Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

kekdroidTúra éve: 20092009.08.04 21:42:48
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130

Elöljáróban: ennyi bajom teljesítménytúrán már régen volt. (Mikor is, két hete? :)) Tikkasztó meleg, eszméletlen sok szúnyog és bögöly, felszaggatott, alig járható erdei utak jellemezték a túrát és ahol épp nem volt az egyikbõl, ott volt bõven a másikból. Épp emiatt nagyon köszönöm mindenkinek, akivel együtt mentem, a társaságot és a beszélgetéseket: Kerek repkénynek, Suvlajnak, -rafter-nek, OT Gyurinak, pesza91-nek, GPS Zolinak, Siményi Mikinek és mindenkinek, akivel csak egy kis ideig is találkoztam. Egyedül nem ment volna, komolyan. Köszönöm Kerek repkény édesanyjának, Mártinak és Repkény tesójának, Dórinak a Szentpéterföldére kihozott gulyást, kávét és csokit, mert nagy szükségem volt már valami rendes táplálékra. Köszönöm Székelyvándornak az õszibarackot Valkonyán és köszönöm annak a háromfõs társaságnak a kólát, akikkel egész sokáig kerülgettük egymást, de végül valahol beléptek a hipertérbe. :) Köszönöm Galadh Erebnek és Tincáéknak a biztató sms-eket, lelket öntenek az ilyenek az emberbe. :)
Ami pedig történt: Nagy sokára sikerül megérkeznem az Ecseri úti metrómegállóhoz, ahol a velemszületett tájékozódási képességeim révén rosszfelé indulok el elõször. Ezen a pár percen már nem múlik, Suvlaj elnavigál telefonon, majd bedobom a táskát a Skodába és irány Zala! Hármasban utazunk, Suvlaj, mint sofõr, Gyuri, mint elsõ nagyon hosszú túrájára készülõ és én, mint a társaság kissé túlságosan is bõbeszédû tagja. Estére érkezünk meg Nagykanizsára, ahol az idõközben már régen megérkezett Kerek repkény vár ránk. No meg elõtte Petami és DJ_Rushboy, akik elfoglalták az iskola elõtti lépcsõt és némi, khm, vízzel kínálnak, megköszönöm, de nem élek most vele. Ledobálom a holmit Repkény holmija mellé az egyik szimpatikus tanteremben, irány valami pizzéria, négyes társaságunk Németh Ibolyával ötös társaságra bõvül. Jóllakás után visszatérünk a Dr. Mezõ Ferenc Gimnáziumhoz, zajlik az élet odakünn a lépcsõn, odabenn pedig sétáLós bácsi dicsekszik el az Erdõszél-Eternitgyár (és milyen útvonalon!) viszonylatú jegyével. Aki tud, az tud. :)

Másnap reggel megesszük kettesben a Repkény sütötte palacsintát, komótosan felöltözünk, töltünk vizet és kitaláljuk, hogy idén azért sem késsük le a rajtot és korábban megyünk kávézni. El is indulunk, de az elsõ kísérlet balul végzõdik és ha nincs Jámbor, akkor nem jut nekünk kávé aznap reggel. Jámbor viszont van, és ügyeletes õrangyalként intéz nekünk kávét, amelyet ráadásul félliteres mûanyag pohárban szolgálnak fel. :) Így még idõben visszatérünk a rajthoz, hagyjuk a sietõket elsietni, az utolsók között kapjuk meg a rajtpecsétet.

