Túrabeszámolók


Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via Dolorosa

marton4Túra éve: 20092009.10.25 22:42:45
VIA DOLOROSA 75

„…minden papír nélkül kidobtak a Markó utcai bíróság fogházából. Felemás, csontkeményre száradt, fûzõtlen bakancsban, foltozott zsávoly katonaruhában léptem ki az épület Nagy Ignác utcai kapuján. Sután néztem körül, tájékozódtam, felismertem az égtájakat s azután a Markó utcán elindultam a Duna felé. A Dunát akartam látni legelõbb. Az alsó rakparton leültem az egyik kikötõ oszlopra s figyeltem a csendesen, békésen folyó vizet. Öreg nénike tûnt fel pórázon vezetett, szaglászó kis kutyájával. Furcsa szerzet lehettem, meg is álltak elõttem. A nénike megszólalt:
- Tessék mondani, fogságból jött?
- Onnan.
- A Szovjetunióból?
- Nem, Recskrõl.

Az hol van? Szibériában? ennyi idõ után... – motyogta maga elé az öreg néni, azután továbbhúzta a kis kutyája.

Igaza volt a nénikének: valóban Szibériából érkeztem vissza öt esztendõ múltán az öreg Duna partjára. Az emberi értelmetlenség, ostobaság, gonoszság, gyûlölet, bosszúállás, a mérhetetlen hataloméhség és a határtalan zsarnokság magyar Szibériájából, a „megbízható források szerint soha nem is létezett” recski kényszermunkatáborból.”

„Ma sem tudnám megmondani, mi volt a legelviselhetetlenebb Recsken: az embertelen kényszermunka, az állandó ütés-verés, vagy a tudatos, minden képzeletet felülmúló éheztetés. Recsken nem voltunk éhesek – ami végeredményben elviselhetõ jelenség –, hanem éheztünk: nem a gyomrunk követelte az ételt, hanem a kegyetlen munkával kiszipolyozott sejtjeink ordítottak a nap huszonnégy órájában az élelemért.”
(Részletek: Sztáray Zoltán visszaemlékezéseibõl)

Ahogy, késõbb Nád Bélával, a rendezvény fõszervezõjével, a Csurgó forrásnál folytatott beszélgetésünk során szóba került, e teljesítménytúra fõ céljai a nyilvánvaló alapcélon felül, a Mátra minél jobb megismertetése a sporttársakkal, sokszor ritkán járt utak beiktatásával is, valamint megemlékezés a recski kényszermunkatábor elszenvedõirõl és áldozatairól. Hogy mit is jelentetett Recsken pontosan a Via Dolorosa, a jeruzsálemi Keresztút fogalma, ahol a Megváltó a Golgotára hurcolta keresztjét, nem tudom. Talán a Csákánykõ oldalában létesült kõbányához vezetõ, a kiéheztetett foglyokkal kegyetlen körülmények között,erõltetett ütemben zajló szerpentinút megépítésére emlékeztet, ami a tábori élet legnehezebb idõszaka volt, lehet ez is a fájdalmak útja. Vagy a legyengült, nehéz szerszámokat cipelõ reményt vesztett munkaszolgálatosak napi kitántorgását a kõbányához, ahol egész nap jó esetben napi 800-1000kcal energia bevitel mellett a létezõ legkeményebb fizikai munkát kényszerítették rájuk. Jelenthette a környezõ erdõkbe favágásra kirendelt foglyok útját, amit a térképen piros betûkkel feltüntetnek. De sok rab számára valódi Via Dolorosa volt a recski munkatábor, hiszen éveken át hordozva súlyos terhüket, keresztjüket, végül ez a hely vált a Golgotájukká. Remélem haláluk nem volt hiába való, mint ahogy a Megváltóé sem. Arra figyelmeztet, hogy ezt nem hagyhatjuk, hogy még egyszer bekövetkezzen. S ahhoz sincs jogunk, a jövõ emberisége nevében, hogy a bûnösöknek megbocsássunk…

