelyként és szállásként is funkcionáló intézményt, de a túra sárga papírra nyomtatott emblémája rávezetett a helyes megoldásra. A három jelenlévõ rendezõ közül az egyik hölgy enyhe akcentussal, de beszél magyarul, rögtön tanácsolja is, hogy a kommunikációs problémákat leküzdendõ, töltsük ki magunknak a pecsételõs lapot és arról fognak beregisztrálni – a többiek adatait õk veszik fel maguknak. Így is teszünk, kiszemeljük a tornaterem bejárattal átellenes sarkát, lepakolunk és gyorsan elintézzük a papírmunkát (név, ország, város, születési év). Kimegyünk, amíg sorban állunk, Vándor Csillag lepecsételi a magával hozott igazolófüzeteket mindenféle mozgalmakhoz, Rozsnyó ebbõl a szempontból ideális rajthely. Sorra kerülve Repkénnyel együtt nevezünk, kérdezik, kérünk-e a célban majd meleg ételt, tombolát. Igenlõ válasz után átírják az adatainkat, aztán vissza az alvóhelyre. Negyed tízkor jön a hölgy, hogy rövidesen lámpaoltás, reggel ébresztõ negyed háromkor. Alig bírok elaludni, fülledt, meleg a levegõ, ráadásul a biciklisek lámpaoltás után térnek vissza betevõ kocsmázásukból és felébresztik majd' az egész tornatermet.

Miután alszom vagy két másodpercet – ennyinek tûnik, de próbálom azt a látszatot kelteni magam elõtt, hogy több volt – felkapcsolják a hideg, fehér fényû lámpákat. Felrángatom magamra a nadrágot, a cipõt, Repkénnyel megreggelizünk. Közben kíváncsian nézem, hogy az ottalvók többsége, rajtunk és a kerékpárosokon, valamint néhány, még jóízûen durmoló sporttárson kívül már fél háromkor kimegy a terembõl, indulásra készen. Mi is elkülönítjük a túraholmit a depózandó dolgainktól (azt mondták este, hogy a csomagjainkkal Stószfürdõnél találkozni fogunk, ez amolyan rendezõi depó), megkapjuk a rajtidõt és útravalóul egy pohár teát. Itt jegyezném meg, hogy pohárként joghurtosdobozokat használnak és miután megittuk a teát, visszakérik, jó lesz legközelebb is. Helyes hozzáállás. Három óra öt perckor aztán kilépünk az iskolából, kint párás, fülledt meleg van, itt még örülök is, hogy a depócsomagba raktam a pulóvert, legalább nem cipelem fölöslegesen. Tipp alapján lemegyünk a patak mellé, egyetlen iránymutatónk az, ami megmaradt a fejünkben az efemm által küldött térképrõl, valamint a rendezõi útmutató: Szkaliszkóig a zöld sávot, onnan a célig a piros sávot kell követni. Térképet nem adnak, útleírás nagy vonalakban van, felsorolva kábé annyi pontot, amennyi a túranaptárban van. Viszont mindezt magyar nyelven, nagy piros pont jár érte. Fel vannak írva az ellenõrzõpontok nyitvatartási adatai is, ebbõl kiderül, hogy a szintidõ 22 óra, a cél bezár 01:00-kor, legalábbis a papír szerint. Érdekesség, hogy az egész túrán van 4, azaz négy darab ellenõrzõpont, de a résztávokat, szinteket nem írták oda, sõt, amikor kérdeztem Stószfürdõn, hogy körülbelül hány kilométernél járunk, azt a válasz kaptam, hogy körülbelül a felénél. Jó, legyen a fele. (Kicsit elõrébb van, mint a fele.)

