Túrabeszámolók


Rákóczi

nagypapaTúra éve: 20092009.07.07 14:57:34
Rákóczi 50

"Végardó után, a gátnál, gumicsizmák kölcsönözhetõk. Kérjük azokat a túrázókat, akik igénybe veszik szolgáltatásunkat, hogy a csizmákat az alsóberecki hidnál Kiszela Miklósnak adják le." Ezek a mondatok visszhangoztak a fülemben, amikor a Long erdõ útjain bolyongtam. Hazatérve, arra jöttem rá, hogy ez az egész a legközönségesebb hallucináció tipikus esete. Dehát hogyan jut ide az ember?

Nos, az ember elhatározza, hogy ebben az évben is felmegy Zemplénbe, Rákóczi-túrára. A kérdés csupán az, hogy melyik távot válassza. A 75-ösökkel kezdtük, majd jött egy féltucat 110-es. A jubileumi 150-es után ismét 110 km lett a maximum, de megjelent néhány új útvonal is. Ezekre a Rendezõség elõre felhivta a vállalkozó kedvûek figyelmét. A vonalvezetés szépsége, érzelmi és történeti okok egyaránt azt sugallták, hogy a hosszú távot válasszam, hiszen - korom miatt - nincs sok alkalom a túra megismétlésére. Mégis, azt gondoltam, hogy adott körülmények között a kevesebb több. Magyar Balázs, akivel rendszeresen együtt megyek Zemplénbe, a 35 kilométeres úton indult.

Az idén Medárd kitett magáért, valószinüleg bejött a negyven napos esõzés. Lehet, hogy ismét a genovai ciklon forgolódott felettünk, csak nem mondták vagy nem hallottam, de minden szabályszerûen történt: a ciklon nem mozdult el és napról-napra eljátszotta szokott szinjátékát. A meteorológusok gépiesen ismételgették a záporzivatarfelhõszakadásjégesõ (egybe irom) kifejezést és valahol tényleg csúnya égi jelenségek történtek. Ilyenkor jó sár tud lenni, bizonyos patakok hatalmasan megáradnak. Egy pár éve, a Kõkapu irányából lezúduló viz simán elvitte támfalastól azt a hidat, amelyen korábban az OK jött át a kishutai temetõ mellett. A tapasztalt (nem öreg!) kor sok mindenre emlékszik, amik meggondolásra késztetik a vállalkozás elõtt. Jó is ez, de hátrányt is jelent. Jelen esetben felhõszakadás sem volt, a talaj sem volt túl mély, ahogy a hosszútávúaktól hallottam. Bár nem voltam túl üde állapotban, mégis a nagy kört kellett volna választanom. Ezzel nem akarom lebecsülni a rövidebb utakat, de azokra még késõbb is van alkalom. Reményi Laci irásban és szóban is agitált az ötvenes mellett, hiszen az mégis távolság és új elemek is kerültek bele a korábbi túrákhoz képest. El lehetett fogadni az érvelését és ha már kijelölték az utat, akkor járjuk is végig.

Amikor péntek este megérkeztem Sárospatakra, a túraválasztás még háromesélyes volt: 110, 50, vagy 35 km-re gondoltam. Jött azonban Remó és mindent eldöntött. A középtávú túra átmegy Borsiba, Rákóczi szülõhelyére. Nézzük meg a kastélyt. Ennek érdekében az igazolólapon, Borsinál, két kocka szerepelt: egy az érkezésnek és egy az indulásnak. Az ott töltött idõt levonták a menetidõbõl.

Mivel nem kellett korán kelni, tettem még egy kört a városban. Megnéztem a szokásosan szép, gondozott virágokat, a tiszta utcákat. Fagylaltot kerestem, de nem találtam. Elfelejtettem, hogy Patakon este hétkor zár és reggel kilenckor nyit a boltok zöme. Legalábbis hétvégén. Nyugodt, polgári élet zajlik, kevés helybelivel, viszont több, távoli vidékrõl érkezett vendéggel az utcán. A helység társadalmi életébe a szállással szemben lévõ sörözõ révén kapcsolódhattunk be. A (változó) alkalmazottak évrõl-évre megteszik azt a szivességet, hogy - kedvünkért - tovább tartanak nyitva.