Nagykanizsa házai között igyekszünk kifelé a városból a K+ jelzésen, amelynek nincs túl fantáziadús vonalvezetése, mivel végig a 74-es fõutat követi a városközponttól a DDK-val való találkozásig. Ebben az irányban az út kifejezetten kellemes, mondhatni, szép. Keresztezzük a 7-es fõutat, ezen sincs még nagy forgalom, keresztezzük a Nagykanizsa Izzó iparvágány-kiágazást, keresztezzük a szép csendben ácsorgó M7-es autópályát. Végre megvan a kék sáv, balra kanyarodunk és elhagyjuk az ébredezõ (értsd: egyre zajosabb) országutat. Elérjük a 17-es vasútvonalat és Repkénnyel rögtön tartunk egy fotómegállást, hiszen a 9852-es személyvonat érkezik Zalaegerszegrõl a 193-as Bzmottal. Azért megegyezünk -rafter-rel arról, hogy egy M40-es vagy egy M41-es jobb lett volna. Megérkezik Beugró lány és Zsotyek, akik vélhetõen sétatempóban haladnak körülbelül 2-9-szer gyorsabban, mint mi. :) Innen rövidesen Zsigárdmajorra érkezünk, a harangláb aljában a táblát szépen benõtte már a dísznövény, de aki tudja, hogy hová jön, annak úgysem kell a tábla, más pedig úgysem nagyon jár itt. A ponton megkapjuk az elsõ pecsétet a szokásos lepedõnyi igazolólapra, majd a túra elejére jellemzõ laza ötös társaságban (Kerek repkény, Suvlaj, -rafter-, OT Gyuri, meg egy droid) haladunk tovább. Itt szólnék az itinerrõl, amely inkább térkép, mint leírás, ennek minden elõnyével, valamint a régi útvonalmetszet hátoldalára nyomtatott táv- és szinttáblázatról. A térkép tökéletesen kezelhetõ, alig néhány helyen kavartunk el, ott is inkább fáradtság vagy figyelmetlenség miatt és egybõl ki is javítottuk magunkat. Az útvonalmetszet még a régi nyomvonalra készült, de jellegében így is teljesen használható. A táblázat pedig pont jó volt arra, hogy nagyjából tudjuk, hol tartunk, de szerintem 130 km-nél már +/- néhány kilométer igazán nem jelent sokat, legalábbis a Zalai-dombságban.

Zsigárd után következik a szokásos eseménymentes homokrugdosás Hosszúvölgyig, az erdõ az elején eléggé rendetlen képet mutat, de legalább árnyékot ad. Nem úgy, mint a falu elõtti bõ kilométer, ahol némi ízelítõt kapunk a sivatagi körülményekbõl, pedig még nincs is igazán meleg. Hosszúvölgyet csak érintjük, Homokkomáromban rutinosan kihagyjuk Repkénnyel és Gyurival a kocsma-bolt jellegû kulturális központot. Suvlaj és -rafter- betérnek, nem is látjuk õket viszont az Obornak feletti lejtõig. :) Elsétálunk a kegytemplom mellett, betérünk az erdõbe, eszembe jut, hogy holnap ilyenkor talán már szembe fogunk ugyanitt jönni. Tévedek, nagyot, mert késõbb fogunk szembejönni, sokkal késõbb. Elhessegetem a jövõre vonatkozó dolgokat, közben két dologra jöttem rá a Rockenbauer 130-cal kapcsolatban: Hahótig csak bemelegítünk; valamint Bázakerettyétõl mindig csak a soron következõ pontig kell eljutni. Számomra így "túlélhetõ" a túra, nagyobb trauma nélkül. Obornaki mûút után a szokottnál is susnyásabb a terep, de Zsotyek mutatja az utat és már rá is térünk a meredek kaptatóra. Középtájt szünet, majd újult erõvel tovább fel, kezdek örülni a fejemre kötözött fehér pamutpólónak - ha már olyan hülye vagyok, hogy nem hoztam sapkát.

