Túrabeszámolók


Vasas Maraton

nagypapaTúra éve: 20092009.10.06 12:58:27
Vasas Maraton 42

2009


Ballagtam csendben a Duna mentén
S égtek lelkemben kis rõzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, biborak,
Arról, hogy meghalok.

Megfelelõ helyen erre visszatérek.

Ébredés

Sikeres túratársainknak idõnkint feltesszük a kérdést: "Hogyan csinálod?". Igy járt el, például, a Göndöcz tanár urat felköszöntõ kvartett is a Kinizsi idei füzetében. Most is megismétlem: erre a kérdésre csak õ válaszolhat, de valamiért nem hagy nyugton a gondolat, hogy személytõl függetlenül mondhatunk egyet-mást ebben a témában. Lehetõleg olyat, ami magától értetõdõ. Korábban a kiváncsiságot jelöltem meg, most ezt mondom: idõben fel kell kelni. A hajnal a Múzsák és a túrázók barátja. Az idén úgy éreztem, hogy erõs jellem vagyok, mivel a tervezett 4 óra elõtt már negyedórával talpon voltam. Aki nem pacsirta tipus, hanem bagoly, annak megpróbáltatás a korai kelés, fõleg, ha fárasztó hét áll mögötte. Mégis, mire indulásig jutunk, megjön a kedvünk is. A házból kilépve sajnálnánk, ha otthon maradtunk volna.

Hét éve nem voltam ezen a túrán, érdekelt, hogy mire jutok ennyi idõ után. Érdeklõdésem következtében még sötétben eljutottam a HÉV-hez és megpróbáltam elolvasni a sok tájékoztató irást. Hamarosan türelmetlenül abbahagytam, s mivel csak egy vonat állt benn, elindultam az elsõ kocsi felé. Ott egy ismert, kedves túratársnõ álldogált, gondoltam, másokra vár. Tõle megtudtam azt, amit olvashattam, vagy hallhattam volna, ha odafigyelek. Nevezetesen: az éjszaka folyamán elloptak egy kábelt, vagy felsõvezetéket a vonalról, igy Békásmegyertõl vonatpótló buszokkal lesz szerencsénk eljutni Pomázra. Hajnali meglepetés. Azon tûnõdtem, hogyan is kell ezt csinálni. Szegényes képzelõerõmet talán meg tudná lenditeni, ha az interneten megkeresném a "Hogyan lopjunk vezetékeket forgalmas elõvárosi vasutaktól" elnevezésû honlapot, ha már éppen megúntam a "Molotov-koktélok házi keverése és használata" tartalmú felvilágositást - morfondiroztam. Gyakorlatiasabb térre evezve azonban inkább azt találgattam, hogy felkészült-e a BKV erre az eshetõségre. Kiválóan felkészült és Békásmegyeren már egy járó motorral várakozó buszba ugorhattunk bele. Azon nyomban suhantunk is Pomáz felé.

Indulás

A spártai jellemû rendezõség papirjaival és jókivánságaival felszerelve, Szabó tanárnõvel együtt kezdtem meg a kanyargást a pomázi reggelen. (6:28) Mindenki tudja, hogy elég unalmas gyaloglással jutunk ki a településrõl, dehát egyszer csak elérünk az évtizedek óta ugató kutyához, s megkezdhetjük az emelkedést a Kõ-hegyre. Ha az elején az út jó ágát választottuk, akkor nincs is semmi baj, legfeljebb egy idõ után azt kérdezzük: meddig kell még felfelé menni, amikor nem is olyan magas ez a képzõdmény. Akár kérdezzük, akár nem, idõ multán, egy jó óra alatt (lehetne hamarabb is) ott vagyunk a hosszú asztalnál, amelyen párolgó tea vár eltékozolt nedvességünk pótlására. (7:36)

