NAHÁT 95 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.09.26-27.
Táv: 92,9 km; Szint: 3297 m; Szintidõ: 24 ó. (Itiner)
ELÕZMÉNYEK
(Az elsõ bekezdés átugorható.) ((A többi meg továbbgörgethetõ.))
Pénteken este a TV meteorológus direkt felhívta a nézõk figyelmét, hogy aki csak teheti hétvégén menjen ki a szabadba, mert olyan jó idõ lesz, hogy ezt vétek lenne kihagyni. Óriási dolog, hogy rossz idõjárás nem lesz akadálya a túrának. Reggel 4-kor már fenn kukorékolok. Tegnap már mindent elõkészítettem, de ami teendõ még van azt nem akarom elkapkodni. Ilyen nagy, és a kiírás szerint is extrém túrán minden kis mozzanat számít. Átpakolom a hûtõbõl a hátizsákba a szendvicseket, italokat, csokikat. Vésztartaléknak betárazok egy energiazselét. Éjszakára vastag trikót és könnyû kis dzsekit viszek. Ja, és hoppá, fejlámpa. Sõt: lámpákok! A pótelemekrõl sem feledkezek meg. Nehogy úgy járjak, mint az egyik csapattársnõm, aki elfelejtett fürdõruhát hozni a Balaton-átúszásra. (Csíz!) Apropó! A fürdõszoba is fontos tevékenység színtere: Itt kell nyomást gyakorolni azért, hogy túra közben ne kelljen a hegy-völgyektõl elgyötört térdeimet leguggolással terhelni. A legprecízebb munkát a lábam kipreparálása igényli: A talpam lábujjak alatti részére és a nagyujjamra leukoplasztot ragasztok. Nagyon lényeges, hogy a ragszalag ne vessen ráncot. A lábujjak közé vazelint kenek. A vékony zoknit az így kikészített lábamra húzom. Legfelülre sport zokni kerül. A végén lábaimat bepúderezett túracipõbe rejtem el. Bonyolultnak hangozhat, de ezzel azt remélem elérni, hogy útközben hozzá se kelljen nyúlni a lábbelikhez, és vízhólyag se keletkezzen a lábamon. Nálam ez vált be. Igen tetemes idõveszteségnek ítélem az út közbeni, többszöri zokni cserét. Negyedhatkor kilépek a lakásajtón és elindulok a Keleti felé. Nem, nem tévesztettem el a pályaudvart, a Keleti parkolójában vesznek majd fel a nagyon kedves csapattársaim. Korán érkezek, nehogy már rám kelljen várni. Ahogy ott õdöngök, egy konszolidált úr lép hozzám, és megkérdezi, hogy Érsekújvárra utazom e, é, e? Köszönöm az érdeklõdést, és közlöm, hogy nem szeretnék. Végre megérkezik alkalmi logisztikusom, és irány: Nagymaros. Hipp-hopp már Vácot mellõzzük. Világosodik.
NAGYMAROS
Félhét múlt. A plébánia nagy, térfelõli fakapuja zárva. Már-már azt latolgatjuk, hogy dörömböljünk e, amikor az egyik intelligensebb tagunk felfedezi, hogy az utca felöli autóbejáró tárva, nyitva van. Bemegyünk. A nevezési iroda az udvaron, egy lelakkozott, fa szín alatt rendezkedett be. A rajtoltatók már az asztalok mögött ülnek munkára, harcra készen. Itt van Pisti is, aki ma már megjárta Szlovákiát, mert Gyõr felõl arra közelebb. Praktikusan nevezési lapokat hoz nekünk. Rögtön neki is fogok a kitöltésének. Közben rám köszön Attila kollegám, (Spot) akinek az imént érkezett meg a vonata. Megkérdi, hogy itt aludtam e. Az udvaron sátrak vannak fölverve. Hát, ha én itt aludtam volna, akkor csak a reumatológus tudna feltámasztani. Négyen beállunk a nagy táv sorába. (Számszerûen nem is merem nevesíteni.) Két csapattársunk a 35-öt támadja, további kettõ, a csapat vonzáskörébe tartozó nõi hölgy a babatávra fókuszál. Életemben elõször élvezek elõnyt amiatt, hogy már régebben vagyok fiatal: 400 Ft-tal olcsóbb a nevezési díjam, mint a tejfeles szájú túratársaimé. Az elsõ rubrikába rajtbélyegzés kerül. Van még pár percem hétig, megeszem a parkolóban megkezdett reggelim maradványát, majd az órámat nézve visszaszámolok. A többiek még csak most kezdenek vacakolni. Az õ dolguk. Suzy még készít rólam egy rajt-fotót, aztán elindulok. Rögtön az elsõ lépések után lepattanok a kapuról. Amelyiken bejöttünk, az most zárva van, a másikat nyitották ki. Valahogy csak kitalálok az utcára. Kezdetnek itt a JULIANUS 50 bemelegítõ szakasza: [K-]. Már az elején meredek utcákon kaptatunk fölfelé. Friss a levegõ, de az erdõ fáinak tetejét már cirógatja az aranyló napfény. A Templom-völgyben fiatalok jönnek szembe, egymást távolabbról követõ csoportokban. Messzirõl érezni rajtuk a füst szagát. Valszeg tábortûz mellet melegedtek. Most nincs az a nagy tülekedés, mint ahogy az egy túra kezdetén megszokott. Remélem, hogy feljebb - az oldalra csúszós ösvényen - sem lesz. Két kutya baktat mellettem, a gazdáik hátul jönnek. Biztos gyakorlott túrázók, mert nincsenek láb alatt. Amikor felérünk az említett ösvényre, állandóan leszaladnak a Duna irányába. Gazdáik minduntalan szólongatják õket. Néhányszor tíz kilométer megtétele után ez már biztos idegesítene. Most még laza vagyok, csak magamba mosolygok a dolgon. Még a pont elõtt a kutyák végleg leszaladnak, az õket szólongató két lány hangja lassan a távolba vész.