A gerincen vár az elsõ filctollas pont, egy számmal is ellátott bója, Repkény kiszámolja, hány betût kell egy-egy négyszögbe írni, hogy a végére kijöjjön a "Tüzesen süt le a nyári nap sugára". Innentõl sietünk, aki idõt nyer, életet nyer, de legalábbis tovább fagyizhat Hahóton. Következik az Úttörés, amit valaki végre elmagyarázhatna, hogy micsoda, mert a harmadik alkalommal sem vettem észre semmi különöset. Úttöréstõl lesétálunk az Oltárc feletti rétre, ahol még mindig van valamennyi a kisvasúti hálózatból, bár nem tûnik túl jó állapotúnak a pálya. Vicces lenne egyszer Lentitõl idáig zötykölõdni kisvonattal, ha már a hálózat nagyrésze járható. Teszünk egy nagy kerülõt a rét szélén, megérkezünk az oltárci vadászházhoz, ahol a csizmamosóból kiváló frissítõpontot kerekítünk. Itt érjük Spotot és -rafter-t, akik idõközben elléptek kissé. Átvizezem mindkét pólót, ami rajtam van, Repkénnyel elkortyolunk egy nagy bögre pezsgõtablettás vizet. Az ellenõrzõpont itt van a szomszédban, nagyon kedvesek, almát is adnak és jótanácsot is, velük találkozunk majd Rádiházán, úgyhogy nem is búcsúzunk el nagyon.

Hahótig innentõl nem sok említésre érdemes dolog történik. A táj szép, a levegõ hõmérsékeletébõl kiindulva inkább valami pincében lenne jó csücsülni, vagy a strandon dögleni. Kár, hogy klausztrofóbiás is vagyok, a strandolást meg egyszerûen nem szeretem, úgyhogy mégis jó dolgom van itten nekem. Éppen elmélkedésben vagyunk Repkénnyel az élet, a világmindenség, meg minden dolgairól, amikor csörög a telefon és Galadh Ereb üdvözöl minket a "Nappali 2" teljesítménytúra útvonaláról. Annyiban maradunk, hogy lehet, hogy kijön az éjszakai 40-esre, de lehet, hogy nem. (Nem jön és milyen igaza van!) Tehát: Szõlõhegy széle, ahol a tavalyival ellentétben nem sétálunk el a bója mellett; Dombtetõ, ahová a tavalyihoz hasonlóan jól fel kell menni. Itt kapunk egy üzenetet Tincáéktól, a Kis-Kõhátról, mit mondjak, a Bükkben legalább hûvösebb van, mint itt. Elérjük a zöld sáv letérését, nem ejtek túl sok könnycseppet azért az útért, még akkor sem, ha valamivel hosszabb lett tõle a táv. Nem emlékszem jól arra az útra, de a betonlapokból kirakott mélyút valahogy mégis megmaradt bennem, nem túl szép emlékként. Úgyhogy irány a Mackó-forrás, onnan pedig Hahót. Kerek repkény alaposan elhúz, ami régi szokása kajapontok elõtt neki, engem meg belassít egy telefonhívás, édesanyám érdeklõdik elmeállapotunk iránt. Megnyugtatom, hogy nem vagyok még mindig olyan hülye, mint amilyennek látszom, elbúcsúzom és Repkény után iramodok.

Hahót hosszú fõutcáját a kocsmában pihenjük ki, hideg üdítõt kérünk és fagyit is és megint hideg üdítõt és az egyik palackba hideg vizet is. A pultos leányzó lelkesen adja a dolgokat a túrázóknak, olyannyira, hogy a szemem hallatára koptatja le az egyik törzsvendég-szerû helybélit. Ülünk egy darabig a kocsma teraszán, esszük a bõven megsózott zsíros kenyeret és a fejenként 1 db paradicsomot. Tovább kellene menni lassan, hiába, hogy nagyon meleg van már és a hátam közepére sem kívánom. Suvlaj kollégája, Gyuri itt mondja azt, hogy neki eddig tartott a Rockenbauer, felelõs döntés, méltányolni kell, hiszen nem egyszerû dolog feladni egy túrát sem. Mi pedig indulunk, arconcsap a hõség, újra végigcaplatunk fél Hahóton, majd el a szántóföldek mentén hosszan a Mackó-forrásig. Kezdek ismerõsként tekinteni a környékre, elvégre nem elõször vagyunk itt, vagy mi. Egy szép, nagy, böhöm kutya kísér el minket egy darabon, hiába kiabálunk rá, hogy menjen haza, õ csak jön és jön és jön. Amikor már kezdene zavaró lenni, akkor lepihen az árnyékban és felhagy a kísérettel. Örvendetes. Lassacskán elérjük a K+ jelzést, hogy azt kövessük Söjtörig, amely egyrészt Deák Ferenc szülõfaluja, másrészt pedig tavaly igen finom jégkrémet ettünk itten. Addig viszont még sûrû eseménysorozat veszi kezdetét, egyfelõl elkeverünk a K+ tavaly oly bravúrosan megtalált letérésénél még a szõlõhegyi pont elõtt. Másfelõl találkozunk megint Spottal és Petamival, Petami közli, hogy Söjtör lesz számára az a pont, ameddig elmegy ma és nem egy másik. Megint csak azt tudom mondani, amit az elõbb is: nem könnyû döntés.