A Patika-közben ácsorogva Makkos István szólitott meg. Mint kiderült, õ mentett meg és segitett mobilozni a tavalyi Rákóczi túra alkalmával, amikor Hollóházán nagy zuhany támadt. Örültem, mint mindig, amikor felismer és megszólit valaki, akihez korábban közöm volt egy túrán. Egy aggastyán jobban észrevehetõ a sok fiatalember között. Megjöttek a többiek is: Dzúró Zoltán, a mostani egyesületi elnök, Kanya Jutka, a pénzügyminiszter, Kiszela Panni és Miki és más személyiségek. Remó a sörözõben volt fellelhetõ. Jöttek a résztvevõk is, de láthatóan kevesebben, mint máskor. Ennek több oka lehetett, a rossz idõjárástól kezdve a konkurráló rendezvényekig. Folyt a rendezkedés, a füzetek hajtogatása, Remó pedig még kiment szalagozni. Az idõ azonban gyorsan múlik, ezért Kiszela Mikinek autóval kellett érte menni az alsóberecki hidhoz, hogy még világosban visszahozza. Szokás szerint este elintézzük a jelentkezést, s lehet aludni. Tényleg lehetett, mert nem volt lárma. Az más lapra tartozik, hogy a fülledt, párás levegõ meggyötri az embereket.

Reggel irigykedve néztem az útra készülõket. Elõször fordult elõ, hogy nem az elsõkkel indultam, dehát ha eldöntöttünk valamit, akkor tartsuk magunkat hozzá. Végre eljött a 7 óra, vele a mi idõnk is és egy fiatalemberrel együtt ketten vágtunk neki az útnak. Õ futva indult, de kétszer is utolértem, mert nem boldogult az útleirással. A második szembejövetelénél, a várkerti ellenõrzõ pontnál, szemrehányóan mondtam az ott lévõ párnak, hogy miért hagyták rossz irányba menni. Az volt a válaszuk, hogy õket ideállitották, többet nem tudnak. Jó, ez volt az egyetlen gikszer az 52,5 km elsõ kilométerénél. Általában azonban nagyon hasznos, ha az õrök tudják, honnan kell várni az embereket és merre kell õket továbbküldni. Ha még ezen túl további ismereteket is közölni tudnak, az bizony lélektanilag nagy segitség, akár az út elején akár a döntõ pontokban. Az útleirás egyébként jó volt, csak figyelmesebbnek kellett lenni.

Ezen a részen otthon érzem magam. Bár az újtelepen születtem, de elõtte pár évig itt laktak a szüleim, a várkapunál élt a keresztanyám, lánytestvéreim pedig a polgári iskola padjait koptatták. Mindig örülök a groteszkségében bájos Erzsébet-szobornak, ami a hazalátogató, a lóról, férje segitségével lekászálódó fiatalasszonyt mutatja. Õ is jó hosszú túrát tett meg, amig Wartburg várából Patakra ért. Szinte napra most, július 7-én, van születésének 802-ik évfordulója. A látványos, hivatalos ünnepségek két éve elmúltak, kései földije azonban elgondolkodva lépked a nyolc évszázadot látott városban és nem felejtkezik meg róla.

Átvágok a Kossuth-utca felé, majd irány Végardó. A hidlejárón túl vége a látványos résznek, erre nincsenek Makovecz-házak, legfeljebb emléktáblák beszélnek hajdanvolt érdemes lakókról. A kollégium is csak a hátát mutatja nekünk, majd váltakozó állagú házak között visz az utunk. Egyenesen kell menni, de jó, hogy az itiner segit a temetõ utáni elágazásban, mert könnyen lehetne a bal oldali ágat választani. Megérkezünk a gáthoz, megvannak a villanyvezetékek is és megkezdõdik vándorlásunk a füves-bokros ártéren. Annyira nem voltunk naivak, hogy azt gondoljuk: a háromhetes ciklon után majd porzani fog a föld, de a valóság elég hamar feltárult elõttünk. Kollégám, aki Sátoraljaújhelyen volt diák, szúnyogokat helyezett kilátásba, hát azokkal volt a legkevesebb bajunk. Annak örültem igen nagyon, hogy rövid nadrágot és sportcipõt vettem fel. A térdig érõ vizes fûben pillanatok alatt elázott volna a hosszú nadrág és csak kolonc lett volna belõle. Ami viz pedig befolyik a sportcipõbe az ki is fog folyni belõle. Az érzékenyebb talpú egyének száraz zoknit szoktak húzni. Für alle Falle én is betettem két váltásnyit, de nem cseréltem ki a nedveseket, inkább - a 6-7 kilométernyi áztatás után - sebesen kapdostam a lábaimat, hogy hamarabb száradjon a mû- és valóságos textilia. A következõ negyven kilométer meg is teszi a magáét. Ha hihetünk az útmutató távolsági adatainak, akkor a vizbõl megszabadulva, közel 7 kilométeres erõltetett gyaloglással igyekeztem "csapni a szelet" a jó száritás érdekében.