6:30-kor indulok a Markazi várhoz kirendelt pontõrrel együtt. Jó ütemben halad, na meg úgysem elõzhetek, hiszen elõttem megy a „mozgó ellenõrzõ pont”. De végre megkapom az igazolást, „ s börtönébõl kiszabadul sas lelkem”, kocogóra fogom felfelé. Útitársam is akad egy mezõgazdasági létesítményeket tervezõ fiatal mérnök személyében, aki a 35km-n indult. Amikor megtudja, hogy én 75km-en, tisztelettel néz rám, Õ nem tudna így futni 75km-en át. Mint késõbb kiderült én sem. Épp egy sertéstelepet tervez, s mondja, hihetetlen mennyi és milyen szigorú elõírásnak kell megfelelnie, többek között az állatok méltó tartása érdekében is. A sertések nevében ez mélyen megnyugtat. Egy gyönyörû muflon bukkan fel az erdõben. Ez az elsõk jutalma, egyelõre vezetjük a mezõnyt. Egyébként gyakran kóborlok egyedül erdõkön mezõkön át, sokszor hatalmas távolságokat megtéve, így az évek során természetessé vált a vadállatok közelsége. Nemegyszer egész vaddisznócsordákba ütközöm fényes nappal, az út közepén. Sokszor ügyet sem vetnek rám úgy elmerülnek a társasági életben. Szerencsére így megfigyelhetem õket, s ha már forrónak vélem a helyzetet arra is van idõm, hogy nyugodtan odébb álljak. Naponta találkozom a kedvenc völgyemben rókákkal, szarvasokkal, õzekkel, nyulakkal, fácánokkal, rengeteg ragadozó madárral, szinte vadasparkban érzem magam. Elõfordult már, hogy borzkoma, akinek ismerem homokvárát is, csak úgy komótosan átsétált elõttem az úton keresztben, mint egy gyalogos a zebrán. Kis mezei poszátával játszogatok, aki kóróról-kóróra szálldos, de területét mindig körbejárja, egy-két száz méternél soha nem távolodik el messzebbre. Ha megyek, leggyakrabban a kedvenc helyén üldögél, s már messzirõl hallom figyelmeztetõ énekét.
A Markazi-kapuhoz már egyedül érkezek, a bokanyelõ sárban, a pont szinte elveszik a ködben. De valahogy a sár már nem érdekel, természetes elememmé vált. Azelõtt ha egy csepp esõ esett, vagy akár a cipõm talpa is egy kicsit sáros lehetett, bizony ki nem dugtam volna semmi kincsért az orromat. A hét közepén mondom valakinek, hogy túrázni megyek szombaton. De hát csúnya, esõs idõ lesz. Hm, esõ, az már nekünk mindegy, mondom nagyképûen, de az igazság mégis ez. Betegesen szeretem a jó idõt, de tök mindegy milyen az idõjárás, ha túrázni készülök, a jó idõ is csak egy eset. Lelkesen továbbindulok, s a Nagy-Szár-hegynek még futva indulok neki. A hegy harmadánál jelez a pulzusmérõm, amit késõbb a túra során megismert túratársammal ellentétben nem a csuklómon viselek, hanem a mellkasomban. „Jó öreg cimborám” arra kér, lassítsak egy kicsit, hátrébb az agarakkal. Teljesítem kérését, így egész nap jó viszonyban maradunk, csak ennyit akart. Felérve, „kötelezõ” aktusként letekintek a hegyrõl, ahonnan a Mátra egyik legszebb panorámája tárul elém, s még egy kicsit több is. Mint egy hatalmas Brachiosaurus, egy óriási tejfehér felhõ úszik át a nyergen a Tarjánka-völgy felé tartva, felfalva mindent, ami útjába esik.