A faluba érve újra megnézzük a Deák-házat, újra kívülrõl, mert megint szorít az idõ. Majd õsszel valahogy csakazértis eljövünk és megnézzük rendesen magunknak. A ponton nem idõzünk soká, lentebb, egy kocsmában már inkább, de sajnos jégkrémet már nem kapunk, másik helyet felkeresni meg nem megyünk vissza. Marad az üdítõzés, megint. Szükség is van valami hûvösre, mert a szombati nap legmelegebb szakasza áll elõttünk: a Méregházig még elviselhetõ, de a Válickán való átkeléstõl már iszonyú a hõség. Ahogy haladunk a patak partján, feltûnik két hölgyemény, amint éppen bõszen tanulmányoznak mindenféle apró rákokat. Repkény persze rögtön felismeri egyiküket, kicsi a világ stb. :) Itt meg is állunk pihenni, felkészülni a rondán csoffasztó emelkedõre, itt ér utol GPS Zoli, aki nagyjából Valkonyáig csapódik hozzánk. Ahogy kaptatunk fel a domboldalon, Repkény szomorú szemmel néz vissza a pusztaszentlászlói strand felé, ahol biztos jó sokan vannak és biztos van jó hûvös medence. Mi viszont sokkal jobban szeretünk a saját izzadságunkban úszni, tehát talpalunk inkább tovább, irány Pusztaederics, ahol annyira belefeledkezünk a malacok megfigyelésébe, hogy simán elmegyünk az ellenõrzõpont mellett. Késõbb tudjuk meg Spottól, hogy helyben volt a bója, csak éppen jól álcázva várta a nálunk figyelmesebb túrázókat. Mivel csak késõbb vesszük észre a pont hiányát és mindenki biztos benne, hogy nem látta a narancs-fehér bóját, megegyezünk, hogy nem megyünk vissza. Repkény készít fotót igazolásképp, sõt, a kocsmába is bemegyünk, töltekezni. Kifelé jövet elcsípünk egy mondatfoszlányt: "ezek meg síelni mennek, vagy mi a f...?", adni kellett volna neki egy sítérképet a "Rádiháza Snow Park" felvonóiról. :)

Ahogy megyünk ki a faluból, feltûnik, hogy sok díszes, masnis szalag lóg az erdõben, a sorompón, meg úgy általában sok helyütt. Repkény szerint esküvõ volt, szerintem valakik tévesen értelmezték a "kiszalagozás" fogalmát. :) A következõ pontot már sikerül meglelni, irány Rádiháza. Enyhén megrogyasztott a Nap, ahogy elnézem magam, de tudom, vagy inkább remélem, hogy nem Rádiháza lesz az a hely, ahol véget ér számomra a Rockenbauer. Repkényt figyelem nagy intenzitással, fájlalja a talpát meg általában a közérzetét, de úgy vélem, hogy az este majd kissé feldobja és onnantól minden nagyon jó lesz. Elsétálunk az egyik hegyi kis ház mellett, vidám, szakállas bácsi érdeklõdik utunk iránt. Rádiházán Repkény letelefonálja édesanyjával, hogy majd inkább Szentpéterföldére jönnek ki a levessel, addig én veszek egy-egy csésze kávét a felújított Csikós Csárdában. Kedélyesen eluzsonnázgatunk az árokparton, finom a zsíros kenyér, van rajta piros arany is, a kedves pontõrökkel megtárgyaljuk az 1997-es, elsõ szériás Fiat Puntók tulajdonságait, meg a Renault-ét is. Vidám látványt nyújthatunk: Suvlaj fekszik, Repkény másutt, de szintén fekszik, -rafter- gubbaszt, én meg guggolással álcázom, hogy próbálok nyújtani, GPS Zoli meg eltûnt, ki tudja, hová. Összeszedjük magunkat és lassan tovadöcögünk. Felkaptatunk az emelkedõn, nagy köszönet annak a kedves sofõrnek, aki fékezés nélkül rongyol el mellettünk. Véget ér a túra második oda-vissza szakasza, a DDK útvonalán sétálunk a lemenõ Nap fényében. Egészen élvezhetõ az idõjárás. Megérkezünk az Erdõszél pontra (ez nem az az Erdõszél, ahonnan sétáLós bácsinak vonatjegye van :)), még lámpa nélkül mehetünk tovább, szerencsére nem botlunk el a szögesdrót-darabokban. Rövidesen megpillantjuk Szentpéterfölde halvány fényeit, itt vár ránk a frissítés.