Helyzetünk szokványos, majdhogynem unalmas. De lám, mi történik! Teljes gõzzel robog vissza Lévay sporttárs, hogy elûzze a közönyt. Béla feledékeny, valamit otthagyott és én sem vagyok különb, mert én meg azt nem tudom, hogy mit. Sebaj, Béla újból elszáguld, én megiszom a teát és utánavetem magam. Utolérni majd csak a Szurdoknál fogom, olyan irgalmatlan tempóban igyekszik visszaszerezni a drága perceket. Közben keresztezem SzLA (Szabó László Attila), Gyõri és Kimmel Péter, valamint Hevér Gábor urak csoportját és ott menetel (több szempontból elsõként kellett volna emliteni) Egyszemélyes Csilla is. Tehát Vasas-szakadék. (7:48)

Milyen sokat nõtt a tarvágás hét év alatt! Ki sem látszunk belõle, viszont most jól kitaposott úton mehetünk Lajosforrás felé. A S jelzés jó, az út is adja magát. Gond nélkül elérjük a forrásnál szõlõcukor tablettákat osztó õröket. (8:15) Következik a lezúdulás a Z háromszögön a Dömör-kapu felé. Itt is erdõirtás volt az elmúlt években, de a csapás kivehetõ. A Kõrösi Csoma-emlékmûtõl még van kilátás, magát az emléktáblát kegyeletes kezek megkoszorúzták. Egy kis hullámvasútazás következik a meredek hegyoldalon, majd learaszolunk a barátságtalan, görgeteges ösvényen. A pontban csokoládét kapunk (8:45) és mehetünk tovább. Az elõbb emlitett társaság változó sorrendben halad tovább, a Kárpát-forrásnál kissé feltöredezik. Én vizet veszek hazavitelre (madárlátta palack), iszunk is valamennyit. Tevékenységünket villanyfénykép örökiti meg.

A Lenkó-emlékmû (9:30) után elnyúlik a mezõny és ez igy is lesz Dömösig. Igyekszem a sikárosi erdészház kapuja felé, majd rátérek a fenyves felé vezetõ útra. Minden rendben van, jobbkanyar, ki a rétre, balkanyar és egy kis átvágás a Szilágyi Bernát-forrás felé. Azaz, hogy csak vágnék, de egy éppen ott lévõ társaság mutatja, hogy kinn kell maradni az erdõszélen és ott menni tovább. Tényleg, kinyitom a szememet és látom, hogy a szélsõ növényeken kék szalagot lobogtat a szél. Nem véletlenrõl van szó, nem is egy elõzõ túra maradványai lengenek az ágakon. Most már az is dereng bennem, hogy korábban hallottam valamit a fenyõerdõrõl, csak éppen azt nem tudom, hogy igazában mit. Jelen esetben elkövettem azt a szokásos, azaz rutinhibát, hogy megyek az emlékeim után, aztán nézhetem magam, hogy hova is jutottam. Szerencsém volt, hogy nem egy eltorlaszolt (elkeritett, lezárt, magánositott, kitermelt - a lehetséges szavak beirhatók) erdei úton forgathattam a fejemet, hanem idõveszteség nélkül megcélozhattam a következõ pontot, amelyet egy korszerû zeneszámot földön ülve hallgató, kiváló fiatalember õrzött. A szomorú emlékû Bükki-puszta térségébe értem, oda, ahová augusztus utolsó hetében biztosan beszökik az õsz. Nekem ott nyilnak az elsõ õszi kikericsek. (9:45)

Nincs mit mondanom a következõ szakaszról. P és K, majd amikor a K felkanyarodik az Öreg-vágás-hegy gerince felé, ott a Király-kút, s az asztalok mellett két ellenõrünk. (10:10) Megint magammal foglalkozva, nem értettem, hogy mit keresnek itt a pontõrök. A tavalyi Pirosra gondoltam, ahol Jávorék ravasz csapdákat készitettek, azt hittem, most is ez történik. Hülye mondatokat motyogtam a leleplezésrõl, meg miegymás. Dr. Fabókon látszott, hogy nem érti, mi bajom van. Nem is bontakoztam ki normálisan, csak amikor továbbmentem, akkor jöttem rá, hogy a 25-ösök vonalának itt van a töréspontja. Megint az irodalmi mûveltségemmel volt a baj.