Még azonban benn vagyok a trópusi dzsungelben. Alul is viz, felül is nedves ágak, hajlongunk erre-arra, aztán durr bele egy rejtett pocsolyába, gödörbe, traktornyomba.
Kalimpálunk, hogy ne a folyékony talajon kössünk ki, tántorogva igyekszünk elkerülni, hogy beessünk a bozótba. Erõfeszitésünkbõl lassan megszületik az a tudattalan állapot, amelyben gumicsizmákról álmodunk minden pillanatban. Idõrõl idõre kiemelünk a talajból egy sártömböt, amirõl tudjuk, bár nem látjuk, hogy tartalmazza a cipõnket is és nagyon örülünk, hogy elég szorosra húztuk a fûzõt. Ha a cipõ a lábunkon marad, akkor a vizes fû ötven méteren belül lemossa a sarat. Mellékesen, állandóan tisztitja a lábunkat is, amelyen térden felül csinos maszatok keletkeznek. Csodálattal adóztam a szalagozást bravúrosan elkészitett Remónak, mivel egy pillanatra sem volt kétséges, hogy merre kell menni, mi csak azt láttuk, hogy kelet vagy északkelet felé haladunk. Jobbra-balra holtágak, tavak lapultak a sûrûben. Világosabb pillanataimban arra gondoltam, hogy járt-e Vörösmarty Mihály a Bodrogközben, amikor a Zalán futását irta. Persze, õseink lovon közlekedtek, ami mégis más, de kilátás akkor se nagyon volt, GPS pedig nem lapult a nyereg mellett. A felüdülést a magas erdõ jelentette, ahol fû helyett levélszõnyegbõl álló avar kezdõdött amin jól lehetett haladni. Csak azt nem tudtam, hogy honnan a fenébõl eszelte ki Remó a helyes irányt, dehát tényleg eljutottunk egy apró zúzottkõvel (nem kaviccsal!) boritott útra, ott voltak a méhkaptárok is és 800 méter után jött az alsóberecki Bodrog-hid. Lelki kimerültségem miatt elfelejtettem megérdeklõdni, hogy hol látható az alföldi kék túra jelzése, dehát úgy sem volt aktuális. Bélyegeztünk (9:20), mintha csokoládét nyomtak volna a markunkba, majd sinre, pontosabban a gátra löktek és megkezdhettük futómûvünk energikus száritását. Utólag elmélkedhettünk azon, hogy mit kereshetett az a néhány jókötésû egyén, akik egy elég rozoga autóval igyekeztek befelé a földúton. Ilyen trópusi idõben még fát sem érdemes lopni, bár a fûtési szezonig még megszáradhat.

Gáton menni - 36 Celsius alatt - jó dolog. Általában nincs sár és emelkedett helyzetünkbõl eredõleg szép kilátásnak örvendhetünk. Most is igy volt. Jobbra a Bodrog árterületének erdeje, északabbra Borsi szélsõ házai, balra egyedülálló távlat a Sátor-hegyek felé. Rendszerint a délre vagy északra nyiló látképet ismerjük, most viszont kelet felõl, összefogottabban álltak egymás mellett az Újhely körüli hegyek. A gáttól balra, nem messze fut az országút, vonalát szép jegenyesor kiséri. Azon gondolkodtam, nem irt-e valamikor errõl Ráday Mihály. Lehet, hogy védett, vagy annak kellene lennie. Az elsõ hibátlan jegenyesor, amire emlékszem, a Diósgyõr-Majláthnál lévõ kisvasút-keresztezéstõl indult a ma Bükk-kapunak nevezett térségig. Csodálatos, szép, hibátlan, egyforma magas jegenyék fogták közre a Lillafüred felé vezetõ út egyenes szakaszát. Aztán az ötvenes években kiszélesitették az utat s kivágták a fákat. Azok a fák tényleg állva haltak meg. Idõ elõtt, együtt. Másképp jár a civilizáció órája, mint a biológiáé.

Jó iramban megyek a gáton, a csomós fûhöz képest tisztes sebességgel. Leköt a tájkép, feltárul a Hegyköz eleje és hátul, ott kéklik a Milic-csoport. A gát kanyarulatain 3-4 pont mozog: az elõttem fél- egykilométerre haladó túratársak alakja. Egyszerre megváltozik a helyzet, mert közeledünk az új Ronyva-csatornán átvezetõ, használaton kivülinek látszó keskeny betonhidhoz. A túlsó oldalon visszafelé jönnek azok, akik már átkeltek és vidáman integetünk egymásnak. Õk már Szlovákiában vannak, a csatorna a határ. A csatorna valóban hatalmas alkotás, beleférne - mondjuk - a Hernád is. Látjuk a torkolatát, de odáig nem megyünk, mert a gát nagy balkanyart vesz és elvezet Borsi széléig. Feltûnik a község futballpályája, leereszkedhetünk a gátról és már a Rákóczi-kastély parkjánál vagyunk. (10:25)