A Cserepes-tetõ táján ér utol az elsõ futó, éppen amikor egy tüskét próbálok rögtönzött mûtéttel kioperálni a kezembõl. Elengedem, hiszen aki beér annak az átlagsebessége biztos hogy nagyobb, mint a miénk, még ha egy ideig képesek is vagyunk versengeni vele. Késõbb megfigyelem viszont, hogyan fut le a nyaktörõ meredeken, s öntanuló robotként ellesve technikáját én is könnyen lejutok. A Domoszlói kapu után még mindig ott lihegek a nyakában, de nincs túl beszédes kedvében, így békén hagyom. Csurgónál egy idõre elválunk, de Parádsasváron még „befogom” az ellenõrzõponton, ahol végül a lábát nyomogatva kiáll, és elindul a buszmegálló irányában. 20km után már én is érzem, hogy még futok ugyan, de már kezd „elmátrásodni” a lábam, ahogy az izmok elsavasodását nevezem a Mátrában, mert kellõ taktika és trükkök hiányában ez itt hamarabb elkövetkezik, mint más hegységekben. De most még a Csurgó-forrásnál vagyok, ahol társával együtt maga a „Nagy Fehér Toll” a pontõr. 2007-ben, 1 teljesített túraév után, térdpanaszaim miatt, épp ezen a helyen jelentettem be visszavonulási szándékomat, és "szerényen" megjegyeztem, hogy "csak üstökös voltam a teljesítménytúrázás egén". Erre azt válaszolta, ami azóta mindig itt cseng a fülemben, hogy aki egyszer belekóstolt, nem tudja ezt olyan könnyen abbahagyni. Valóban, 2 év eltelt és még itt vagyok, immáron bolygóként. Nád Béla (Béla) megnyerõ és közlékeny személyisége mindenkit azonnal magával ragad. Feje a kimeríthetetlen tudás kincsesbányája, amibõl van szerencsém rövid idõ alatt, némi külszíni fejtéssel, néhány drágakõre szert tenni. Itt kell megemlékeznem a kitûnõ szervezésrõl, az embert próbáló, de gyönyörû tájakon áthaladó útvonalról, az önfeláldozó munkával telepített szalagokról, a túra során az összes rendezésben résztvevõ sporttárs felõl sugárzó odaadásról, tiszteletrõl és gáláns nagyvonalúságról, a bõséges ellátásról. Egy szóval úgy tudnám jellemezni ezt a rendezést, remélem nem sértõ, hogy becsületes. Köszönjük!
Visszafelé haladva a kék körön, megjelenik egy kiváló fiatal futó katonás, fess, önbizalmat árasztó futó felszerelésben, aki szintén a mai történetem egyik fontos szereplõjévé válik majd, s a végén a sors játékaként fõszereplõ lesz belõle. Most még simán lehajráz a másik kékkörön, bár a munkatábornál beérem. A táborban leülök egy padra, egyrészt, hogy könnyítsek a vállamon, egy-két dolgot kiegyek-kiigyak vadonatúj, a Less Nándor 60-on beszerzett „futó hátizsákomból”, másrészt, hogy itt a táborban képzelegjek egy kicsit (nem kamu!) az elmúlt eseményekrõl. Tavaly akadt a kezembe Faludy György: Pokolbeli víg napjaim címû könyve, aminek utolsó vaskos fejezete, a recski táborban töltött éveirõl szól. Most, hogy a túrára készültem, elõvettem, s részben újra olvastam ezt a részt. Annyira érzékletesen ír le mindent, hogy amint szétnézek, szinte megelevenedik a tábor. Mindenkivel elõfordult már biztosan, hogy úgy átérezte a történelmet, egy múzeumban, egy várban, vagy bárhol, hogy szinte beleszédült amikor elképzelte. Megelevenedtek a rég eltûnt emberek, a törökök újra megostromolták Eger falait (sikertelenül), valahol itt állt Dobó István és megrendíthetetlenül irányította a védelmet. Most valami ilyesmit érzek egy pillanatra. Iszom a burn-ömet, és arra gondolok, hogy kinyúlik egy esdeklõ kéz, legyengülve, az éhhalál küszöbén tengõdve. Kicsit cinikusan az villan át az agyamon, milyen jól jött volna a bányában egy energiaital, amikor sokszor jártányi erejük nem lévén cipelték a nehéz köveket. Aki nem bírta a munkát, annak büntetésbõl felére csökkentették a fejadagját, amitõl másnap sem lett erõsebb, amit megint újabb büntetés követett, egészen a sírig. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne másoljam be ide az egész fejezetet,mert minden sora érdekfeszítõ és tanulságos olvasmány, bravúros írói munka is, amelyet mélyen áthatnak az átélt élmények, szenvedések, de nem tehetem. Annyit mondhatok, hogy Faludy optimizmusa, emberi tartása, élni akarása, sajátos humora, kulturáltsága és embersége, amivel sok más társának segített az életben maradásban, örök tanulság mindnyájunknak. Ezt el kell olvasni!
(Egy kis ízelítõ a könyvbõl. Az volt a szokás, hogy aki a táborba bekerült, el kellett mondania az élettörténetét, különös hangsúllyal arra, hogy miért hozták ide. Íme egy érdekes eset: egy esztergályos párttaggyûlésen megkérdezte: párttitkár elvtárs, ez már a szocializmus, vagy lesz még rosszabb is. Másnap már Recsken volt.
Egy ízben a táborlakók egy mókust láttak meg az egyik fán, favágás közben. Ez olyan bõséges, ínycsiklandó zsákmánynak ígérkezett ennyi kiéhezett ember számára, hogy mindent elkövettek, hogy elkapják. Kivágták az összes fát ami körülvette a mókusét, majd azt is. Így sikerült nyakon csípni. Elképzelhetõ, mekkora lakoma lett belõle, amikor este titokban megsütötték a vaskályhán a barakkban.)