Innen végig lefelé megyünk, jó alkalom a kocogásra. Az erdészeti út keresztezése után száz méterrel óriási nagyot repültem. Nem is tudom, mikor értem véglegesen földet. Ilyenkor érti meg az ember, hogy mi az, amikor valakinek, a zuhanás közben, filmszerûen lepereg az élete. Tökéletes leirás - a dolog természete miatt - nincsen és tudtam, hogy nem fogok meghalni, mert a film túl rövidnek tûnt. Annyi idõ viszont volt, hogy repülés közben elgondoljam, miként fogok landolni a talajon és megpróbáljak helyezkedni. Kicsit kényelmetlen volt a becsapódás, de jó robinzonáddal egészben maradtam, s mivel hosszú ujjú ing volt rajtam, a bõröm sem jött le. Bár nyáron furcsának látszik, ezért mellõzöm általában a rövid ujjú inget. Bukásomat, természetesen, arra kenem rá, hogy a napsütés miatt, a sok világos-sötét folt miatt nem láttam jól a zárt erdõben. Utólag is köszönöm a mögöttem haladó túratárs segitõkészségét.

A kaland után macska módjára ugrom fel és tovább ügetek a piroson, mivel semmi nem akadályoz benne. Egykoron még a lenti hidig le tudtunk menni a szakadék szélén, de pár éve nem megy. Ki kell jönni egy darabon az erdészeti útra. Aki nem szereti a ki-be járkálást, az eleve le sem megy róla, hanem elsõ alkalommal rátérve, szépen lefut rajta az utolsó betérésig. A hidtól pedig Dömösig. Most nincs itt Toplak Jóska, aki lefülelje a ravaszdiakat. Az utolsó betérés után azon gondolkodhatunk, meddig lesz szerencsénk araszolni a hegyoldalban. Az erózió már elvitte a P egy szakaszát. Száraz idõben még nem kockázatos az omlás szélén elügyeskedni, de a biztonság érdekében kijelöltek egy felsõbb, kerülõ utat. Nem világos, hogy az meddig fog megmaradni. Egyszer majd az erdészeti utat is korrigálni kell.

Lenn vagyunk a hidnál és utána eldönthetjük, hogy maradunk-e a köves úton, vagy gentlemanként szépen elkezdünk ugrándozni a patak egyik partjáról a másikra. Ha ezt tesszük, a Z jelzést elérve, módunk nyilik néhány túrázót a Rám-szakadék felé irányitani. Az egykori úttörõtábor után elérjük a felújitott Kaincz-forrást, a kápolnát, s a patak újabb keresztezése után már civilizált világban, sétáló kirándulócsoportokkal szembe haladva érünk Dömösre.

Szépen érik hanyag tájékozódásom gyümölcse. Mivel nem hoztam ismereteimet naprakész állapotba, azért a Szõke-forrás vendéglõ teraszán várható pompás lakomáról ábrándozva átvágtam a parkon és a lépcsõk felé siettem. A lépcsõkön azonban nem volt semmi, elõtte sem volt semmi, a vendéglõ egész megjelenése pedig olyan levegõt sugárzott, hogy megtorpantam és nem mertem bemenni. Táblákat, szalagokat nem láttam. Szerencsétlen képpel az országút felé indultam, eszembe sem jutott, hogy megnézzem, mi van a füzetben. Ebben a zavaros állapotban észrevettem két túratársat, akik éppen akkor értek oda és tõlük kérdeztem, hogy mit tudnak. Õk tudták, amit tudni kell és a rövid ácsorgás után már mentem is - az egyébként szokásos úton - a Dunapart felé. (11:30) Tanulság: nem lépsz be kétszer egy patakba, sziveskedj mindig megnézni, merre van az arra. Már a régi görögök is tudták ezt.

A lakoma, hogy a görögöknél maradjunk, a szümpozium, kárpótolt a kiállott izgalomért. Az asztal roskadozott a zsiros és egyéb kenyerektõl. Volt pezsgõtablettából készitett ital és sikerült is egy elég jóizû folyadékot találni. Azt mondta az etikett, hogy izomlazitó energiaital, ami hallatlanul fellelkesitett. Jó hangulatban beszélgettünk, az egyik õszhajú vendéglátónk fõzési vagy sütési receptet is közölt egy ifjú nõi résztvevõvel, egyszóval minden nagyon otthonos volt, a feltálalt sütemények pedig ékes bizonyságai voltak a jelenlévõk szakmai tudásának. Közben befutott a már emlitett többtagú csapat is, kattogott vagy inkább villogott a 21. század fényképezõgépe.