Személy- és társasgépkocsik álldogálnak a kastély kapujánál, magyar turisták keresik fel a nagyságos fejedelem szülõhelyét. Mivel a teljesitménytúrázás és a múzeumlátogatás számomra két különbözõ kategória, továbbá az elõzmények miatt elég mocskosan nézek ki, azért beérem az épület elõtti fõhajtással, de nem megyek be. Az idõjárás sem igér megbizható sétaidõt délutánra, ez a másik szempont. A túra egyik ötletadójával váltok néhány mondatot, majd követem az utólért társakat és amig azok át nem váltanak kocogásra együtt haladok velük. Vasúti felüljáró következik, majd szemben két templom. Az egyik fakupolás, ortodox. Fõút, balra át, irány nyilegyenesen Slovenské Nové Mesto, régebben Tótújhely, MÁV-terminológiában Kisújhely. Átmegyünk a sineken és Sátoraljaújhelyen vagyunk. Megállapitom, hogy kár volt idegeskedni azoknak, akik gyakran idegeskednek: helyes, hogy nem engedik be a közúti forgalmat az újhelyi Rákóczi-utcába. Az a város nem ma és emiatt nem a mai autóforgalomnak épült. A gyalogos békésen sétálhat az utcán, az autósok pedig Széphalom felõl - ha Újhelyre igyekeznek- kellõ módon elérhetik céljukat. A Borsiból Újhelyig tartó útszakaszon egymás után füstölnek el mellettünk a TV (Trebisov, tõketerebesi járás) betûjelû autók. Van ott forgalom, kérem szépen.

A Kossuth-utcában útfelbontást kerülgetünk, Pesten érezzük magunkat. Szemben indul felfelé a Petõfi-utca, követjük a Z jelzést. Azt tanácsolják, hogy vegyünk vizet és mintha éppen ezért lenne egy kék nyomóskút a bal oldalon. Alakul a kilátás is a város felé és ismerkedhetünk a Szár-hegy tömbjével. Elágazás következik, a Z+ elindul jobbra, nekünk a Z-n kell maradni és nekivágni az emelkedõ macskaköves szerpentinnek. Mielõtt azonban erre sor kerülne, étkezésre invitálnak az elágazásba telepedett pontõrök. Nagyon jóizû hagymát kapunk a zsiros kenyérhez. Többes számot irhatok, mert ketten is utolértek. Nem nagy tömeg, de ez is valami. (11:39)

Meg kellett volna számolni, hogy hány ive van a szerpentinnek. Nekem úgy tûnt, hogy legalább hat, de több is lehet. Minden ágban az elsõ világháború után elvesztett városok 2-3 bástyaszerû emlékoszlopa van. Találgattam, hogy mikor melyik következhet. Nem figyeltem meg milyen rendszer szerint jönnek, de úgy tûnt, hogy területi összetartozás szerint vannak csoportositva. Fiumétól Máramarosszigetig, Besztercebányától Kolozsvárig minden városnak van régi vagy felújitott emléktáblája. Ezeket nézegetve értem fel a hegytetõre. Megkerültem az országzászló alapját és kijutottam egy füves rétre. Valaki azt mondta, hogy vizszintesbe hozták a hegy csúcsát, hogy többen elférjenek rajta. Lehet, hogy igy van. Az ellipszis hosszabb átmérõje valahol 50 méter körül lehet. Elég szakszerûtlen a leirásom, mert a pillanatnyi benyomásomat tükrözi. Nem is javitom ki, igy élményszerû. Ha valaki sok képet és beszámolót keres, a Google segitségével könnyen megismerheti a hely történetét. Akinek nincs számitógépe, üsse fel a Zempléni-hegység 2006. évi turistakalauzát az 52. (4. túra) illetve a 139. oldalon (Újhely leirása) és kellõ tájékozottságra tehet szert. Mivel öreg ember vagyok, ismerem ezeket a dolgokat. Elemista koromban, egy teljes évig, még Nagy-Magyarország részletes földrajzát tanultuk, ezért inkább az érdekelt volna, hogy miféle prédikációt tartott egy reverendás pap a hegytetõn összegyûlt 2-300 embernek, akiknek jelentõs része fiatal fiú és lány volt, néhányan népviseletben és elég sokan Nagy-Magyarországot ábrázoló pólókban. Nem akartam azonban zavarni õket, ezért a tetõ szélén lévõ kövek között botorkálva kerültem ki a gyülekezetet és mentem a kápolna felé, ahol a Z ösvény elhagyja a hegytetõt. Vannak szentélyek a fájdalom számára, sõt szaporodnak is. Lesznek-e szentélyek a Kárpát-medencei megbékélés számára? Lassan egy évszázad múlik el és nem tudunk mit kezdeni egymással?

