Túrabeszámolók


Rákóczi

Hegi BaliTúra éve: 20092009.07.06 23:28:04
Rákóczi 110 2009. július 04-05.

Ajánlom ezt a túrát Édesanyám emlékének, aki megszerettette velem a természetjárást, és akivel 35 évvel ezelõtt az akkor még csak 900 km-es OKT. itteni résztávját teljesítettem. (Természetesen egy kicsit hosszabb idõ alatt, mint ezt most.)

Mint a bevezetõbõl is olvashatjátok ez a túra nekem kétszeresen is emléktúra volt. Tavaly megpiszkálta az agyamat a 150-es táv, de akkor még sem lelkileg, sem fizikailag nem éreztem elég felkészültnek magam. Idén azonban elhatároztam, hogy ezt a túrát is be kell iktatnom a teljesítendõk közé. Miért? Indokokat lásd fentebb.

Csomagolás, aztán harmadikán irány vonattal Patakra. Már Szerencs után megrohantak az emlékek, amikor a Zempléni hegység vonulatai kezdtek kibontakozni a látóhatáron. Az állomásról ballagva a Patika köz felé, az úton Rushba botlottam. Örömmel üdvözöltük egymást, majd én becuccoltam a tornaterembe, hogy a kellemes zuhany után megpróbáljak átevezni az álom tengerére.
Jó ötlet volt a rendezõktõl, hogy akik már este megérkeztek, azok a nevezés formaságain már akkor áteshettek, s így másnap reggel csak a rajtbélyegzõt kellett begyûjteni és irány a Zemplén. A nevezés után beszálltam az álom csónakjába, és kisebb nagyobb hánykolódással, de sikerült pár órát aludnom. Ez részben köszönhetõ volt annak, hogy új helyen eléggé nehezen alszom el, pedig a sarkokat is megszámoltam, mint gyerekkoromban, illetve volt egy-két túratárs, aki az alkoholnemûekbõl kissé többet vett magához, mint a teherbíró képessége, s így aztán különbözõ gyomor- és egyéb hangok élvezetében is részesítették az aludni vágyókat.

Végre felvirradt, szombat reggele, s elindultunk. A harmadik ellenõrzõ pontig, Pusztavárig, hol egyedül ballagtam, hol pedig egy-egy társasághoz csapódtam, magyarán pendliztem. Pusztavárnál utolért Németh Ibolya, akivel korábban már találkoztam túrákon, így aztán vele folytattam az utat. A piros jelzés kitûnõen fel volt újítva, néhol a rendezõség pluszban szalagozott is, egyszóval kényeztetés a köbön. Ilyenkor természetesen hajlamos a túrázó megfeledkezni a legelemibb szabályról, vagyis figyelj azért a jelzésre! Regéc elõtt sikerül is benézni egy jobbos kanyart. Nagyban meséltem Ibolyának, ugye a nõk is elvonják az ember figyelmét a túráról, s nem figyeltem arra, hogy a jelzés jobbra levág egy szûk ösvényre. Mi szépen tovább ballagtunk a széles szekérúton, mint Kerekes Izsák a népballadában, aki a rácokkal kûzdve „…elmentében gyalogösvényt vága, visszatértiben szekérutat nyita…” Kb. másfél km pluszt azért beletettünk a lábunkba. Regécen nagyon jól jött a zsíros kenyér, meg a sütemény. A pontõrök „árvaházi tortá”-val is kedveskedtek (lekváros kenyér). Pár szeletet bekebeleztem, miközben megérkezett Rush és Álmos is. (Utóbbinak ez a keresztneve.) Ibolyával elindultunk a 6. ep. Sólyom-kõ irányába. Közben aggodalmasan pillogtunk az égre, mert egyre sötétebb felhõk gyülekeztek, majd Szent Péter és Pál kuglizni kezdett, vagyis megdördült az ég. Szerencsénkre az út kifelé kanyarodott a viharzónából, így nem áztunk el. A Sólyom-kõrõl szép kilátás nyílt amiben gyönyörködtünk, majd Rush-sal és Álmossal megerõsítve a 7. ep-t Telkibányát céloztuk meg. A bányamúzeun kertjében víz rotyogott a fazékban, fõtt a virsli, a kocsmában sör, szinte gyermekkorom majálisai jutottak eszembe. El is üldögéltünk itt kb. két órát. Közben megérkezett Börcsök Andris, Szalai Zsolti és Kulcsár Józsi is. A négyesfogatunk, Ibolya, Rush, Álmos és én nehéz szívvel de feltápászkodott, mert még volt egy kicsi vissza a túrából.
Hollóházán kekszet és sütit rágtunk (ez valóban sütemény volt, bár lekváros!), aztán kiegészülve ismét Andrissal, Zsoltival és Józsival a csapat ballagott Füzérre. 18 óra 06 perckor, tehát még javában világossal kaptuk a pecsétet a 9. ep-n és láttuk a várat is. Itt kicsit széttöredezett a csapat. Rush és én megcéloztuk a Bózsvai sziklát, míg a többiek egy kis szíverõsítõre lemaradtak.
Bózsva felé haladva szomorúan kellett látnom, hogy a kisvasútnak, amin 35 évvel ezelõtt még utaztam, már a nyomvonala is alig látszik, bár a kék túra útvonala is ezen halad. Csak a túrázó kevés. Alig van kijárva az ösvény. Ami csalán le volt taposva, az csak az elõttünk haladók miatt látszott. Csörtettünk, mit két elszánt vadmalac, közben Zsolti és Andris újra beért minket. A Bózsvai sziklánál kint volt a falu apraja-nagyja csudát látni. Csodálkozással vegyes szörnyûlködéssel néztek a „bolondosfejû városi nípekre” akik képesek egyhuzamban 110 km-t gyalogolni és még fizetnek is azért, hogy gyalogolhassanak.
Vágáshutára én 22 óra 26-kor értem be, mert egy kicsit lemaradtam Rushtól, Ibolyától, Andristól és Zsoltitól. Az itiner szerint ez önkiszolgáló ellenõrzõ pont lett volna, de még pontõrt is találtunk, aki az utánam befutó Józsit még borral is megkínálta.
Kezdtem érezni a fáradtságot. Nem tudom, hogy Ibolya, Rush, Józsi és Álmos-gyerek honnan vették az energiát, de Andrist, Zsoltit és engem leléptek. Hárman maradtunk és folytattuk az utat. A Rákóczi-fa alig akart megérkezni, majd jött a Tengerszemi kaptató, s végül megváltásként újra Sárospatak fõutcája, csak a másik irányból, mint reggel. Éjjel, vagy hajnal, ezzel mindig gondban vagyok, 02 óra 34 perckor csattant a pecsét a célban a nevezési lapomon, vagyis 20 óra 34 perc alatt teljesítettem elsõre ezt a túrát. Ha leszámítanám a „Telkibányai majálison” eltöltött idõt, akkor még jobb szintidõ jönne ki. Mindegy, a cél úgy is az volt, hogy szintidõn belül legyek. Az pedig vastagon megvolt.

Köszönet a rendezõknek a túra útvonaláért. Az ellátás is jó volt, különösen a célban a gulyás. Az út minõségérõl nem a rendezõk tehettek. Volt részünk vízben, sárban, gazban.
Kedves túrázók, többet kell a zempléni túrautakat is járni, és akkor szépen le lesz itt is taposva a gaz, vagy nem is lesz ideje kinõni!