Dömöstõl Dobogókõig

Abban bizva, hogy több meglepetés nem ér, elindultam az egykori kemping mellett a vizparti nagy fûzfák felé. Nem emlitem azt, ami benn van a füzetben, csak az autós horgászok vagy piknikezõk ottlétét jegyzem meg. A kifogástalan szalagozás ellen az elsõ alkalommal túrázók sem mondhattak semmit. Minden töréspont gondosan, többszörösen meg volt jelölve. Ragyogó ég alatt ballaghattam, ha nem is a Szajna felé, de a nem kevésbé fontos Duna mellett. A magasban repülõk húztak csikokat az égre. A látószög miatt az volt a benyomásom, mintha a messzirõl közeledõ repülõ egyenesen föl akarná fúrni magát a mennybe. Jobbról a Szent Mihály-hegy, balról a Dobogókõig tartó vonulat látszik. Fenséges diszlet. A folyó túloldalán szlovák mozdony húzott befelé egy gyorsvonatot. A külföldrõl érkezõ utasok ilyenkor szoktak az ablakhoz ugrani, hogy megcsodálják a Dunakanyar elsõ képeit. Mi, gyalogos vándorok, elfelejtjük, hogy unalmas, letakaritott szántóföldön megyünk és azt gondoljuk, hogy az ilyen képeknek örökké kellene tartani. Próbálnánk megállitani, de eszünk tudja, hogy nem lehet. Októberben már nem beszökik, hanem itt van az õsz. Ady a nyáron megérezte a lopakodását, Petõfi megvárta még szeptember végét. Ady 29 éves volt akkor, Petõfi 24 éves, ifjú házas. Szabad volt-e tehát nekem beszámolóm elejére irni azt a bizonyos mottót, amikor több mint háromszor vagyok idõsebb, mint Petõfi? Az elmúlás megérzésére - még a napfény ragyogásában - minden idõben joga van az embernek. Mivel pedig a teljesitménytúrázók elsõ hulláma elért abba a korba, amit eufémikusan kifejezve "tapasztaltnak" neveznek, megütöm ezt a hangot, hogy a beszámolók teljes szélességében tükrözzék a résztvevõk érzelmeit. A Bükki-pusztán még álltak a kikericsek, de nemsokára a földre hajlott a virágok kecses nyaka. Amikor pedig két hét múlva e sorokat irom, már hó takarja - nem a bérci - hanem a bánkuti tetõt. A tél megirigyelte az õsz szökdösését és õ is be akarta jelenteni a jövõt.

Lirai gondolatok között gyorsan megy az idõ. A kanyar elõtt, a kutyás háztól, még visszafordultam, de másfél kilométerre sem láttam magam mögött senkit. Pilismarótra érve konkrétabb izomlazitás mellett döntöttem, tudván, hogy a kis mennyiségû alkohol ezt megteszi. Lementem az ismert, sarki pincesörözõbe, ahol egy pohár sört terveztem meginni. Jól megjártam, mert a "csapos" csak jó sokára jött elõ, miközben a szintidõ homokszemei kérlelhetetlenül peregtek lefelé. A csapos szót azért tettem idézõjelbe, mert, jó hazai szokás szerint, a pultba épitett csap csupán dekorativ célokat szolgál, a sört üvegbõl kell inni. Poharat azért kaphatunk hozzá. Kissé lelombozva fogyaszt az ember, a csapolt folyadék más és egy üveg sörre nincs is szükség. Emellett annak is tudatára ébred, hogy a lassú adminisztrációval eljátszotta megszerzett elõnyét. Tavasszal már irtam a csapolás hiányáról, többet nem fogom emliteni.