Kissé zaklatott állapotban ereszkedtem lefelé a Gete nyugati lejtõjéhez hasonló - szerencsére rövidebb - ösvényen. A fekete felhõ elhúzódott déli irányba, megúsztuk a záport. Tanulmányoztam az útleirást. Balra a Z háromszög, de mi a Z-n megyünk tovább, aztán a kanyarban balra felfelé menjünk a Vörös-nyereg felé. Valami miatt összezavarodtam. Lélektelenül mentem egy mélyúton, erõltettem a haladást, nem vettem elõ a térképet, hiszen kétszer is kéktúráztam ezen a részen. Tudom, mi a Vörös-nyereg, igen, ott fordul balra az út, valamikor szép kilátás nyilt onnan a Hegyközre. Nem részletezem túlságosan a konokságomat, amivel nem szedtem elõ az aktuális térképet. Végül megérkeztem a K+ útra, de addigra sikerült elveszteni a tájékozódást. Még örültem is, hogy milyen jól feltaláltam magam, kocogni kezdtem lefelé abban a hitben, hogy a károlyfalvai út felé megyek. Több dolog azonban nem tetszett: az út kanyarulatai, a terület beépitettsége, a növényzet mássága. Aztán földbe gyökerezett a lábam. Az ösvény baloldalán feltûnt a Kovács-villa. Én, szerencsétlen, megyek vissza, ezúttal a hegy másik oldalán, Újhelybe. A K+ elérésekor nem balra, hanem jobbra kellett volna menni. Józanság és lelkierõ kérdése ilyenkor, hogy milyen gyorsan tudjuk "rendezni sorainkat" és keserves képpel elindulni vissza, felfelé, még kocogva is, ahol lehet, hogy minél elõbb visszajussunk a hülyeségünkbõl elhagyott pontra. Ekkor már elõvettem a térképet is, hogy biztosra menjek. Rendezõdött a világ, a K+ összefutott a P-sal, s együtt legurultak a mûútra a K-hoz. Tudtam, hogy nem a kijelölt Z+ úton megyek, de az is világos volt, hogy annak a téglalapnak az oldalán vagyok, amelynek a másik oldalán kellett volna menni. Jó tiz évvel ezelõtt ott is mentem, akkor még K volt a szine. Igy értem el végül, a mûúton többet menve, azt a bizonyos hidat, ami után balra letérve kezdõdik az emelkedõ a Cseréptó felé. Unalmas, ugye? Csak magamnak irtam le, hogy emlékezzem rá. Pardon. Egyébként - vigasztaljuk magunkat Goethével - "Es irrt der Mensch, solang er strebt". Fõleg a magabiztos túrázó. Ugye, mennyire más ez igy?

A K jelzéssel nincs semmi baj. Globális haladását ismerem, viszont a bokros-fiatalos szépen megnõtt tiz év alatt, nincs kilátás jobbfelé. Cseréptó is eljön. Egykoron a Nagyparton ment az út, jó ideje viszont rögtön lecsap Vágáshutára, az autóbusz-fordulóhoz. Bükkös, fiatalos, át a patakon, patakmeder bal oldalt, lefelé nem több húsz, felfelé harminc percnél. Na, itt a kocsma és a pont. (15:37)

Lelki szemeim elõtt már egy ideje egy pohár csapolt sör lebegett. Annyi elegendõ a lazitáshoz, ettõl kezdve már inkább bágyaszt, mint lazit az alkohol. Gondolhattam volna, régi tapasztalat, hogy a kisebb boltokban nem szeretik a pluszmunkát. "Oda tedd, Janikám, a rekeszeket a fal mellé" - s ezzel le is van tudva az összes technikai részlet. Ha a vendég igényes és kéri, akkor majd poharat is kaphat az üveg mellé. Talán azért vagyok ilyen morózus, mert a korcsmáros sem volt túl vidám. Nem is kisérleteztem, hogy felviditsam. Kiadta még az italt, aztán be is zárt. Korábbi, nappali emlékeim határozottan jobbak voltak, az éjszakaiakról majd akkor irok, ha még eljutok ide egy következõ 110-esen.