1. ellenõrzõpont, Szt. Mihály-hegy nyerge.
A pontõr a kanyarban, a [S-] becsatlakozásánál ül. Elõször nem értettem, hogy miért nem a Hegyes-tetõn ül, de késõbb Attila elmagyarázta, hogy azért, mert így nem lehet levágni az oda vezetõ hajtûkanyart. Tényleg, pecsételés után élesen, majdnem 180 fokban jobbra kell kanyarodni. Innen már nem olyan vészes az emelkedõ, de ami még fontosabb, az út is kiszélesedik. Elmegyek a bekerített kutatógödrök mellett, és nemsokára az adótorony melletti réthez érek. Észreveszem Attilát, amint jóval elõttem döfködi az anyaföldet. Hamar lenyomom a Hegyes-tetõre vezetõ lankát, Attila a Julianus torony átjárójában lefotóz. Én is õt. Az elõttem levõ táv tudatában most nem megyek fel a kilátóba, az igazságot megvallva a csodás Dunakanyarral sem törõdök, hanem inkább lefelé döcögök a meredeken. Attila pikk-pakk eltûnik a szemem elõl. Sajna nekem az erõs lejtõ a gyengém, nem tudom a megnyert magasságot a túl meredek lejtõn sebességnövelésre váltani. Pisti is utolér. Lebök, hogy az üres kakaós flakonomat a nevezés helyszínén, az asztalon hagytam. Remélem, nem kellett kihívni a járványügyieket, és a kabinetnek sem kell rendkívüli ülést összetrombitálnia. Évõdve érünk le a Világos-térre. A rét után élesen balra kell fordulni [S-]. Emelkedünk a Remetekereszt-bérc felé. Tavasszal a TELEKI 50-en ez volt az utolsó emelkedõ, de itt már majdnem megpusztultam. Most alig veszem észre, hogy emelkedünk. Amikor már lefelé tartunk, ki-kivillan a Duna panorámája a lombok mögül. Gyönyörûek a reggeli fények: csordultig teltek a színek, lenyûgözõen plasztikus a látvány. A Bodzás-pihenõnél, balra lemegy a [SO]. Már ide hallani a zebegényi kutyák ugatását, de csalódáshoz vezethet, ha ebbõl messzemenõ következtetést vonunk le. Megnézek egy jobb elágazást, de nem, még nem kell befordulni, jócskán van még a lefelé csattogásból. Egyszer aztán, mintha fal állná az utunkat, a [S-] meredeken balra letörik. Na itt kell nekünk jobbra-, majd néhány lépés után balra fordulni. Ha a [S3] jelzést látjuk egy fán, akkor sínen vagyunk, vízszintben besétálhatunk a következõ pontba:
2. ellenõrzõpont, Zebegény, Trianon emlék.
Rögtön nekiindulunk lefelé a szerpentinen. A falu nyári színeiben pompázik odalent, a fák zöldjét még nem kezdte elszínezni az õsz. A szerpentin alján jobbra fordulunk, keresve a [Z-] jelzést, amit egy oszlopon meg is találunk. Egy kocsmát is találunk, nagy a kísértés, de korai még lumpolni, valamit teljesíteni is kell elõbb. Hosszan megyünk Zebegény szilárd burkolatú utcáin. Egy helyütt a friss levegõt trágyaszag fojtja le: sertésre gyanakszom, de az egyik portán lókarám látványa mutatja, hogy tévedtem. A baba-távosok [Z+] jelzése is elmarad jobbra, mire beérünk az árnyas Malom-völgybe. Itt még folytatódik az üdülõk övezete. Üdülõk? Egy hatalmas rönkházat fényképez le Pisti. A bent levõ németjuhász nemtetszésének ad hangot. Az elsõ rétet halványlila virágok borítják, meg a másodikat, és a harmadikat is. Igen, számolni kell a réteket, de még inkább a patakátkeléseket, mert a második átkelésnél balra be kell térni a dzsindzsásba, ott folytatódik utunk, alig látható ösvény formájában. El is bökjük a számolást, mert egy hidas átkelést nem számolok bele. Szerencsére jön Tom, és felhívja a figyelmet egy leányzó véleményére, miszerint most kéne balra fordulni. Amíg keresgéljük a letérõt, szembõl, egy dombról jön visszafele Attila és egy GPS-es tag. Õk is elbökték a letérõt. Ide elfért volna egy szalag. Megvan az ösvény, szépen összejött a társaság, együtt megyünk tovább. Elérünk a [K-] keresztezõdéshez, ahol jobbra fordulunk. Már érezni a füstszagot, fõzik nekünk a teát a frissítõponttal kombinált ellenõrzõponton.
3. ellenõrzõpont, Törökmezõ, Hét-vályú Halastó.