Tehát patak, itt látjuk meg az elsõ zöld sávot, példásan vannak a jelek felfestve, eltévedni, ha nem is lehetetlen, de legalábbis nehéz. Kisétálunk az alvó Rozsnyóról, át a szintén alvó Csucsmán, csak néhány álmatlan kutya ugat meg, õk is csupán a tisztesség kedvéért. Csucsma után kezdõdik a folyamatos és helyenként elég masszív emelkedés Nagy-kõ (Szkaliszkó) felé, csodaszép bükkerdõben hajnalodik ránk, óriási, vén fák között visz a szürkületben kísérteties út. Kell is kapaszkodni rendesen, örülök, hogy Kerek repkénnyel mindketten hoztunk túrabotot, a kar besegít a lustaságban eltunyult lábaknak. Ahogy egyre magasabbra megyünk, úgy tárul fel némi halvány kilátás nyugat felé a hegyoldalból, a levegõ párás és nehéz, de látszik, hogy már egészen magasan vagyunk. Sajnos az is látszik, hogy a hegygerinc, amire éppen kapaszkodunk, a széltõl kavargó felhõgomolyagba bújt és vélhetõen semmit nem fogunk látni fentrõl. Az egyhangúvá váló mászást kicsit színesíti, hogy becsatlakozik egy sárga sáv jobbról, innen már csak fel kell lépdelni néhány nagyobb kövön és egy meredek parton és már meg is érkezünk a Volovec menedékházhoz. A fedett teraszon minden helyen ülnek, az egyik résztvevõ mutatja a bélyegzõt, önkiszolgáló ponton vagyunk, mert pontõr nincs. Mivel üres széket nem látunk és fáradtak sem vagyunk, nem pihenünk meg, hanem kimegyünk és folytatjuk a kapaszkodást a Nagy-kõ csúcsa felé és belegyaloglunk a felhõbe. A hegytetõ elõtt megelõz egy hölgy sporttárs, akire „kutyás lány”-ként hivatkozunk, a kutyája fajtáját nem tudnám megmondani, mert egyáltalán nem értek hozzá, de érdekes módon az eb Repkényt és engem békén hagy, pedig nálunk bot is van, de Vándor Csillagra fenyegetõen morog, a gazdája úgy rángatja tovább. Innen rövidesen felérünk a Nagy-kõre, rettentõ erõs szél fúj, mindannyian felvesszük a kabátot, ami idáig csak pihent a táskáinkban. Ez a túra legmagasabb pontja, 1285 méteren vagyunk fent, kár, hogy ilyen ronda az idõ. Iszunk néhány kortyot a megérkezés örömére, megállapítjuk, hogy a tényleges csúcsra, ami egy két-három méter magas sziklaalakzat, semmi értelme felkapaszkodni. Rátérünk a piros sávra, a „cesta hrdinov SNP”-re, a szlovák hosszútávú vándorútra, ezt kell követni a célig. A gerincen továbbmenve fenyvesbe érkezünk, az ösvény a gerincen vezet, széles nyiladékon, áfonyásban, kár, hogy még nem érik. Kerek repkény valahol itt tér ki elõször technikai jellegû szünetet kérve, ezt megismétli a következõ pár órán keresztül még sokszor. Egy ilyen pihenõnél elõz meg, még ezen a hegygerincen egy kis csapat, akiket még sokszor látunk az út során. Négyen vannak, ebbõl hárman debreceniek, egyikük kassai. Kérdezik, hogy mikor elõztük meg õket, mert õk háromkor indultak és nem is láttak a rajtban. Mondjuk, hogy nem sokkal utánuk indultunk és a háznál elõztünk, beugrik, hogy láttam a társaság hölgy tagját és a kassai sporttársat is. Amikor megérkezik a bozótos felõl Repkény, gyorsan köszönnek neki is és elszaladnak a lejtõn.

