MÁTRA 60
A K100 óta nem indultam TT-n, és már igencsak hiányoztak a hegyek. A Mátra 60 is kimaradt volna, ha Larzen nem invitál egy kis hegyi edzésre. A túra adatai egy megszakadás közeli, futó-gyalogló kihívást sejtettek. Nem csalódtam. A tavaszi MB-nél kissé jobb formában éreztem magam, így 9 órán belüli teljesítésrõl szövögettem az álmokat. Reggel 8 óra után indultunk négyen, gyaloglós kocogós menetben. Gábor (késõbbi túratársam) itt igencsak megnyújtotta így csak hárman maradtunk. A Muzsla felé a burkolt útra befordulva két társam gyaloglóra váltott, én maradtam a kocogásnál. Jól esett nem volt meredek, egy-egy pihenõs vízszintesebb rész is akadt benne. Az erdõbe érve aztán már megéreztem a hegy oroszlánkörmeit. Nyomtam, fújtatva, megfeszülve, izzadva igyekeztem felfelé. Örömmel láttam, hogy most nem kell felnyomni a csúcsra, mint a MB-en. Átjárt az „újra itthon” érzés. Szépen elõzgettem fölfelé, bele-bele kocogva értem fel az ep.-hez. Gyorsan benyomtam a meglepi csokit aztán zúzás lefelé a Zám patak vadregényes bokatörõ völgyébe. Itt csíptem meg ultrafutónõink egyik gyöngyét Piroskát, és Nosza Gábort. Beszélgetve, térdkímélõ tempóban ereszkedtünk a patakvölgyben a víz egyik, majd másik oldalán szökdécselve a jellegzetes vulkáni köveken. A patak völgybõl kifelé kocogva Piroska lemaradt, így ketten maradtunk. A Napsütötte dózerútra kiérve szinte eufórikus hangulatba kerültem, annyira el volt találva ez a nap: a levegõ kristálytiszta, kissé õszies illatú, a temperatúra ideális, a Napocska vidáman figyelget az égen. A Havas-ra felérve kissé nyomasztani kezdett a táv, hisz még csak a 19. kilinél jártunk a zsírkrétás ep.-nél a lábamat pedig már kezdtem érezni. „Csoki, sós mogyi, víz csomag” a gyomorba leküldve, és a lejtõ jótékony pihentetõ hatása azonban helyrerázott. Kissé aggódtam a vízpótlás miatt, de spórolni sem mertem, mert ha kiszáradok, már javíthatatlan a helyzet. A Káva bájos kis kúp – mint késõbb kiderült a hátralévõkhöz képest - de felfelé menet igencsak megizzasztott. Innen hosszú, sebességátlagot javító szakasz következett, fõképp a Disznós kút elõtti, autópálya jellegû dózerúton lehetett nagyon menni. Magamtól lassabb kiliket mentem volna, de Gábor olyan tempót nyomott, hogy legalább átszellõztettem a tüdõmet és lenyújtottam a combizmaimat. Végül is egy rövid résztáv edzés csak belefér – gondoltam. Disznós-kútról Világos-hegyre feljutva elámultam a panoráma láttán. Egyszerûen fenséges volt, legalábbis addig a pár percig, amíg kibújtunk a fák közül csúcs környékén. Mátrakeresztesig megint a sorok rendezése folyt: kalória, folyadék, oxigénadósság törlesztése. Lefelé menet elkerültünk egy túratársat, aki éppen begörcsölt. Tenyerébe nyomtam egy kis ban-gayt, remélem segített (és csak oda jutott, ahová szánta). Mátrakeresztes nagyobb falu, mint hittem, s igen takaros is. A Zöld Sas büfénél lévõ ep.-nél telenyomtam magam zsíros kenyérrel és szörpivel, s imádkozni kezdtem, hogy benn is maradjon. Kissé aggaszott az elõttem álló két hegy: Ágasvár, Óvár. Az M60 itt kezdõdik. Fallóskút felé indulva az aszfalt egész jól futható volt, aztán a hajtûkanyarban leválva, az erdõbe hatolásnál már újra gyalogolni kellett. Innen az Ágasvári th.-ig több túratársat is elcsíptünk, köztük büszkeségünket Czégény Erzsébetet is. A kék háromszög aztán hozta a formáját le is, fel is. A végsõkig kiélezett küzdelemben, folyton még a hátralévõ nem kevés kilire és szintre is gondolva, némi erõt tartalékolva nyomultunk felfelé. Lefelé szinte nehezebb volt, legalábbis talpon maradni, mert a törmelékes talaj még kifényesített tûlevelekkel is meg volt szórva, amin nemigen lehetett fogást találni. A MB.-rõl ismerõs ereszkedés után a szintén ismerõs combbeállás következett, amit persze kocogással igyekeztünk oldani. A th.-tól Óvár lábáig ismét a regenerálódás volt a feladat. Aztán jött a hegy. Elõször nem hittem el, hogy ott kell felmenni – hol? Omló földes hegyoldal, kapaszkodás gyökerekben, fácskákban, vissza visszacsúszás. Felérve a „sáncokon”(?) aztán óvatos futás. Itt is nagyon technikás a terep: belógó ágak, keskeny ösvényke, itt-ott megbújó kövek, sziklák az úton, szlalomozás lefelé – szóval király etap! Rövid számítást tettem: a 8 órát éppen túl fogjuk lépni. Keresztesre szintén a MB.-rõl ismert piros sávon zúztunk be, majd egy kis tanakodás után tépés lefelé az aszfalton. A faluban egy kéknyomósból utolsó kulacstöltés, kisebb harc egy kutyával, majd kalandos átkelés a patakon. Már „csak” 400 szint és 11 kili, de úgy tûnt a számításom legalább 30 percet tévedni fog. Nyomtuk: séta, kocogás, evés, ivás. A Hideg kúti ep.-on a tûz melege igen csábító volt, de csak egy fotóra maradtunk aztán nyomás. 7:31-nél jártunk ekkor. Az elsõ 15 perc nagyon hosszúnak tûnt, Gábor nagyon nyomta, a Napocska nagyon sütött, én meg már kezdtem megrogyni. Csoki, víz, nagylevegõ, aztán újult erõvel zúzás. Az utolsó 15 perc szinte elröppent, igen elégedetten 8:04-es idõvel léptünk be a koli ajtaján. Huh.
|