Jól be-sültzsíros kenyerezünk és teázunk, aztán a tó jobb partján húzódó ösvényen folytatjuk, a szalagozás nyomán. Sûrû lombsátor alá visz minket, alig hatol át a fény. Aljnövényzet nincs, kiszáradt és korhadt fadarabok borítják a talajt. Feljutunk egy murvásra. Az árnyékos rész után bántó a napfény, felveszem a napszemcsit. Jobbra fordulunk, de pár méter után balra, felfelé irányít a szalagozás, így érjük el a [P-] útját, amin balra indulunk. Jól járható út, lehet nyomni neki, különösebb megerõltetés nélkül. Ahogy kiérünk az országúthoz, elég szépen vágódnak be a beláthatatlan kanyarba az autók. Nézem, de nincs mód a letérésre, jobbra kell menni pár tíz métert a mûúton, amíg balra át lehet ollózni a szalagkorláton. Egy forrás mellett megyünk el, eléggé állott víz van benne. A pusztatoronyi Biber vár dombjára kell felkapaszkodni. Pár m extra mászással meg lehetne nézni a várat, de ma még lesz bõven vártúra, így ezt kihagyjuk. A Toronyalja-tó elé érkezünk le, és az azt kerülõ [P-] úton folytatjuk. Az út pocsolyái, amikben tavasszal hemzsegtek a békaporontyok, most csont szárazak. Problémás patakátugrálásokra számítok, de alig van nedvesség a mederben, mindenhol simán át lehet kelni. A réteket itt is beborítja a lila virág. Népi megfigyelés, hogy amíg nem görbül a pangalika szára, addig tart még a nyár. Hát, ezek állnak, mint a cövek. Persze azok kivételével, amelyeket letapostak. Szikrázóan süt a nap, és komfortos a klíma, de a patak árnyas környéke helyett a fedetlen domboldalba tanyáztak le a pontõrök. Eléjük járulunk.
4. ellenõrzõpont, Kis-Hanta-patak.
A rajtszámunk után most mondjuk be utoljára, hogy hosszú táv. Nem vettem észre, hogy mikor jött be jobbról a [S-]. A két jelzésen megyünk be - számomra teljesen meglepõ módon száraz lábbal - Kóspallagra. Amint a Váci útról a Szt. István útra térünk, az infó táblától a [K-] lesz a jelzésünk. A [S-] még velünk jön a templomig. Az elsõ nyomós kútra rácuppanok, megpróbálok minél több vizet felszívni. Pisti és Tom kiülnek egy vendéglátó ipari egység teraszára, Attila és én tovább megyünk. A flasztreron csattogtatjuk botjainkat, míg meg nem érkezünk a Kisinóci turistaházhoz, ahol rostos gyümlével rekreáljuk magunkat. Baromi hideg, de hamar leküldjük. A parkolót elhagyva egy pados-asztalos rétre jutunk, ahol áttérünk a [S+] jelzésre. Egyelõre tûrhetõ emelkedõn kaptatunk. Gyakran csak a fehér alapja van meg a jelzésnek, de odaképzeljük a plusz jelet. A [SO] elág után hirtelen egy meredek gerincre kúszik fel ösvényünk. Feljebb egy ismerõs futó páros lassan araszol rajta fölfelé. Egyenletes tempóban mi is nekivágunk. nagyon nehezen akarja magát megadni az emelkedõ, de amikor fellélegzünk még nem tudjuk, hogy ez csak egy rövid pihentetõ szakasz lesz. A brutál emelkedõ még néhányszor ismétli önmagát, amíg felérünk az
5. ellenõrzõpontra, az Inóci-nyeregbe.
Az itt kapott csoki szeletet két falatban eltüntetem. Egy nagy réten vagyunk, nem látjuk, a jelzést. A pontõr megmutatja, hogy melyik irányba kell menni. Két nagyobb kõ van lerakva, - mint a játszótéri kapufák - azok között kell elmenni. Lefelé megyünk egy hegyoldalban, minden vízfolyást, eret megvizsgálunk, hogy nem forrás e. Az Oldalmászó-forrást keressük, mert az attól számított 400 méteren belül lesz jobbra a szalagok jelezte letérés. Végül az egyik ilyen átfolyásnál néhány egymásra rakott kõlap jelzi a forrást. Leérünk egy vízszintben levõ útelágazáshoz. Innen kezdõdik a szalagozott rész. Elõször normál erdei utakon vezetnek a szalagok, de egyszer csak jobbra fel kell vágni egy meredek, napsütötte domboldalra. Itt még csak ösvény sincs, egyik szalag ad át a másiknak. Nagyon meredek, de viszonylag hamar felérünk. Valami nyomja a bokámat. Hú, de jó, hogy leültem megnézni, még cipõlevétel nélkül sikerül elcsípni egy kis behullott fadarabot. Még jó darabon hullámvasutazunk, amikor Attila szól, hogy az Aklok-rétjén vagyunk. Jó, hogy mondja, mert éjszaka ide kell megérkezni. Elég jellegtelen, én nem is mondanám rétnek, csupán egy "erdõhiányos" szakasz. Itt már [P+] a jelzés, amin balra megyünk. Jön a [K-] keresztezõdés. Ezt jól megnézem, mert éjjel itt balra kell bemenni a leomlott, rozsdás kerítés mellett. Most azonban még egy jó darabig a [P+] a jelünk, és emelkedünk. A Bagolyvár-vadászház jól látható az útról, ha jobbra nézünk. Innen ágazik el balra a [P3], és mi vele tartunk. Semmi perc alatt a [P-] elághoz érünk, ahol jobbra fordulunk. Jó sok a jelzésváltás, ugye? Ráadásul innen vérbeli, izzasztó emelkedõ következik. Úgy tûnik, hogy sose akar véget érni. Nagy sokára bazi köveket lehet látni egymáson és egymás mellett. Gyerekzsivaj hallatszik. Ez a
6. ellenõrzõpont, Salgóvár.