Iszunk pár kortyot, hideg a víz, de muszáj, mert a tizenöt fokos idõben is veszít folyadékot az ember, csak nem olyan feltûnõen. Aztán megyünk tovább, irány a Dénesi-hágó (Úhornianske sedlo), itt találkozik a túra elõször mûúttal és innen lehet jó sokat rövidíteni Stószig. A hágó elõtt, ahogy folyamatosan hullámzó úton, lassan ereszkedünk lefelé, kisüt egy kicsit a Nap és csodaszép kilátás tárul elénk észak felé, amikor néha átvágunk egy-egy mezõn. Két helyen is van útelágazás, egyszer a Rozsnyó-Korompa közötti kék sávval, egyszer a Szomolnok felé vezetõ sárga sávval találkozunk. Az elágazások jelentõségét az adja, hogy itt tudjuk ellenõrizni, hogy mennyi idõvel számoljunk. Érdekes, hogy a terepen megadott kalauzidõ általában kevesebb, mint amennyi a térképen szerepel, valamint, hogy ha lefelé haladunk, akkor éppen, hogy tartani tudjuk, de felfelé inkább hozunk rajta. A hágó elõtt megelõz a kerékpáros csoport, jó utat kívánnak, kedvesek, vidámak még akkor is, amikor az egyik társuk nagy lendülettel beledõl az áfonyásba. A hágónál aztán utolérjük õket, sõt, a piros sávon hamarabb tovább is indulunk, de nem látjuk viszont egyiküket sem, nem elõznek vissza. Újabb emelkedõ következik, örülünk, hogy aránylag kitisztul az ég, halványan süt a nap, de a szél annál erõsebb lett. Olyannyira, hogy kénytelen vagyok felhajtani a kabát kapucniját, mert már kezdem nem érezni a fülemet. Folyamatosan felfelé megyünk, elérünk egy-egy lokális maximumot az úton, aztán hirtelen lemegyünk egy nyeregbe, hogy újra felmehessünk egy magasabb pontra. Ennek a hullámvasútnak a tetõpontja a Pipitka oldala, az út nem visz fel a csúcsra, de egy tábla megemlékezik a magasságunkról, újra 1200 méter fölé érkeztünk. A táj jellege nem változik, fenyves vált fenyvest, néhol bükkfával vegyítve, valamint az út szélén az elmaradhatatlan áfonyás. Még a tetõ elõtt volt egy trükkös jobbkanyar, a fára festett nyilat 90°-os kanyarnak kell értelmezni, mert bár az odáig követett földút is enyhén jobbra kanyarodik, mégsem azt kell követni, hanem át kell menni az alig letaposott susnyáson. A Pipitka után végül mégsincs vége az emelkedõknek, újra kaptatóra érünk, Repkény néhol pihenõt kér, kár, hogy kevés sós étek van nálunk, legközelebb jobban figyelünk majd erre. Rövidesen újabb hegytetõre érünk, itt még szép idõnk van, kár, hogy a csúcs sûrû erdõben áll, alig vesszük észre a táblát, hogy mi bizony felértünk az Osadník tetejére. Vicces látni, ahogy a debreceni csapat, ahogy közeledünk feléjük, gyorsan felcuccol és továbbsiet, „Jajistenem-csak-nehogy-megelõzzenek”-felfogást követve, ahogy késõbbi mondandójukból kiderül.

Az Osadníkon gyors számolásba fogunk, hogy mennyi idõnk van leérni a Stószfürdõ feletti Mária-kápolnához, mert a pont bezár 12:30-kor és mi éppen, hogy oda fogunk érni, ha nagyon sietünk. Úgyhogy elkezdünk nagyon sietni, szerencsénkre innen majdnem végig folyamatosan lejt az út és csak egyetlen helyen bizonytalanodunk el, egy erdõirtásnál, ahol hirtelen megszûnik az ösvény is és sem jelzést, sem csapást nem látunk. Repkény felderítõ ösztönei szerencsére jól mûködnek és sikerül meglelni a helyes utat, sietünk tovább a pontra. Ahogy megyünk, kezd beborulni az ég és felerõsödik újra a szél, sõt, elkezd esni az esõ, ami eléggé lelohasztja a jókedvemet. A pontra érve halljuk, hogy „Megérkeztek az utolsók is!”, ez különös, mert akkor a Volovec-házban megelõzött bácsik és a hágónál megelõzött bicajosok vélhetõen teleporttal jöttek. A rajtból ismerõs rendezõ néni mondja, hogy a csomagokat már továbbvitték (nem lesz pulóver, úgy kell nekem), de ami enni- és innivaló még kint van, az csak ránk vár. Feltöltekezünk csupa egészséges dologgal, van kóla és chips és akad valami mézes-rizses csoki is, ez utóbbi nagyon finom, két pofára tömöm magamba. Repkény elkunyerálja a sajtot is a rendezõktõl, nagyon kedvesek, mert a doboznak még tetõt is kerítenek, hogy kényelmesen tudjuk vinni. :) A zabálás közben megnézem a kápolna belsejét is, zarándokhely lehet, van sok felirat és tájékoztató tábla, érkezik egy néni, gyertyát gyújt, imádkozik és továbbmegy. Kicsit elszégyellem magam, hogy mi meg itt eszünk-iszunk. Bõven pontzárás után továbbmegyünk, a rendezõ hölgy ellát csupa okossággal („Innen biztos lassulni fogtok”), elsétálunk egy piknikezõ társaság mellett. Mosolyognak, egy úriember mond valamit szlovákul, mutatom, hogy nem értek egy szót sem, elvigyorodik, mutatja, hogy inni akarunk-e. Megköszönöm, de elmutogatom, hogy Kassa még messze van és az idõnk kevés, úgyhogy most nem kérnénk pálinkát. Leereszkedünk Stószfürdõre, annak is a felsõ végébe, impozáns villa tornyosul a kis falu fölé. Itt, a falu egyetlen utcájának a végében újabb tájékoztató táblát találunk, valamint egy térképet, Repkény befotózza, kár, hogy ez az Érchegység nyugati részét ábrázolja és nem a kassai felét.