A pontõrrel és két helybeli férfivel beszélgetés után - az egyiknek kisgyerek volt a karján - mérsékelt tempóban indultam vissza a cseréptói elágazáshoz. Az idõt eljátszottam, az úton pedig úgyis végigmegyek, nem töröm magam. Fenn, az elágazásban jó kis asztal és pad található, ott még ejtõzöm egy keveset, mielõtt megkezdeném az ereszkedést. Útközben még két túratárssal találkozom, van köztünk húsz perc, ha le sem ülnek a kocsmánál.

Világos nappal van, az út problémamentes és mégis, milyen hosszúnak tûnik. Tavalyelõtt, éjjel 2 és 3 között, még meg is lepõdtem, hogy milyen hamar leértem a faházakhoz. Lehet, hogy menetközben aludtam egy keveset? Felderithetetlen. Most jó volt, hogy nem kellett tocsogni a faházak utáni fordulóban, pedig ott alattomos vizek várják a gyanútlan gyalogost. Rendben viselkedik viszont a pusztadélõi emelkedõ. Arra gondolok, hogy amig meg nem nõ az erdõ, ilyenkor barátságos málnabokrok dézsmálhatók meg az út mindkét oldalán.

Feljutottam a K-re, balra át! Bizonytalanabb koromban megszámoltam, hogy hány lépés az a bizonyos kétszáz méter a Rákóczi-fáig, nehogy eltévesszem. Túlbuzgóság, nem lehet eltéveszteni, legfeljebb az a muris, amikor szürke zsirkrétát akasztanak szürke fonallal a fa szürke törzsére. Volt, amikor magam is úgy kerülgettem a fát, mint macska a forró kását és hogy ez nem korral járó szellemi gyengeség azt onnan lehetett tudni, hogy több - az élet elején járó - fiatalamber mérgelõdött, hogy nem találta meg a krétát. Mellékesen, ha már emlitettem, 260 lépést kell tenni. Legalábbis nekem. Most is úgy jött ki. (17:23)

Vissza a P-hoz! A tarvágás után is könnyû a haladás, ha az ember tudja, hogy hótt egyenesen kell haladni az elég járatlan úton. Mintha lett volna valahol szalag, erre, sajnos, nem emlékszem. Nem is törõdtem az egésszel, pontosan tudom az utat. A párhuzamos kocsiúton is lehetne menni, dehát a füves - és idõnkint pocsolyás - út a miénk. A végén mégis kikeveredünk a kopár erdei útra, de hamarosan jön a jobb kanyar, be, az erdei fenyõk közé. Kényelmes az út lefelé, amig tart a P, nem is kell figyelni és újabban észre lehet venni azt a helyet, ahol, jobbra, be kell menni a dzsungelbe. Hát, ez egy kicsit macerás világ, ráférne a tisztogatás, le is török egy-két keresztbe álló akácágat, hadd legyen tisztább a helyzet. Nem hosszú ez a szakasz, egy kis bozótharc után kijutunk a Károlyfalváról jövõ ösvényre, amin jobbra fordulunk. Ha, netán, valaki nem vette volna észre a szûk letérõ ösvényt, akkor a falu szélén megbeszélheti a helybeliekkel, hogy merre is van a Tengerszem.

Amikor elérjük az emelkedõ alját, balra fordulunk és terepsebességbe tesszük magunkat. Ha nem akarunk útközben megállni, akkor nem célszerû nekirohanni a hegynek.
Úgyis felérünk, nem kell idegeskedni. Zûr csak a tetején lehet, ha valaki jobbra megy, ahelyett hogy rátérne a balra menõ P+-re. A jobbra menõk el fognak jutni Makkoshotykára és rá fognak jönni, hogy elpazarolták az életüket. Kiváló sporttársak esete van elõttem. És persze - legyünk önkritikusak - saját ma déli iránytévesztésem is nyomja a lelkemet. Solang er strebt!

Többszörös teljesitéseim után tudom, hol kell lenni a krétának, nem fogok veszteni egy másodpercet sem. Kellemes meglepetés viszont, hogy élõ emberpár fogad a térképtáblánál. Bélyegzünk, csokoládét nyomnak a kezembe és azt mondják, hogy 8 km van még a célig. Hm, nem nyitok vitát, az itinerben 5 km van, általában be szoktam érni egy óra alatt. Úgyis dühös vagyok magamra, hogy olyan idétlenül utat tévesztettem. Gyerünk lefelé a köves ösvényen. Annyit figyelek meg, hogy jobb oldalt egy új - "Magánterület" - táblával lett gazdagabb a világ. Valakik letaposhatták a tulajdonos telkét.