Még ezt is meg kell mászni, mert a pontõr fent ül a tetején, mint egy õrszem. A pecsét mellé ad egy szelet csokit. Visszanézve az Attila készítette fotót, elég vörös a fejem. Nekilátok enni egy pár falatot, amíg õ zoknit cserél. Tomot mintha leöntötték volna egy vödör vízzel. Belsõleg én is meglocsolom magam. Tovább indulunk. Olyan a terep, mintha vasúti vágány zúzalékköves töltésén mennénk. Vulkáni eredetû a kõzet, Attila kapacitál, hogy télen jöjjek el a vulkán túrára, annak is erre vezet az útvonala, csak ellenkezõ irányba. Há, ez még nyáron is pocsékul járható, nem hogy télen. Szinte egyetlen percet sem megyünk vízszintben, vagy le, vagy fölfele tartunk. A kilátás viszont fenséges, a túloldalon összegyûrõdött hegyek zöld hullámai minduntalan odavonzzák a tekintetet. Persze ilyenkor meg kell állni, mert még az utat figyelve is állandóan bukdácsol az ember. Elérjük a helyi Holló-kõt, innen is érdemes szétnézni. Felfelé is jönnek emberek, csodálkozunk, hogy van, aki jószántából is ilyesmire vetemedik. Nagy sokára levergõdünk errõl a zúzalékkõ cuccról, szokatlan, hogy most már folyamatosan tudom egymás elé rakni a lábaimat anélkül, hogy másodpercenként megbotlanék. Balra elkanyarodik a [P-], ám jól látható a [P4], amin viszont mi kanyarodunk el, de jobbra. Itt már lehet jó tempóban suhanni lefelé, a fiúk el is húznak. Lemegyünk a völgybe, két magas hegy közé, ez eltart egy darabig. Egy kisvasút menti házhoz érkezünk.
7. ellenõrzõpont, Fekete-völgyi panzió (VILATI)
A pontõrök kint ülnek egy napos kis tisztáson. Bemegyek a mosdóba, és megiszok kétszer fél liter falmellékit tisztán, és harapok párat a szendvicsembõl. Frissülés után tovább megyünk. Eredetileg itt a kisvasút mentén kellett volna megközelíteni a Drinó-völgyet, és onnan a Szívfájó bércet, de eltiltottak a Drinótól, ezért rögtön innen a ház elõl [Z4] megkezdjük a hegymászást és amint lehet, jobbra rátérünk a [Z-] ösvényére. Erõs az emelkedõ, lassan lehet csak haladni, ráadásul jó néhány hullámvasút is belekerült az új útvonalba, így az eredeti szintkülönbségre is rádobódik legalább egy százas. Kis levegõhöz jutunk, amikor lerobogunk a hatalmas, utunkra dõlt fákhoz. Itt akadályversenybe megyünk át. Attila szerint már vagy négy éve itt hevernek a fák. Amikor elérjük egy hullám maximumát, akkor azt reméljük, hogy végre haladhatunk egy kicsit vízszintben, de nem, megint lejtõ, aztán dögletes emelkedõ a Dosnya-nyergesre. Alig marad szuflánk, mire megérkezünk a
Szívfájó-bérchez. (8. ellenõrzõpont)
Két fiatal fekszik egy leterített takarón, õk pecsételnek. Valamelyik férfiúnak - hogy melyiknek, azt fedje homály - még van ereje arra, hogy bókot mondjon a leányzónak. Nekem már csak gulyáslevessel teli tányérok lebegnek a homloklemezem mögött. Így van ez, én már a túlélésre hajtok. Következik a várva várt pihentetõ szakasz: régi [Z+] szalagozással kombinálva. Jó az út. Menet közben magasra emelhetem a botom, a két végébe kapaszkodva, így nyújtóztathatom a hátam, anélkül, hogy pofára eséstõl kéne tartani. Ahol nincs szalag, ott találunk régi, kifakult turistajelzést. Groteszkül megnyúlt árnyékunkat üdvözölhetjük az erdei út porában. Kibukkanunk az erdõbõl. A szemben lévõ lankát még lángszín ruhába öltözteti a lenyugodni készülõ nap. Jó lenne még sötétedés elõtt az etetõpontba érni. Becsatlakozunk egy útba, ahol már egyedül van a [Z+]. Itt frissek a jelzések, ez a térképen is jelölt turistaút. Meglepõ módon egy dzsindzsásba vezet. Feltartott kézzel lehet közlekedni a csalános, tüskös növényzet kellemetlen ölelésében. Létra jel van a fán, de szerencsére a szétrohadt kerítés már nem kényszeríthet szertornára. Vége a dzsumbujnak, az ösvény hirtelen erõsen lejteni kezd. A fiúk rongyolnak lefelé, és az elsõ kanyarban el is tûnnek. Magamra maradok. Araszolgatok lefelé a térdfájdító lejtõn. Baromi hosszúnak tûnik. Valami meder, vagy patak mellé érek, itt még rendszeres a [Z+] jelzés, de amikor villanyvezetékhez érek, teljesen megszûnik. A jelzések és az út a távvezetékkel kapcsolatos munkálatok áldozatául estek. Kis kitérõ árán rájövök, hogy akkor járok jól, ha a villanyoszlopokat követem, mert azok is biztos Királyházára mennek. És tényleg, kiérek egy mûútra, és belefutok a [P-] jelzésbe. Na de most jobbra vagy balra? Amint így hezitálok jön két spori, és a jobbos, az erdei út lesz a frankó. Az est leszállta elõtti utolsó percekben sikerül megérkezni a
Tûzköves-forráshoz. (9. ellenõrzõpont)