Újra emelkedõ következik, jó meredek út visz fel a mûúthoz, ezt keresztezzük és még feljebb mászunk. Az emelkedõ a vége felé közeledve egyre szelídebbre változik és ott, ahol a tábla szerint a Lastovièi vrch felé tehetnénk kitérõt, megállunk uzsonnázni és gyönyörködni a kilátásban. Alattunk a Bódva völgye és azon túl Szlovák-karszt lapos fennsíkja terül el, azon is túl pedig már az Aggteleki-karsztvidék hegyei látszódnának, ha nem ülne rajtuk sûrû felhõ. Felettünk sem éppen tiszta az égbolt, de szerencsére szélvédett helyet találtunk a pihenõhöz. Evés után indulunk is tovább, leereszkedünk a Jedlovec-hágóhoz, innen pedig egy kis emelkedõ után még lejjebb, oldalt tálka jelzés mutatja a forrást. Ott, ahol a piros sáv nekimegy egy emelkedõnek, ahol 290 métert megyünk fölfelé olyan 1500 méter távolságon, újra találkozunk a debreceni sporttársakkal, a társaság hangosabbik tagja nagyon forszírozza a lábfájás témakörét, de megint el kell, hogy keserítsük, mert igazából egyikõnknek sincs semmi baja. Inkább nekivágunk a kaptatónak, sûrûn megállókkal, levegõ utáni kapkodással. Az egyik pihenõnél diadalmas mosollyal újra megelõznek, mi inkább elmajszolunk néhány darabka sajtot, mielõtt követnénk õket. A Zsivány-sziklára felérni viszont nem akkora öröm, mint amekkorának vártam: nagyon erõs szelet kapunk az arcunkba, ráadásul, szokás szerint, semmit nem látni, elkezd esni az esõ a felhõben. Ebben az esõben talpalunk tovább a Kloptány csúcsára (1153 m), kerülgetjük a kidõlt fákat, ha nem lehet rajtuk átmászni, csurom víz minden, pillanat alatt átázik a vékony nadrágom. A komfortérzetem valahol egy bánya mélyén pihen, fõleg, hogy a vizes aljnövényzet jótékony hatására a cipõm is csurom vizessé válik, benne a zokni szépen felduzzad, várom, mikor köszönnek be a vízhólyagok – nagy meglepetésemre aztán ez az egy dolog nem következik be. A Kloptányon kilátó magasodik a fák lombkoronája fölé, ez nem annyira érdekes most, hogy a látótávolság nincs száz méter, de a kilátó aljában egy kicsi esõház áll, fedett, szélvédett, és pont belefér hét ember: mi hárman és a minket elõzgetõ négyesfogat.