Kerek repkény édesanyja ugyanis nagy lelkesedéssel készült az idei Rokira és hozott nekünk gulyást és kávét és csokit és még több csokit és pogácsát is a gulyáshoz és üdítõt is. Életmentõnek bizonyul számomra, fõleg, hogy így legalább nem éhezem meg a Valkonyáig tartó hosszú szakaszon, ahol legközelebb rendes élelemhez lehet jutni. Ahogy falatozunk a forró levesbõl, hirtelen egy helybéli fiatal bukkan fel. A következõ fél óra pedig azzal telik el, hogy Sanyit - mert ez a becses neve barátunknak - megpróbáljuk rávenni, hogy jöjjön velünk Nagykanizsára, de legalább Bázakerettyére. Vagy arra, hogy ne igyon annyit és ne csak internetezni járjon könyvtárba. -Rafter- még azt is felajánlja, hogy Bázakerettyéig korrepetálja irodalomból, de jön a szentpéterföldi éjszakai élet többi képviselõje (átlagéletkor 14 év) és elrángatják Sanyi barátunkat a züllés felé. Ily módon testileg-lelkileg feltöltekezve, Repkény édesanyjának és testvérének a jókívánságaival felvértezve vágunk neki a zalai rengetegnek.

A kisvasútnak egy egészen üzemképesnek tûnõ szárnyvonala mellett sétálunk ki a faluból, megcsodáljuk a "Lassúmenet vége" táblát, így is elég gyorsak vagyunk, tehát nem kezdünk el futni. A vadászház melletti rét érintése után kezdõdnek a bonyodalmak. Ha futni akartunk volna, akkor most igencsak vakarhatnánk ott is, ahol nem viszket, mivel a terep alaposan átrendezõdött legutóbbi ittjártunk óta. Buckák, kátyúk, nyomvályúk, széthagyott ágak és gallyak, néhol nekem is térden felül érõ vájatok az egykor jó állapotú földúton. Félreértés ne essék, nem autópályát kívánok és egyáltalán nem panaszkodnék, ha vihar törte volna le az ágakat, vagy vadak túrták volna össze az utat. Ez viszont egyáltalán nem az igényes erdei munkának a nyoma, legalább valamennyire illett volna összekotorni a nyomokat. Ha másért nem, hát azért, hogy egyáltalán õk vissza tudjanak térni - bár, a lánctalpas úgyis átmegy mindenen, akkor meg úgyis mindegy nekik. A Nyiladék nevû ellenõrzõpontig nem is vagyok az a régi vidám. Itt ér utol megint a Renáta-Székelyvándor-SzLA1-Pesza91 csapat, egészen sokáig elõzgetjük oda-vissza egymást innentõl egész Valkonyáig.