Túratársaim éppen most fejezték be a táplálkozást, és fölfele kászálódnak. Leülök az asztalhoz, a pontõr helybe jön adminisztrálni. A gulyást is idehozzák, és amikor lenyelem az elsõ falatot, a fiúk nekiindulnak a Mána felé vezetõ útnak. Hát, ez a tányér leves nagyon finom volt, de úgy érzem, hogy rögtön föl is szívódott, ezért repetáért megyek a bográcshoz. Szívesen adják az ételt, és a végén még kávét is kapok. Amúgy nem vagyok kávés, de ez most elfér a gyomromban az éjszakai mûszak miatt. Amíg kosztoltam, észrevétlenül rám borult az éj sötétje, felteszem a fejlámpámat. Körülnézek, azt hiszem itt már nincs teendõm, köszönök mindent és továbbállok. A Csóviig a [P-] lesz a jel, amit követek. Tavasszal, a TELEKI 50-en gondot okozó patakok némi túlzással most csak nedves foltok a kövek között. Pár lépés után elém horgad a két patak völgye által közrefogott, a Nagy-Mánára vezetõ meredek emelkedõ. Elõttem másznak a fénypászmák egyre följebb és följebb. Harangjáték hangja hallik a Tóth Péter emlék felõl. Nem, nem a szél játszadozik vele, a levegõ feszes vigyázzban áll, a túratársak emelik az est hangulatát. Én sem állom meg, csilingelek az utánam jövõknek. Amikor felérek a Mánára, egy sátor elõtt ülõk a "Nincs messze már Nagymaros." - köszönéssel üdvözölnek. "A tiedbe is." - köszönök vissza a tábortûz irányába, és tovasietek. A gerincen kiegyenlítõdik az oxigénadósságom, de tudom, hogy még számos emelkedõ nehezíti majd utamat a Csóviig. Ismét a fák közé vezet az út. Valójában igazi út nincs, hanem a rendkívül sûrûn felfestett jelzések határozzák meg a haladás irányát. Ha itt leesik a hó, tényleg csak fától fáig lehet tájékozódni. Egy újabb emelkedõ. Messzirõl szarvasbõgést lehet hallani. Ne lõjetek elvtársak! Kiderül, hogy nincsenek is messze a bõsz bikák: Két fazon ül a meredély szélén, és az egyik egy csõbe ordít. Na tessék! Éjszakai idill a kora õszi Börzsönyben. A fura csak az, hogy a távolból is felhangzik egy bõgés... A sokadik emelkedõ után már végre tudom, hányadán állok: Jobbról bejön a [Z-]. Az eddigi [P-] jelzéssel kombinálva most nemzeti színben pompáznak a fák. Elõször azt hiszem, hogy buli van a Csóvin, de ahogy egyre közelebb érek, megállapítom, hogy rádióamatõrök forgalmaznak a toronyban.
10. ellenõrzõpont, Csóványos.
Ahogy a tûzhöz érek, a fiúk akkor állnak fel az egyik padról, és kérdezik, hogy jövök e már? (...) Most látom õket utoljára ezen a túrán. Leülök. Nem sok idõre, csak amíg megeszek egy kókuszos csokit, és megiszok egy üdítõt. Egy nagyobb társaság után fél perccel indulok. A [P-; K-] kombináción megyek le meredeken, egy vízszintes gerincre. Hatalmas por kavarog a fejlámpám fénycsóvájában, az elõttem haladók lépteitõl. Pont jókor pillantok fel egy fára: Most megy le balra a [PX]. Itt kell élesen jobbra lelépni a semmibe, szalagok nyomán. Túrom le az avart, törmeléket, amíg leérek a vízszintben futó [P3] jelzésre. Az elõttem haladó csoport már elfüstölt. Jobbra fordulok. Az út félig meddig az Oltárkõ nevû szikla alá van bevágva. A fejlámpa kékes fényében nagyon misztikus hatása van. Becsatlakozok a [K3] jelzésbe, ahol balra, lefelé kell tiplizni. Most következik a túra leggenyább szakasza. Kopár dombhátakon kell leereszkedni. Az ember minduntalan megcsúszik a kiszáradt, letaposott felületeken. (Kõkorsó) Hiába vezet szerpentin lefelé, még így is marha csúszós. A fákra kis fényvisszaverõ négyzetek vannak felerõsítve, ezeket könnyû követni. Eleinte azt hittem, hogy felém irányított lámpákat látok, olyan jól verik vissza a fényt. Nagy nehezen lebukdácsolok egy patak mellé. Itt a meder oldalában visz az ösvény, ami annyira lejt oldalra, a patak irányába, mintha nem is lenne. Egy helyütt még szikla peremén is átvisz. Egy rossz lépés, vagy megcsúszás, és Campo Basso, csak a szagod után lelnek rád. - Valamikor. Színesítésként még egy hatalmas fa is rádõlt a nincsösvényre. Lovagló ülésben próbálkozok vele, de rajta maradok, kapaszkodva, mint a koala maci, mert nem tudok a másik oldalon lelépni a meredekre, ami a nixbe szakad le. Jó hogy a kiírásban benne volt, hogy ez egy extrém túra, meg, hogy mindenki a saját felelõsségére... Na, de hát ez... Ráadásul annyiszor kanyarodott össze-vissza a völgykatlan, hogy fogalmam sincs merre van az arra. Még az a jó, hogy megfelelõ a jelzések sûrûsége. Amikor szerencsésen túlvergõdök ezen a szopatós szakaszon, egy szélesebb útra térek. Ez köves és törmelékes út, de az elõzõhöz képest frissen nyírt golfpálya. Az agyammal az idõérzékem is elszállt ezen a túlélõ pályán, úgyhogy fogalmam sincs, hogy mennyi idõt töltöttem rajta, és, hogy milyen messze van még az Aklok rétje. A héten szinte minden este az útvonalat tanulmányoztam, és tudom, hogy a [K3] belefut a rétbe, de most nem bízom az emlékezetembe, és elõveszem a térképet egy energiaitallal egyetemben. Gatyába kell ráznom magam. Jól emlékeztem, némileg megnyugodva továbbmegyek. Nagyon hosszú és unalmas ez a szakasz, elõttem senki, mögöttem senki, a lámpa fénye még mindig a kék háromszögekrõl verõdik vissza. Aztán egy zsombékos rész után egy keresztbe futó útra érek ki. Jelzést keresek, és hallelúja, balra, egy fán ott virít a [P+]. Végre itt ez a nyomorult Aklok-rétje! Jobbra indulok, néhányszor tíz métert megyek arra, amerre nappal mentünk. Nagyobbrészt általam ismeretlen utak várnak még rám, de most valami megkönnyebbülésfélét érzek. Már itt is a [K-] keresztezõdés, balra fordulok a susnyásba veszõ ösvényen, és kis fákat hajlítgatva ereszkedek lefelé a meredeken. Egy szélesebb, murvás útra bukkanok. Az egyik