Túrabeszámolók


Bakonyi Mikulás

LúdtalpTúra éve: 20052005.12.06 16:59:38
Bakonyi Mikulás 40
Egy héttel a Firenze maraton után, szezonzáró öröm(túra)futásnak terveztem ezt a számadatokat tekintve viszonylag könnyebb túrát. Gondoltam: Mikulást kajtatva nekivágok a Bakonynak az éppen arra kóválygó futóbolondokkal, „aztán majd meglátjuk”. No meg is láttam: a Mikulást is, a padlót is, no meg a saját határaimat, és nem utolsó sorban Tapírka hegyeltoló erejét. :-) Miki intelme az övtáskám súlyát, az Ördögárok trükkjeit, és a várható sárdagasztás mértékét tekintve már kissé vészjóslónak tûntek, de ekkor még reménykedtem a csodában. Aztán elindultunk, (aLow, -Balazs-, Future, Larzen, Miki, Tapirka és én) pontosabban elkezdtünk sprintelni (nekem ez már az volt). Percek alatt 7 fõs csapatunk több száz méterre elnyúlt, s csak az elsõ ep.-nek köszönhetõen torlódott össze. Innentõl a taktikám egyszerû volt: 2 ep. között, annyi hátrányt összeszedni, ami a bélyegzésnél létrejövõ torlódásnak köszönhetõen még behozható. Ezt késõbb továbbfejlesztettem a terepakadályokra, azaz egy-egy farönk megmászásig is el- elengedtem a csapatot. András, Larzen, majd Tapírka felváltva indítottak szökési kísérleteket, ami teljesen felõrölte az energiáimat. Mindeközben Future fel-alá rohangászva fotózgatta a csapatunkat. Csesznek felé már kiszúrta, hogy haldoklom, de együtt érzõ pillantáson kívül többet, még a Mester sem tudott segíteni. Gézaháza felé egy briliáns zakózást mutattam be, de sajna senki nem látta.:-) A Mikulás után az Ördögárok felé értük utol Sanyijanit, és Ritchy-t, akikkel sokáig együtt is mentünk. Az „Árok” nagyon tetszett, csak sajna árokspecialistánk - Andrással együtt - olyannyira zúzott benne elõre, hogy mire kiértünk belõle, már szem elõl vesztettük. Az árok kijárata után aztán beütött a krach. Future, Balázs, Miki ellibbent a látóhatárból, majd Sanyijani is szépen elkerült, bár a célig sikerült a gyorsan megszerzett, szûk egy-két perces hátrányt „stabilan” tartanom. Gézaházától a célig komoly meló volt: küzdelem a sárral, a lemerevedett lábakkal, az elfogyó levegõvel. A CH bevitelemmel nem volt gond, még tele voltam csokival, akadt még szõlõcuki, és kesudió is, sõt még a cseszneki parizeres szendó 2/3-a is ott lapult az övtáskában. Nem éhes voltam, hanem szomjas, de azt nagyon. A túl erõs kezdés, a relatív enyhe idõ miatt, állati sokat izzadtam, annyira, hogy már hó evéssel is kísérletet tettem, de nem hozott igazi felfrissülést. Haldoklásom közepette egyszer csak 2 túrázó kínált a Miki által hátraküldött 1,5 literes õszilébõl, ami feltehetõen az életemet mentette meg. Lassan teltek a szenvedõs percek, miközben próbáltam a „könyörtelen elõrehaladás taktikáját” követni, s újra az jutott eszembe, hogy a hosszútávhoz a legfontosabb képességek egyike a türelem, így jobb híján erre intettem magam. Az utolsó, talpfák mentén vezetett 5 kili a döcögõsnél kissé lassabban telt, a tócsákat már alig kerültem, inkább gázoltam bennük. Zirc felé elértem Andrást, aki az aszfaltra érve, újra elkezdett haladni, de sporttárshoz méltóan, innen már nem szakított le. 4:37-tel mi is beértünk. Az erõfeszítésem mértékérõl annyit, hogy a túra alatt kb 5 liter vizet izzadtam ki magamból, mindezt +5-6 fokban, mindkét bokám hajlíthatatlanná kötött be, és a térdszalagjaimat is igencsak istápolni kellett. Egyszóval jó kis szezonzáró örömfutás volt. :-)