Kámaházi erdészlak fõpályaudvarnál Kerek repkény kér pár pillanat pihenõt, de a szúnyoghad szabotálja a kezdeményezést és alig ülhetünk tényleg pár pillanatot. Ez viszont elég arra, hogy a többiek eltûnjenek és elõszörre a rossz irányba próbáljam elvinni Repkényt. Szerencsére észnél van és mielõtt végleg eltérnénk a DDK-ról, visszafordulunk és elérjük Lasztonya kies faluját. A kápolnánál ül az egész társaság, egy mattrészeg helybéli érkezik és mindenfélét beszél. Irány a következõ Erdõszél pont, meredek emelkedõvel nyit és meredekkel folytatódik, no meg némi nehezebben járható szakasszal. Ez viszont már egyáltalán nem olyan zavaró, a ponttól ráadásul lefelé kell menni. Következik a Torhai-forrás, itt is megállunk egy kicsit, amíg Suvlaj és -rafter- vizet vételeznek, nekünk még van valamennyi. Utat törünk a gerincen, leereszkedünk Lispeszentadorjánra, eljött a túra általam legkevésbé szeretett szakasza, a "Kerengjünk Bázakerettye körül összevissza" címû epizód. Pedig a térképen alig van néhány kanyar, ami minimum durva torzítása a valóságnak. Ha viszont azt is figyelembe veszem, hogy az én érzékelésem szintúgy durva torzítása a valóságnak, különösen ebben a fizikai és szellemi állapotban, akkor lehet, hogy a két torzítás kioltja egymást és valójában a Lispe-Bázakerettye szakasz a világ legnyugisabb sétaútja. :)

Bázakerettye elsõ írásos említését meghagynám másnak, nekem elég most annyi is, hogy itt elvileg a fáradt vándort kocsma várja és kávé és hideg üdítõ. Pedig nem, mert a kocsma legnagyobb jóindulatával is csak éjjel 1-ig volt nyitva, most pedig éjjel 2 a pontos idõ. Itt is fekszünk egy darabig, mert az jó érzés, a többiek sem néznek ki túl vidámnak. Még elõttünk az éjszakai 40-es, ami nehéz, mert szintes és hosszú és már mentünk majd' 90 kilométert. De most már menni kell és kész, különben hiába volt az összes eddigi menetelés. 45 perc pihenõ után indulunk tovább, nagyjából akkor, amikor Siményi Mikiék megérkeznek. Elsétálunk az Olajos emlékmû bekötõútja mellett, mûúton egészen Budafáig, ahol betérünk az erdõbe. Szerencsére az Olajos körútról meredekebb és hosszabb emelkedõket hoztam magammal emlékként, így nem visel meg annyira ez a néhány, amúgy valóban meredek és hosszú domb. Az egyik tetején ellenõrzõpont, filctollas rajzolgatás után az egész társaság elhúz a gerincen jobbra, Repkénnyel gyanút fogunk és elõkotorjuk a térképet. Amire szólhatnánk a többiek után, már jönnek is vissza, csak az egymás mellett lévõ lámpák fényeit látni, fantasztikus. Kistolmácsra innentõl már sima az út, a túra utolsó elõtti eltévedését már kipipáltuk nem sokkal Budafa után, az sem tartott sokáig.

Kistolmács rendezõpályaudvar mellett elsétálunk, a Kozár-forrásnál feltöltekezünk friss, hideg vízzel. Nem tudok hirtelen ennél jobb vizû forrást a Rábától délre és a Balatontól nyugatra. Egyáltalán, más mûködõ forrást sem nagyon tudok. :) Kistolmácson a szokásos mennyiségû részeg alak lófrál a kocsmánál, minket most nyugton hagynak, de így sem ülünk sokáig, elkezdjük számolgatni, mennyi van még a szintidõbõl. Nem sok. A falut viszont rögtön rossz úton, egy kanyarral hamarább hagyjuk el, ezzel kicsit csökken a morál, de mindemellett innen már hamar Borsfára érkezünk. Idõközben felkel a Nap, fényes, vörös korong az ég alján, fenyegetõ tekintettel, mintha tudná, hogy újra szét fogunk égni a nap során. Borsfán odaül mellénk Suvlaj és -rafter- is, eléggé szétesve közlekedünk már mindnyájan, de nagyjából-egészébõl még együtt haladunk. Borsfán történik, hogy egy kedves néni kezd el beszélgetni velünk, hogy Kistolmácsról jöttünk-e. Elmondjuk, hogy igen, sõt. Elképedve hallgatja a történetet, majd amikor elindulunk Valkonya felé, még halljuk távolodóban, hogy a néni elkezdi mesélni a buszmegállóban várakozó másik néniknek a hírt. Legalább sikerült valami üde színfoltot csempészni egy átlagos nyári vasárnap reggelre Borsfára. A mosoly Valkonyáig az arcunkra fagy, pedig nincs is olyan messze.