Itt hosszabban beszélgetünk, a csapat kassai tagja, Julián rutinos túrázó, õ kíséri a három elsõbálozó debrecenit, akik bevallásuk szerint még nem gyalogoltak eddig 10 km-nél többet egyhuzamban. Ahhoz képest, nagyon jól mennek (végül 22 óra 15 perc alatt érnek be, szerintem csudajó idõvel), kár, hogy egyikük azt hiszi, hogy ez valami verseny és láthatóan szörnyen irritálja, hogy egy Kerek repkénybõl, egy Vándor Csillagból és egy Kékdroidból álló társaság mosolyogva utoléri õket. Kérdezi, hogy szoktunk-e Szlovákiában túrázni, nos, én most vagyok elõször itt teljesítménytúrán, Repkény volt már egy Kojsói 25-ösön, Vándor Csillag pedig a két évvel ezelõtti Érchegységin, ami akkor körtúra volt. Azért Vándor Csillag megjegyzi, hogy annyira rutintalanok nem vagyunk, mert szoktunk néha hosszú túrákra otthon is menni. A srác láthatóan elképed, hogy Magyarországon is vannak hosszú teljesítménytúrák. :) A pihenõ alatt rájövök, hogy a mindenhol jelen lévõ vízmennyiség ellenére semmi bajom, lábam, hátam, fejem nem fáj, izomlázam nincs, csak az esõ, csak az ne esne. Fél ötkor indulunk tovább a hangulatos esõházból, még mindig szakad a víz, ha nem felülrõl ázunk, akkor alulról, a növényzet hathatós közremûködésével. Julián eligazít, hogy innentõl nagyon sokáig lejtõn megyünk és valóban, egy órán keresztül egy centi emelkedõ sincs, ráadásul az esõ is eláll. A szél viszont megint fúj, jó erõsen, olyannyira, hogy megszárad a kabátom és jórészt a nadrágom is, viszont ezalatt rendesen átfázom. A jól járható, néhány helyen példásan kitisztított úton lassan, de biztosan elszakadunk a Julián vezette társaságtól, sietségünk oka, hogy állítólag a Katka teázó bezár hatkor és arra, hogy odaérjünk idõben, nagyon kicsi az esély. Pedig tényleg kilépünk, próbáljuk visszahozni az elején elvesztett idõt, kicsit keveslem, hogy ekkora szintkülönbségekkel kb. 70 kilométerre 14 órát adnak, de ez van, a rendezõ szava szent. Nem is nagyon figyelem a tájat, fõleg, mivel nem látszik semmi érdekes, fenyõerdõben haladunk, többnyire széles földúton, majd az Erika menedékház elõtt már aszfalton. A mûútra való kiérésnél van egy emlékmû, a Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére, lefotózom, aztán igyekszünk tovább, lélekben felkészülve arra, hogy a teázó már nem lesz nyitva. A jó állapotban levõ, de mégsem üzemelõ Erika háznál készítünk néhány fényképet igazolásképpen, hogy valamivel mégis bizonyítsuk, hogy legalább itt jártunk. Továbbmegyünk, a Kojsói-tetõ felé vezetõ úton, de a hegycsúcsot most kihagyjuk, egyrészt a látási (nemlátási) viszonyok, másrészt az idõhiány miatt. Már szinte nem is reménykedem, hogy pihenhetünk, amikor Repkény megszólal, hogy lát két autót és fény is van. Diadal! :) Nyitva érjük a házat, pedig a pont már háromnegyed órája bezárt hivatalosan, bemegyünk, õszintén lelkesen fogadnak, teát kapunk és amikor kérdezzük, hogy valami meleg étel van-e, szinte sírunk az örömtõl, hogy van lencseleves. Még akkor is, ha fizetni kell érte. Levesnek utoljára ennyire Galyatetõn örültem, a LeFaGySz-on, az állapotom is hasonló, csak akkor hidegebb volt kint (igaz, hogy cserébe nem volt köd). Bekanalazzuk, az egyik bácsi kérdezi, hogy ugye, ilyen jót még Pesten sem adnak? Biztosítjuk, hogy nem, aztán szûk félóra elteltével továbbindulunk, mert még világosban – már ha nevezhetõ az ég világosnak – oda akarunk érni a következõ pontra, ami a kalauzidõ szerint még két óra.