faház verandáján fejlámpát látok megvillanni, felnézek. Úgy látszik sokáig bámulhattam, mert jó estét köszön rám egy nõi hang. Visszaköszönök, és ha már így szóba elegyedtünk, akkor megkérdezem, hogy ez e Bányapuszta. Az úton és a házon kívül nem látok erre semmit, ezért a kérdés. Az igenlõ válasz után nyugodtabban megyek tovább. Az itiner 800 m gyengéd lejtõt ígér, lesz idõm összeszedni magam. A fákon jól látható jelek mutatják, hogy balra kell fordulni egy keskeny [K+] ösvényre. A [K+] mellé bejön egy lila m (a továbbiakban [m]) jelzés is. Semmi különös. Fel kell menni egy Kupec-rét nevû helyre, és a másik oldalon lejönni. Lefelé szerpentinen kanyargok, aztán nem várt, erõs emelkedõ következik, igaz, röviden. Úgy látszik kezdek megzakkanni, mert a sûrûn elhelyezett jelzések ellenére is benézek egy elágazást. Nem mentem el nagyon, de bosszant. Itt húzódik a [K4], ezt még keresztezni kell, átbukva egy gerincen. Messzirõl fehérlik a szalag, ahol a patakot át kell ugrani. Itt nem is kellett volna szalagozás, mert az [m] jelzés tökéletesen elegendõ. Lehet, hogy ez a jel új felfestés, mert nagyon élénkek még a színei. A tûz felé tartok, de a két pontõr srác is arra invitál.
11. ellenõrzõpont, Vasedény kulcsosház.
A Vas- és Edényorrú Bába már lefeküdt aludni. A srácok nézik a hátralevõk listáját, és az almákat számolgatják. Jóízûen elfogyasztok egyet, de nem kérek repetát. Karnyújtásnyira csobog a János-forrás, de most szivacsot tesznek a vízsugár alá, mert már unják a hangját. - Hé! Ne zárjátok el a vizet! - szólok oda fapofával. - Á, neeem. - válaszolnak komolyan. A forrás mögül meredeken fölfelé visz az [m]. Két kézzel támaszkodok az egy szál botra, úgy tolom. Odafönt jobbra becsatlakozok a [S4] jelzésû útba. Ez is egy éjnek évadján jellegtelennek látszó szekérút, ami egy idõ után mint [SO] elhagy. Sokat gázolok a nyúlós idõben, mire a [S+] keresztezõdéshez érek. Ez már a Kollár-völgy. Itt fura az út vonalvezetése, jól meg kell nézni, hogy merre van jobbra. Persze segít az [m], ami kitartóan tûri a jelzésváltásokat. Kisvasút megállójába érkezek, a tábla felirata: KISIRTÁS. Pár lépés és egy rétre érkezek, balkéz felõl esõház. Szemben, egy fahíd korlátján meglátom a [S+] és az [m] felfestéseket, arra folytatom az utam. Jócskán baktatok már, amikor gyanús lesz, hogy bejött a [P+]. Az, hogy az [m] már nem látható, fel se tûnik. Hohó, elõ a térkeppel! Vazze! A híd óta Nagyirtáspuszta felé haladok. Nem látok a pipától. Gyerünk vissza a hídhoz! A vissza úton 8 percet mérek. Enyhén lejtõs az út, tehát több mint 15 percet baltáztam el. A fahídnál látom, hogy az [m] egy házhoz vezet, és nem is megy tovább. Ami igazán érint az az, hogy pont szembe velem, a rét szélén, az egyik fán ott a [S-] jel, ami az ideérkezésemkor a hátam mögött volt. Valójában a megálló KISIRTÁS felirata zavart meg, mert nem tudtam, hogy ez azonos Kisirtáspusztával. Egy szó, mint száz: Kedves gyerekek! Amikor az esõházas rétre érkeztek, akkor balra menjetek a [S-] jelzésen. Váúúú! Mocsok egy alattomos emelkedõ, amin megyek. Biztos sokan szoktak kirándulni erre, mert elég sûrûn vannak a jelzések. Még csak most csatol balról a [Z+]. Fúj! A térkép szerint ez még csak a fele ennek az útnak. Telik, múlik az idõ. Na, már látok egy info táblát a keresztezõ mûút mellett. Csak reklámok vannak rajta, hasznos információ egy se. Mindegy, ez az Érsek-tisztás. Nem látok pontõrt, beleordítok az éjszakába, síri csönd a válasz. Elõkotrom az itinert. Hát ez nem igaz, a hosszú távnak ez nem is ellenõrzõpontja. Á, nem is vagyok meglepve. Elkönyvelem magamban, hogy ez már így lesz a túra végéig. (Sajnos igazam is lesz.) Jobbra indulok a mûúton, és fölötte, balra megtalálom a [Z-] jelzést. Ez is egy szekérút, ami késõbb, sunyi módon [Z+]-ként megy tovább egyenesen. Mielõtt ezt megteszi, balra be kell fordulni egy ösvényre. Bónuszként átugorhatod az út menti árkot. Jó emelkedõs az út, de ezt úgy is harangozták be, mint a túra utolsó, számottevõbb emelkedõje. Persze ebbe is vannak hullámvasutak, de még ez is belefér. Felérek egy tisztásra, és egy erdészeti reklámtábla mellett balra fordulok. Biztos ez a nyereg, innen még följebb kell menni. De hol? Nincs fa, amin jelzés lehetne. A mezõ tele van fatörmelékkel, itt állok tanácstalanul. A világra borított, gigantikus üst át- meg átlyuggatott fekete falán közömbösen dereng át a kozmikus kék fény. Az itiner szerint a mezõ jobb sarkába kell menni, de itt már vészesen megyek lefelé a hegyrõl, és a pontot jelzõ tüzet sehol sem látom. Lehet, hogy nem is raktak? Megint üvöltök, de megint csak néma csend a válasz. Az irány viszont semmi esetre sem jó. Visszamegyek az erdészeti reklámtáblához. Itt egyre tágítom a vizsgálódásom körét. Hát persze! Itt hágta meg a Puli a Hektort. Itt kellett volna még egy kicsit jobbra tartani, és aztán már látszik az egyik fán a [Z-]. Itt még egy jó erõs emelkedõt küzdök le, de zokszavam sincs, mert már nem járok tévúton. Fentrõl letekintve már látszik a megváltó tûz.