Repkény Valkonyán az asztalra rogy, pedig a pontõr hölgy nagyon lelkesen felismeri a Kanizsa túráról. -Rafter- telefonos helyzetjelentést ad Vándorköszörûsnek, Székelyvándor õszibarackkal kínál, köszönöm szépen, Suvlajjal pedig csak csöndben esszük a zsíroskenyeret. Finom. Ennek a pontnak van a legszebb bélyegzõje a túrán, külön örömünkre, legalábbis utólag, mert a túrán nincs sok kedvem vidámkodni fölötte. Szinte már szokásos, hogy a pontról a Siményi Miki - Nomád - Tamási Géza - Corradi Surd - +1 sporttárs, akinek nem tudom a nevét érkeztekor indulunk tovább. Siményi Miki még ellát egy tanáccsal, miszerint ha innen futunk, akkor hamarabb a célba érünk. :) Most következik viszont a híres-neves hét domb Valkonya és Obornak között. Ha csak fölfelé kellene menni, az nagyon jó lenne, de van lefelé is, így már sokkal kényelmetlenebb. Még egyszer mondja nekem valaki, hogy a Zalai-dombság milyen lapos, végigfuttatom párszor oda-vissza csak ezen a szakaszon, hátha jobb belátásra tér. Az eszteregnyei szõlõhegy mintha soha nem akarna következni, és hiába szép az erdõ, hiába van viszonylag kevés szúnyog, már egyáltalán nem élvezem a túrát. Az hajt, hogy valahogy érkezzünk már meg, mert ez létezhetetlen, hogy lassan 28 órája megyünk és még ilyen sok van hátra. Végül, az ötödik domb után meglátjuk a fára tûzött papírokat és meglódulunk a kitérõn a pont felé. Ez a pont szerény véleményem szerint kicsit messzebb van, mint ahogy az a térképen kijelölésre került, de lehet, hogy én látom rosszul.

A szõlõhegyen személyesen a fõrendezõ pecsétel, elmondja, hogy miért gondolta jó ötletnek, hogy itt legyen a pont. Nem biztos, hogy egyetértek vele, de: õ a rendezõ, nem én; ha itt van, hát itt van, ha nem tetszik, nem jövök legközelebb. (Akkor ezt is gondolom, a beszámoló írásakor pedig már számolom vissza a napokat. :)) Van víz is, nyugodtan tölthetünk, majd irány a következõ két domb - ezek közül a legfájóbb az utolsó - és végre megérkezünk az obornaki mûútra. Itt most nincs ellenõrzõpont, mégis kapunk egy félliteres kólát az itt pihenõ hármas csapattól (sajnos csak az egyikük ismerõs, õ is csak arcról), köszönet érte! Nem ülünk sokáig, indulunk Homokkomárom felé, még elõttünk van egy emelkedõ, az is három részletben: egy nyílt, napos, döglesztõ melegben; egy lassan, megfontoltan kapaszkodó part az árnyékban és egy utolsó, ami megint meredek, de legalább árnyas. Mindezeket követõen még van egy kaptató, majd becsatlakozik egy K+ jelzés észak felõl és újra megláthatjuk a kegytemplom épületét.