Kifelé menet találkozunk az éppen érkezõ debreceniekkel, biztatjuk õket, még a nagyhangú srácot is megviselte kissé az idõjárás, már csak egyszer kérdezi meg, hogy fáj-e a lábunk. Innentõl Vándor Csillag elmondása szerint szinte végig lejt az út a Lajos-menedékházig. Lesietünk a sípályán, örülünk, hogy leérünk a felhõ alsó szintje alá, mert a mellettünk lévõ hegyoldalra így csodaszép kilátás nyílik. A távolban elkezdem keresni Kassa fényeit, mert tévesen úgy emlékszem, hogy már nagyon közel vagyunk, ekkor emlékeztet Repkény, hogy Julián elmondása szerint a teázótól nagyjából 25 km még a cél. Arra hat órát számolva pedig beérünk még szintidõn belül, még a sötétedés miatti lassulást is beleszámítva. Nagyszerû. Addig is, gyönyörködöm a néhol megnyíló erdõn túli kilátásban, ahogy a láthatár keleti vége lassan szürkéssé válik, de a besötétedésre még jó sokat kell várni. Ezt az idõt ki is használjuk, némán baktatunk elõre, lassan már csak az eligazító tábláknál fotózva, vagy ahol váratlan-véletlen szebb kilátás bukkan elõ a fák közül. Így érkezünk meg a chata Lajoškához, ami a Volovec-házhoz hasonlóan önkiszolgáló pont, a ház saját pecsétjét kapjuk meg, és végre, ide már úgy érkezünk, hogy benne vagyunk a hivatalos pontzárási idõben. Ennek örömére veszek egy csokit, Repkénnyel ketten elmajszoljuk, aztán sietünk tovább. Nem sokkal azután, hogy elindulunk, egy borz bukkan fel valami ötven méterre elõttünk az úton. Csak reméljük, hogy hárman elég sokan vagyunk ahhoz, hogy elszaladjon, nem hiányzik, hogy a hátralevõ távot borzpermettõl „illatosan” tegyük meg, nem is beszélve a hazaútról. Szerencsére, ahogy közeledünk, bemegy az út menti csalitosba, majd amikor már közel érünk hozzá, egyszerre átszalad az úton a túlsó bozótba. Ekkor kezdünk el beszélni a medvékrõl, csak azért, hogy hangulatot teremtsünk, ennek az az eredménye, hogy már látom, hogy néhány újság gyorshírben lehozza: „Három magyar turista medvetámadás áldozata lett”. Elhessegetem a gondolatot, inkább sietek a lányok után, Vándor Csillag megy elöl, õt az a gondolat gyorsította fel, hogy nemsokára beérhetünk.

Azért annál még többet kell menni, nézzük a sötétedõ égbolt alatt a szélben hajladozó fákat és a törzseiken fel-felbukkanó jelzéseket, elõkerülnek a lámpák, leszáll a sötétség. Van valami hátborzongatóan izgalmas abban, ahogy menetelünk az éjszakában, néha elhaladunk egy tábla mellett, ahol a turistajelzések színe fényesen világít, aztán megyünk tovább és a lépteink, légzésünk zaját elnyomja a lombok hangos zúgása. Néhány magasabb ponton fények látszanak a távolból, felteszem magamnak a kérdést, hogy az már vajon Kassa-e, de mindig csalódnom kell, mert még mindig messze vagyunk. Próbálok visszaemlékezni a térképre, amit efemm küldött Kerek repkénynek, de már túl álmos és fáradt vagyok, az emlékek összekuszálódnak, úgyhogy csak követem a piros sávot és próbálok nem gondolni a távolságra. Hirtelen kiérünk egy rétre, sífelvonó, adótorony bukkan fel, jobbra térünk, majd rögtön balra, a sípályával párhuzamosan ereszkedünk egy meredek, de jól járható, enyhéní szerpentinezõ lejtõn. Jahodnán vagyunk, halványan emlékszem, hogy valamikor, valaki mesélte, hogy volt itt síelni és milyen jó volt. Az erdõbõl kiérve, mivel másutt jelzést nem látunk, átvágunk a réten – jól tesszük, mert a következõ piros sáv ott van felfestve egy póznára, majd látjuk a figyelmeztetõ táblát, hogy óvatosan kell közlekedni, mert golfpálya is van. Még jó, hogy az éjszakai golfozás még nem