12. ellenõrzõpont, Só-hegy.
A pontõrök már elvackolták magukat a hálózsákjaikba, de jöttömre az egyik pecsétel és forralt borral kínál. Szívesen elfogadom, mert kell valami, ami tompítsa a felborzolt idegeimet, nem mellesleg hihetetlen energiát kölcsönöz. Forró az ital, de fújkálva elkortyolgatom, mert nem akarom útközben dajkálni a mûanyag poharat, és a lejtõn lefelé száz százalékban a lépteimre akarok vigyázni. Egy tüskésbe vezet a lemenõ ösvény, nehéz jelzést találni, csak véletlenül látok megy egy kõre festettet. Végre leérek a keresztútra, amit némi vizsgálódás után keresztezek. Pár száz méter múlva el kell érnem az Északi Lengyel-rétet. De hogyan fogom felismerni? Még otthon megnéztem, hogy onnan ágazik el jobbra a [Z+]. A fontosabb számomra a Déli Lengyel-rét, mert ott kell átváltani a szalagozásra. A leágazó [Z+] jelzést persze nem vettem észre, de semmi gáz, mert a következõ réten olyan feltûnõen van belógatva a szalag, hogy lehorgasztott fejjel is észre lehet venni. Be is fordulok balra. Minden figyelmemet az útra összpontosíthatom, mert még így is a látóteremben vannak a szalagok. A4-es papír a fán. Megnézem. A vadászok figyelmét hivatott felkelteni, hogy ez egy teljesítménytúra éjszakai szakasza. Ajjaj! Akkor itt most nem bõgni, nem röfögni! Hosszan kell egy irányba menni. Egy helyen törik meg a monotónia, ahol egy eltolt keresztezõdésen navigál át a szalag. Több vadászfigyelmeztetõ A4-est is látok. Már csak gépiesen lépkedek, ilyenkor lehet menet közben bealudni. Erre játszik rá a megivott forralt bor is. Nem tudom miért, de valahogy hiányérzetem támad. Még megyek jó néhány lépést, amikor belém hasít, hogy már régen nem láttam szalagot. Hú, akkor már a [P-] jelzésen kell lennem. Sehol, semmi jelzés, szalag, franckarika. Oké, oké, csak semmi pánik, az irányom jó, innen már ismerem a környéket a JULIANUS 50-rõl. Ha tartom az irányt, akkor a legrosszabb esetben is ki fogok lyukadni valahol a kóspallagi mûútra. Megyek tovább, és tovább, egyre szaporodnak a kételyeim, amikor minden elõzetes értesítés nélkül meglátok egy [P-] jelet az egyik fán. Innen már képbe érzem magam, nem is kell nagyon odafigyelni, hogy mikor jön jobbról a rövid, szalagozott szakasz, ez már echte JULIANUS csak ellenkezõ irányból. Igen, a szalagon jobbra, és már mindjárt ott leszek a mûútnál. Aha, ott lobog a tûz, csak át kell menni az úton.
13. ellenõrzõpont, Kóspallag, elág.
Leülök a padra, ott eszem meg a felkínált ropogós, lédús almát. pálinkával is kínálnak, de azt nem merem elfogadni, mert a forralt bortól is nagyobb volt a kilengésem a szabványosnál. Egy pohár vizet kérek. - Mi az? A frigóban tartottátok a vizet? - Nem! Ilyen hideg van. Most látom csak, hogy a pontõrök állig felhúzott cipzárú termo kabátban is dideregnek. A rajt óta egy rövid ujjú ing és hosszúnadrág az öltözetem, amin nem változtatok. Persze a fejlámpa fénykévéjébe kifújt ködfelhõbõl látom, hogy hûvös van. Kimegyek a mûútra, majd betérek az erdõbe [K-]. Drága pisilése volt errefelé az egyik leányzónak tavasszal, a JULIANUSON. Két jó minõségû túrabotot nyelt el itt, egy óvatlan pillanatban a zöld szörnyeteg. Egy ismert útszakasz a túra végén kétszer olyan hosszúnak tûnik, mintha az elejére szerkesztették volna be. Így vagyok ezzel a szakasszal most én is. Irtó lassan jön el a hatalmas Pusztatorony az egy szál fával a közepén. Egész közel megyek hozzá, hogy a körötte levõ ágaktól lássam a rajta levõ [K-] jelzést. A csillagokat továbbra sem hunyorgatja felhõ. A rét megfelelõ pontján lépek be az erdõbe. Innen már tiszta sor, mindjárt leérek a [Z-] jelzésre, meleg zuhany és ágyban elnyúlás követik egymást a gondolataimban. Itt is a [Z-], balra fordulok. A füst szag most nem bosszant, jót jelent, a pont közelségét jelzi.