A faluban immár megpihenünk a kocsmánál, egy egész doboz gyümölcslevet kérek, ez legalább jó hideg, a pultos a boltból hozza át. Közben megérkezik Suvlaj, aki lepihen mellénk, hõsokkot kapott, egy ideig ápolja magát. Pisztáciáért szõlõcukrot cserélünk vele, jó üzlet, mert nekem sósra van szükségem, neki édesre. Repkénynek meg innivalóra, veszünk is még egy palack vizet (ha már nyomóskút nincs). A következõ szakasz szinte teljes egészében kiesik az emlékeimbõl. Valahogy menetelünk a mûúton Hosszúvölgyig, egy helyütt arra ébredek, hogy az út tengelyébõl Repkény ránt vissza a szélére. Még nem aludtam ennyire el túrán. A homokos út Hosszúvölgytõl semmivel sem jobb a betonnál, sõt, sokkal rosszabb. Az ember már azért is összehúzza a szemét, hogy ne menjen bele a por és ne süsse ki a Nap. Viszont így egész könnyen el lehet aludni, ez sikerül is, legalábbis amíg el nem érjük a kanyart Zsigárd felé. Nomád valahol itt köszöni meg, hogy felébresztjük, legalább nem csak nekünk vannak ilyen gondjaink. :)

Zsigárdig visszaelõzzük -rafter-t, aki nem állt meg Homokkomáromban, meg is lepõdik, mivel nem láthatott, ahogy a kocsma falánál döntöttük magunkba az almalevet. :) A ponton megint a fõrendezõ úr adja a pecsétet, itt is pihenünk egy kicsit, egészen pontosan két és fél óránk van a hátralévõ 7,9 km-re. Itt már kezdem elhinni, hogy beérhetünk, Valkonyán még nagyon necces volt, fõleg, hogy nem tudtam, mennyi tartalékidõre lehet szükség. Szerencsére az idõ elégnek bizonyul végül. Zsigárdmajortól még újra ki kell jutni a 74-es fõúthoz, újra átkelni a 17-es vasútvonalon. Itt megint látunk egy Bz motorvonatot, de sajnos csak egy elsuhanó foltot, mert túl messze van ahhoz, hogy értékelhetõ fénykép készüljön. Nem beszélve arról, hogy a fotómasina Repkény táskájában van mélyen. :) A kerékpárúthoz közeledve hirtelen ismerõs sporttárs bukkan fel: Petami az és messzirõl kérdezi, kólát kérünk-e avagy fantát? Jámbor küldi ugyanis és õ kihozta - megható gesztus, köszönet érte mindkettejüknek. Petaminak mondjuk, hogy még -rafter- van mögöttünk, késõbb látom õket jönni valahonnét az autópályától. A 74-es úton megtett utolsó kilométereket már közel delíriumos állapotban élem meg: soha semmi nem akar közelebb kerülni, hiába megyünk, Repkény néha pihenõt kér, Suvlaj utolér, aztán hirtelen a belvárosban vagyunk. Hûha. Akkor pedig már hirtelen az iskolánál is vagyunk, még a könyvtár épülete elõtt leülünk egy utolsó pihenõre és végül besétálunk diadalmasan a célba. Gyuri célfotót készít, a rendezõk akkurátusan elvégzik az adminisztrációt, bekerül a pecsét az oklevélbe, sorban a harmadik. Akik ott vannak, mind gratulálnak - én is szeretnék itt õszintén gratulálni Mindenkinek, aki ott volt, aki elindult valamely távon és aki teljesítette azt, vagy elindult, de valami oknál fogva fel kellett adnia.

A célban még megfürdünk, pihenünk egy kicsit, majd Repkényért érkezik édesapja (csak úgy sugárzik a büszkeségtõl az arca: ez az én lányom!) és húga, mennek Lentibe. Mi pedig Suvlajjal és Gyurival szintén autóba ülünk, irány Budapest, majd nekem Eger. Ez az utazás sem unalmas (baleset az M7-esen szó szerint az orrunk elõtt, késõ vonatok hada, hazaérkezés este fél 11-re stb.), de közben végig azon gondolkodom, hogy ezt a túrát sem szabad sosem elfelejteni...

-Kékdroid-