Csoda-e ha a gödörbõl kimászva megállapitom, hogy a boly beért és az ellenõrzõ pontnál intézi ügyeit. (12:44) Nem emlékszem, mivel foglalkoztam, talán a hátizsákomat rendezgettem, de tény, hogy mire felemeltem a szemeimet azt láttam, hogy egyedül maradtam. Szép. Menjünk utánuk. De hol vannak? Elõttem üres az utca. Ennyi idõt elvacakoltam volna? Újabb idõpocséklás a sörözés után? Felhúzott szemöldökkel eredtem a szökevények után. Bosszúságom majd abban jut kifejezésre, hogy a hét évvel korábbi idõnél tiz perccel hamarabb fogok felérni Dobogókõre. Egy-két ifjabb sporttársat elengedve, lényegében egy fiatal párral együtt értem fel az Ilona-pihenõhöz, ahol néhány korty ice teát engedélyeztem magamnak, miközben a padról nézelõdtem az Égett-hárs irányába. Lehet, hogy volt egy kis változtatás a Z vonalán. Utoljára a Magyar Vándoron voltam erre - akkor november elejére jött meg a tél - nem vagyok biztos benne, hogy mi változott. A Szakó-hegy púpja változatlan, fel kell rá szuszogni, hogy leadhassuk a szintet és igy újból legyen másznivalónk a Tost-sziklák fölé. A Szakó-nyeregtõl már társadalmi életet is élhetnénk, annyi a szembe jövõ túrázó és sok az iskolai csoport. Az S csatlakozásánál egy pár azt kérdi tõlem, hogy hova megy ez az út. Megmondom, miközben lemutatok a Dunához. Nem tudom, lementek-e.

Nézelõdve, ábrándozva lépkedek a Rezsõ-kilátó felé, nem is nagyon gondolok semmire, amikor botok csattogása ébreszt fel. Hátranézek. Lévay Béla húz felfelé iszonyatos sebességgel, hatalmasan forgatva nordic walkingjait. Mi ez? Béla mond valamit, amibõl csak annyit tudok kihámozni, hogy megszökött a többiektõl és siet a Matyihoz. Bravó, tehát õk is elmentek valahová sörözni, ezért nem láttam õket Pilismaróton. Amint SzLA utólagos levelébõl kihámoztam, érvényes az energia megmaradásának elve, vagyis az általam elvesztett elõnyt õk szépen visszaadták egy másik vendéglátóipari üzemegység közremûködésével.

Miután elhúzok korunk újabb, tisztázatlan eredetû létesitményei mellett és a Matyinál (14:41) utolérem Bélát, fény derül a nagy robogás okára. Bélának mára még más "programja" is van. Ha pedig neki programja van, akkor azt, ha törik vagy szakad, meg kell valósitani. Igy kerek a 24 óra.

Üdvözlöm a pontõröket, a gondos rendezõket. Köszönöm az egészet, minden kifogástalan volt, érdemes volt korán felkelni. Foghatom a motyómat és indulhatok a felsõ büfé felé. Egy szép túrával több lett, a szamárbõr (peau de chagrin) pedig ismét zsugorodott. Ez már csak egy ilyen hangulatú beszámoló, dehát Csanya azt irta, hogy ne törõdjek semmivel, csak mondjam a magamét. Mondtam.

Epilogus

Vili és csapata helyén van. A tûzrõl pattant fiatal hölgyeknél enni- és innivalót rendelünk. Jól esik látni, hogy a büfé évszakrakész állapotba hozta magát, vagyis kapható forralt bor. Szigorú kritikusként azért meg kell jegyeznem, hogy ezt a terméket leginkább Marika néni tudta elkésziteni, de õ már nincs itt. Munkauzsonna következik, ugyanis az ókori nyelvek tanárnõjével hozzáfogunk a rendezõség átvilágitásához. Algebrai nyelven kifejezve a következõ sorozatot készitjük: 2n+2n+2n+1f+1f+2n+~4n+1f1n+1f1n+1n+(2n)=15n+4f+(2n). Ez eléggé elnagyolt, nem pontos feljegyzés, amiben nincs benne a rajt, mivel induláskor nem gondoltam volna, hogy ezzel is fogok foglalkozni. Mielõtt idegösszeroppanást kapna a kedves olvasó közlöm, hogy az n betû a nõ, az f a férfi szót röviditi. Ez az - ismétlem - kezdetleges jelsorozat a pontõrök és segitõik nemének arányát óhajtja kifejezni. Hm. És még valami, aminek a leirásakor megkapaszkodom a számológép klaviatúrájában. Az n betûvel jelölt segitõk összessége teljes harmóniában állt az éppen csodás pompájában viruló évszakkal. Ha ettõl a pimaszságtól valaki dühbe gurulna, feljogositom, hogy a legközelebbi találkozásunknál kenjen le nekem egy óriási pofont.