14. ellenõrzõpont, Törökmezõ, Hét-vályú Halastó.
Deréknyi vastagságú hasábok táplálják a tüzet. Sokan fekszenek szanaszét, hálózsákokban. Csak az ügyeletes pontõr van talpon. Megkent zsíros kenyerek az asztalon. Köszönöm, forralt bort most nem kérek, de egy teát szívesen elfogyasztok. Jobbra indulok felfelé a [Z-] jelen. Jól emelkedik, de már maguktól visznek a lábaim. Amikor felérek egy keresztezõdéshez, jobbra indulok. Már látom is a törökmezõi turistaházat. Elmegyek mellette, majd a játszótér mellett. Autók rendszámtáblái verik vissza a fejlámpám fényét. Kiterjesztett kar szélességû fa közepére festették a kombinált [K-;P-] jelzést. Jobbról kerülöm meg a fát, így folytatva utamat. Már százszor jártam erre, zsigerbõl megyek. Ügyet sem vetek rá, hogy sehol jelzés. Balról az a szabad terület biztos a törökmezei fennsík, az út meg úgyis lefelé visz, el se lehet tévedni. Azért már belefuthatnék valami jelzésbe, mert kezd az a rossz érzésem támadni, hogy mégis elkavartam. Hoppá! Csörtetést hallok a bozótból. Az fut át az agyamon, hogy túrázók, de aztán vadmalacok futnak át az úton. Hú, csak a muterjuk ne kövesse õket. Na nem, ilyen nyeretlen kétéves nem lehetek, hogy a cél elõtt eltévedek, ráadásul ismert környéken. De! Már vagy harminc perce kóválygok, amikor jelzést látok egy fán. Mi az? [Z-], apró betûvel aláírva, hogy Zebegény, és [K-], alatta Törökmezõ. Micsoda??? Nézem a térképet, ilyet nem találok rajta. Mindegy. Törökmezõre már nem akarok visszamenni, a Zebegénnyel ellentétes [Z-] irányba megyek. Egy ház elõtt lobog a tûz, és még mozgást is látok. Odamegyek, legalább megkérdezem, hogy hol vagyok. Jön elém az ember. Amikor közel ér, majdnem dobok egy hátast a meglepetéstõl. A halastó pontõre az. (!) Egy hatalmas kört írtam le a környéken. A végén Attilának lesz igaza: Ezekkel a - nevezzük így - malõrökkel, meglesz a 100 km. Ránézek az órámra. Vége a laza célba érésrõl szõtt álmaimnak, bele kell húznom. A szintidõn belüli teljesítésrõl NEM MONDOK LE!!! Vissza az emelkedõn a turistaházhoz. A kombinált jelzéssel ellátott, széles fának most nem a jobb, hanem a bal oldalán megyek el. (A ménkû csapdosson belé!) Egy körrel ezelõtt az oldal rossz megválasztásával ítéltem magam tévelygésre. Innentõl most már tényleg tiszta sor: vezetnek a jelzések. A [P-] balra elmegy, ahogy kell, a [K-] elvisz a Felsõ-Körtvélyes alá. Most már tényleg az utolsó utáni rugaszkodás: csak tolni, tolni fölfele, nem számít semmi, be kell érni. Úgy, már fel is értem a meredeken, még egy kicsi emelkedõs rész, de aztán itt a flaszter. A kidõlt, - vagy döntött - fákat még mindig nem takarították el a turistaútról, de én akkor sem a mûúton megyek, inkább kerülgetek. Már világosodik, de hagy égjen a fejlámpa, már a legkisebb kockázatot sem akarom vállalni. Köves-mezõ után a szalagozott alternatívát választom. Megsúgták, hogy a [K+] barátságtalan zónán megy keresztül, nem akarok gatya nélkül célba érni. Meredek az út, lassan ereszkedek. Az erdõ szélén levõ ház kertjébõl két kutya ugat szakadatlan. Nem baj, ezért fájjon az ott lakók feje. Kiérek a fõútra, megvan a [P-], jobbra fordulok, a templomtorony irányába. Megyek, megyek, de nem akar közelebb jönni. Mindegy, innen már törpejárásban is beérek, mégpedig bõven szintidõn belül. Jaj, ne! A plébánia ajtaja zárva, rajta skicc. A rajz azt próbálja láttatni, hogy hova kell befutni. Jól van, nyugi! Most már minden kis apróság felborzolja az idegeimet. Nem kell messze menni, csak ide a templom mellé. Nincs több 30 méternél. És még az ajtó is nyitva van. Hah! Huszonhárom óra és harminchárom perc alatt értem be, ami nem egy pályarekord, de MEGVAN, szintidõn belül. Bent, a rendezõkön kívül csak egy túratárs üldögél, korai még kimennie a vonathoz. Engem gulyáslevessel kínálnak, amit most is szívesen elfogadok. Parizert, kenyeret is adnának az útra, de alma is maradt egy fél ládával, inkább abból kérek. Senki nem futott be, mióta itt vagyok, úgyhogy az itt várakozó túratárssal megyünk ki a Nyugati felé menõ vonathoz. Még el kell vánszorogni a mérföldes peron másik végében levõ pénztárhoz. Jaj, de messze van! ...
Ottorino |