Botkõ felé haladva átadom magam az emlékezésnek. Hegedûs Robiról lesz szó. Az elsõ 110-es Patakról a Tengerszem felé indult. Magyar Balázzsal együtt, a délutáni vonattal érkezve, elsõ dolgunk a bevásárlás volt a Bodrog áruházban. Ezután, biztonsági okokból, kivonultam a terepre, hogy megnézzem a túra néhány kezdõ kilométerének menetét. Beszámolóm elején emlitettem, hogy induláskor, a házak között, eltévedhetünk, ezért nem rossz addig elmenni, amig elég nyilvánvalóvá lesz az út iránya. A Malomkõgyár utcát elhagyva nyilt területre érünk, sehol sincs fa, bokor. Van egy szekérút, amin megyünk és az egyenesen tart a szemközti szõlõhegyek felé. Jobbra, elõre van a botkõi erdõ, s mivel nem látunk jelzést, követjük a földutat s megyünk szépen az erdõ hátsó sarkáig, ahol egy jobbra tartó, széles útra bukkanunk. Az erdõ sarkán markáns P jelzés virit, befordulunk tehát jobbra és megteszünk pár száz métert a fák között. El is érjük a botkõi pihenõhelyet és akkor kettõt tehetünk. Vagy észrevesszük a pihenõ túlsó részén lévõ P jelzést, s akkor üzembiztosan megyünk vissza Patakra, vagy nem vesszük észre és akkor továbbmegyünk a kiválóan megkezdett úton, természetesen teljesen rossz irányba. Igy történt hát, hogy amikor Robi és néhány társa dinamikus inditással pár száz méteres elõnyre tett szert és a leirt modon érkezett Botkõre, akkor velünk szemben találták magukat. Nem tudtam nem élvezni a helyzetet és széles mosollyal tanácsoltam az aranyos Robinak, hogy célszerûnek tartanám, ha 180 fokkal megfordulnának és arra mennének vissza, amerrõl jöttek. Ezt nem lehetett kihagyni!

Dehát mitõl lettem én ilyen okos? Igen egyszerû. A valószinû ok a következõ. Amikor napnyugtakor kimentem erre a részre, akkor a lemenõ nap megvilágitotta azt az egyetlen, most is meglévõ beton villanyoszlopot, amin piros jelzés viritott és azt szuggerálta, hogy el kell hagyni a füves szekérutat enyhén jobbfelé. Ha ezt megtettük, akkor kiderült, hogy van is a fûben egy gyenge csapás s ha követtük, észrevehettük a fiatal erdõ szélén elõttünk lévõ újabb jelet s innentõl kezdve, ha nem is túl könnyen, de jó helyen jártunk. Robiék reggel hatkor indultak a Vay Miklós szakiskolától, tehát legalább negyedórára, inkább húsz percre volt szükség ahhoz, hogy ide eljussanak. A Nap már erõsen, de azért laposan süthetett és az oszlop feléjük esõ oldala árnyékban volt.
A Napba nézni nem jó, a festés sem látszhatott az árnyék miatt, igy barátaink elmentek az egyetlen támpont mellett. Ezt tartom valószinûnek, hiszen Robiék tapasztalt túrázók voltak. Ezt a kis históriát pedig el kellett mondanom, mert a közmondás szerint a férfiaknak az a tulajdonsága, hogy nem felejtik el a barátaikat.
Ha még egyszer végigmegyek a 110-esen, akkor elmesélek még két, különbözõ évjáratú Robi-történetet.

Be kell vallanom, hogy a Botkõvel én sem boldogultam mindig. A Tengerszem felõl érkezve, két évben én is elvesztettem a festést és mivel Patak már karnyújtásnyira volt, toronyiránt igyekeztem arra. Az elsõ alkalommal tûrhetõen kijutottam a 37-es útra és azon lementem a vasúti átjáróig. Másodjára viszont szántóföldre kerültem, ami sáros volt, a növényektõl vizes lettem és a keritések miatt nem tudtam rávergõdni a Malomkõgyár utcára. Erre nem emlékszem nagy örömmel. Most viszont orrunk elõtt lebegtek Remó kiváló szalagjai. Jól meg is jegyeztem a szükséges fordulókat és azt képzelem, hogy többet már nem fogok itt összevissza bolyongani.

Kazinczy-utca, Rákóczi-utca, megérkeztem. (19:35) A rendezõk nagylelkûek voltak és elfogadták a teljesitést. Elég büntetés volt, hogy a fagylaltosok már bezártak. Vigaszul szolgált Kanya Judit fõszakácsnõ szerb módra készitett gulyáslevese, amibõl korlátlan mennyiség füstölgött a nagy üstben. Vacsora után az utca túlsó oldalát kerestük fel, ahol - a derék csaposnõ jóvoltából - a pataki zárásidõn túl is megbeszélhettük viszontagságainkat.