divatos. Elsétálunk a síközpont házai felé, a buszmegállóban leülünk, eszünk néhány falatot, felkészülünk a folytatásra, az utolsó szakaszra. Továbbindulás helyett inkább szundítanék egyet, de muszáj menni, mert akkor legalább bent leszünk valahol, ahol nincs szél. Ez meggyõzõ érv, eltrappolunk egy darabig a mûúton, a jelzések néhol az út mentén, oszlopra, néhol a szalagkorlátra vannak festve. Aztán elhagyjuk az országutat és a várt lejtõ helyett megint fölfelé megyünk, aztán kicsit többet lefelé, majd megint fölfelé. Minden egyes fölfelé után abban reménykedem, hogy majd onnan már látszanak Kassa fényei, hogy onnan már az utolsó lejtõ következik, hogy olyan gyorsan megyünk, hogy már rögtön beérünk. Aztán már csak abban bízom, hogy nem alszom el, Repkény hasonló állapotban van, csetlik-botlik a köveken, elöl Vándor Csillag úgy megy, mintha kilõtték volna, amikor egy útkeresztezõdésben meglátja a kiírást, hogy Felsõ-Bankó már csak 34 perc (megjegyzés: ugyanezt a térkép 40 percnek írja), elkezd nevetni, hogy rögtön bent vagyunk. Azért odáig még menni kell. Valahol keresztezzük egy magasfeszültségû vezeték széles nyiladékát, erre speciel emlékszem a térképrõl, innen már tényleg közel van a cél.

Végül szinte váratlanul érünk le Felsõ-Bankóra, fél tizenkettõkor. Vándor Csillag mutatja, merre van a bisztró. Az egyik rendezõ viccelni próbál, hogy ez nem az a hely, még sokat kell menni és elsõre még komolyan is vesszük, Repkény valami olyat kérdez, hogy az még hány kilométer. Aztán leesik, hogy ugratnak, bemegyünk a célba, díjazást, gulyást kapunk, érdekes, hogy a díjazás kitûzõ, nem pedig oklevél. Annál jobb. :) Elkanalazzuk a gulyást, Vándor Csillag lecsap a chipses tálra, közben odakint elkezd zuhogni az esõ, tíz perccel azután, hogy beérünk. Megkérdezzük, hogy hogyan lehet eljutni a vasútállomásra, felajánlják, hogy levisznek autóval, mert az még hét kilométer. Ez a táv esõben nem tûnik valami szimpatikusnak, még akkor sem tûnne annak, ha most indulnánk, kipihenten. Negyed kettõkor beérkeznek a debreceniek is, gratulálunk nekik, a hangos srác hitetlenkedve néz, hogy mi már itt vagyunk, Julián viszont odajön, gratulál, e-mail címet kér, hogy el tudja küldeni a képeket. :) Aztán, ígéretükhöz híven, az egyik rendezõ, Babják Nóra – akinek a neve szlovák alakban van megadva a naptárban, így aztán angolul írtam levelet neki, pedig magyar :) – levisz a vasútállomásra, nagy köszönet érte! Itt még várakozhatunk jó ideig, legalábbis amíg meg nem érkezik a Cracovia nemzetközi gyorsvonat (ja, Hidasnémetitõl Füzesabonyig Kistokaj kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll, szép kis „gyorsvonat”), amelyen, ha nem állítanánk ébresztõt, Lõkösházáig biztosan elvinne. :)

Most, hogy visszagondolok a túrára, kettõs képem van róla: gyönyörû útvonal, hatalmas hegyek, végtelen fenyõerdõk egyfelõl, másfelõl pedig esõ, köd, néha viharos szél. Örülök, hogy ott lehettem, de ha a józan eszemre hallgatok, akkor ilyen körülmények között nem megyek máskor. Nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vándor Csillagnak, jó volt együtt menni, ázni-fázni, legközelebb remélhetõleg naposabb idõ vár ránk. Köszönöm a fuvart Egertõl Rozsnyóig édesanyámnak, aki, amikor kérdeztem, azonnal rábólintott, hogy elvisz minket, valamint köszönöm a fuvart Babják Nórának, aki megmentett még másfél-két órányi esõben gyaloglástól Kassán. :) Végül, de nem utoljára, gratulálok mindenkinek, aki a hivatalos úton teljesítette a túrát!

-Kékdroid-