Pedig dicséretet és elismerést jelent.

Félórával korábban elindulunk az autóbuszhoz. Érdemes volt. A jármû benn állt, az érdeklõdõk szép sort alkottak mellette. A fiatalabbik blokk tagjaival araszoltunk az ajtó felé, az idõsebbeket - a pilismaróti mulatozókat - még nem láttam. SzLA levelébõl azt gondolhatom, hogy õk is ott voltak, csak mi a konzervdoboz aljára kerültünk. Szabó tanárnõt az utolsó üres helyre kalauzoltam én pedig kihasználtam a - máskor nem szeretett - lépcsõsen emelkedõ karosszériát és a padlóra telepedtem. Igy gördültünk a sik föld felé, miközben a vezetõ még néhányszor növelte az utassûrûséget. Végül is leértünk Pomázra. Elbúcsúztam Marikától és a sörözõ felé vettem az irányt.

Epi- epilogus

A túrázásban egy sajátos ellentmondás bújkál. Ha ugyanis célba értünk, igen jól esik, ha közlekedési eszköz áll rendelkezésünkre a kényelmes hazatéréshez. Mondjuk, autó. Valamelyik barátunk szól, hogy itt a kocsija, ugorjunk bele és már indulunk is. Ritka az olyan barát, mint Wehner Géza, aki a Rákóczi 110 után azt mondja: ülj le egy kicsit, én alszom két órát és utána viszlek haza. Majd lefekszik egy tornatermi matracra, alszik pontosan 2 órát és visz haza. Õ pihen, nekem pedig elegendõ a két óra ahhoz, hogy elüljenek bennem az élmények hullámai. A túra olyasmi, mint egy szinházi elõadás. Ülni, álmodozni kell utána, gondolatban végigmenni a megtett úton, elsõ összegezést késziteni róla. Nem kell úgy viselkedni, mint az éretlen közönség, amelyik már a függöny összezáródása elõtt felkel és a székeket csapdosva indul a ruhatár felé. Menni vagy maradni - ez itt a kérdés. Életre szóló élményrõl lehet szó. A megoldás változó, ne csináljunk belõle se ügyet, se elméletet. Mondjuk el azt, amit most elmondtam és válasszuk s szivünk szerinti megoldást.

A pomázi büfében barna sör kapható. Ne tessék fintorogni akkor, amikor közlöm, hogy a barna sör csendes kortyolgatása közben irodalmi kávéházzá tettem a magam számára az egyébként kritikailag is szemlélhetõ helyiséget. Rajtam kivül két vendég volt a teremben. A tévé olyan hangerõvel mûködött, hogy nyugodtan lehetett oda nem figyelni. A pultosnõ széket húzott a túlsó sarokban lévõ készülék elé, onnan figyelte a mûsort. Alkotó levegõ volt és ezt kihasználtam. Igy irtam meg azt a vázlatot, amelynek kibontását olvashatja a türelmes érdeklõdõ. Jó félóra múlva felálltam és az éppen érkezõ vonattal hazamentem. Partir, c'est mourir un peu. Kis idõre meghaltam a Pilisnek, de majd visszajövök. Túl sok van már a halálból? Mit tegyek? Azt a tanácsot kaptam, hogy csak mondjam nyugodtan a saját gondolataimat. Azt teszem.

Szép idõ volt. A rendezõket köszönet illeti a hibátlan rendezésért. Az útvonal érdekes, több szép kilátópont van rajta. Ha valaki most kezdte a teljesitménytúrázást, kedvet kaphatott a folytatáshoz.

Szintidõ: 10 óra
Felhasznált idõ: 8 óra 13 perc