Estére megérkezett az elsõ futó. Az átlagpolgárok hajnalra, reggelre kocognak-gyalogolnak be. Kissé leesett az állam, amikor Wehner Gézát pillantottam meg a célnál. Elõzõ nap úgy értettem, hogy csak a Kazinczy-túra szervezése miatt jár erre, most kiderült, hogy a szervezésbe belefért a 110-es végigjárása is. Õszinte tiszteletem. Sok eredményes célbaérést kivánok neki, ami biztosan menni fog, hiszen még fiatal ember és jó a felépitménye is. Mit adnék érte, ha tiz kilóval könnyebb lehetnék!

Befejezés

Nem húzom az idõt. A lényeg, az út végigjárása, sikerült. Idétlenségem nem varrható a rendezõség nyakába, oda kellett volna figyelni. Ami pedig a jelzetlen részt illeti, arra áll a tapasztalat: az MVTE kiválóan dolgozik: szükséges és elégséges mennyiségû szalagot köt fel a fákra. Aki tavaly résztvett a R150-en, meg fogja erõsiteni az állitásomat. Nem lehetett eltévedni. Most kevesen választották a gyötrelmes dzsungelt, de egy másodpercig nem kellett töprengeni, merre menjünk.

Kevesen voltunk, bár csak szemre itélek. Szerintem - közvéleménykutatás nélkül állitom - a Kazinczy túrák elszivó hatása érvényesült. Ha nem lennék elfogult a MVTE-vel szemben, akkor én is oda mentem volna. Nem kivánok életrajzot irni, csak azt teszem még hozzá a beszámoló elejéhez, hogy az ötvenes évek elején a sógorom Széphalmon tanitott. Benne élek a tájban. Kazinczy élete mindig vonzott. A magyar nyelv és irodalom mûvelõjét, a jellemes, felvilágosult gondolkodót és a szép családi életet elõ férfit tiszteltem benne, aki szellemi közösséget tudott teremteni az "Isten háta mögül". Méltán épitették Széphalomra a magyar nyelv múzeumát. Ha valakinek van rá ideje, nézze meg felesége,Török Zsófia, szobrát a mauzóleumban. A márvány fej mintha hópelyhekbõl lenne összerakva. Cherchez la femme. Kazinczy esetében nagyon fontos.

Kissé elérzékenyültem, nem ok nélkül. A kérgesszivû teljesitménytúrázó azonban összeszedi magát és csomót kezd keresni a kákán. Gyanakvó pillantása az itiner számadataira esik. Érdekes, mondja magában, hogy Vágáshutáig és a Rákóczi-fáig ugyanakkora a részszint emelkedése. Elõfordulhat ilyesmi. Az viszont valóban különös, hogy a második 240 méter semmit sem változtat az addigi szinten. Egy kis ügyességgel még elõnyösebb végeredményt is ki lehetne hozni. Arra is rájöttem, hogy feleslegesen idegesitettem magam a beérkezés ideje miatt, hiszen a célban lévõ ellenõrzõ pont 23 óráig nyitva van. Ez egyrészt igen nagylelkû szolgáltatás a roppant lassan mozgó résztvevõk számára, másrészt a nyitvatartás ideje a valóságban kissé hosszabb az éjszaka, sõt másnap délelõtt beérõ száztizesek miatt.

Nem lenne haszontalan a vasúti menetrend adatainak beirása. Zónázó rendszerû a közlekedés, sûrûn kapunk vonatokat, de megnyugtató, ha tudjuk a percadatokat is.
Lenne még egy finomkodó megjegyzés is, miszerint láttunk már olyan füzetet, amelyben benne volt a pontokban lévõ ellenõrök mobilszáma. Eddigi irodalmi munkásságom azt tanusitja, hogy a mobiltelefon éppen akkor nem használható, amikor szükség lenne rá, dehát lehet, hogy én primitiv alak vagyok és másoknak kiváló tapasztalata van ezen a téren. Ezért csupán ebbéli mûveltségemet akartam fitogtatni. Annyi igaz, hogy a pár évvel ezelõtti Vadas Jenõ Mátránál jeleztem, hogy vállalom, hogy a kiváló Dencs-testvérpár chipet ültessen rám, miáltal nyomon követhetik mozgásomat. Sajnos, ez az élmény elmaradt, most viszont a Mátra 115 szervezõi által berendezett nyomkövetés nyitott új távlatokat. A fejlõdés nem áll meg, dehát a lényeg az, hogy gyalogolni tudni kell és jó is.

Vége. Köszönöm a rendezést.