„Égszakadás, földindulás, átszaladok egy más korba, gyere te is Pajtás!” Máris az Ilona-völgyben vagyok, a következõ ellenõrzõ ponton. Finom lekváros kenyér, meleg tea, vidám és népes társaság lesz osztályrészem. A lekváros kenyérrõl, hogy, hogy esett, csak annyit tudok mondani, hogy hmmmmmmmmm…
Szaladok tovább az Ilona-völgyben, s egy meglepõ eset történik velem. Egy volt évfolyam társam, akivel 25 éve nem találkoztam, s aki dél-dunántúli, jön szembe velem a társával, hátizsákos turistaként. Köszönök nekik, hogy „Hello!” . Nem számítanak ismerõsre, visszahellóznak, gondolják közel az erdõ, ez valami turistaköszöntés lehetett, s mennek tovább. Hogy is gondolhatták volna, hogy én vagyok én, csapzottan rohanva az úton. Most már megállok, utánuk szólok. Megfordulnak, s megtörténik a felismerés. „Õszölésre” jöttek a Mátrába. Egy kis beszélgetés után továbbindulok utamra.
A mûúton a távolban megpillantom futótársamat, aki harmonikus stílusban, hihetetlen tempóban gyalogol felfelé. Alig bírom utolérni. Ez a pihentetõ gyaloglás, mondja amikor utolérem. Azért csinálja, hogy, még a Kékesre is ilyen pihenten legyen képes felmászni. Én ekkor még kicsit lebecsülöm az elõttem álló Magas-Mátrát, aminek késõbb még megiszom e levét. A sár ellenére furcsa mód rengeteg kirándulóval lehet találkozni, kisgyerekestõl, mindenestõl, az egész útvonalon mindenütt, ennyit összesen nem láttam egész évben. Ha közeledik egy csapat, megpróbálom izzadt hajamat kicsit eligazítani, hogy kicsit hasonlítsak egy emberre, nehogy valami erdei mumusnak nézzenek, s velem ijesztgessék ezentúl a gyerekeket, ha nem akarnak szót fogadni. Ahogy igazgatom, veszem észre, hogy egyre kevesebb igazgatni valóm akad elõl, igaz nemrég csonkított meg egy fehér ruhás, ollós ember. Megijedek, mi lesz az õssejtjeimmel, ugyanis nemrég olvastam, hogy a kihullás elõtt 2-6 évig élõ hajszálak õssejteket tartalmaznak, amit az orvostudomány fel is tud használni bizonyos esetekben, pl. bõrsejt képzésre. Egyes betegségekbõl tehát, tényleg a hajánál fogva húzhatja ki magát ma már az ember. És az orvostudomány töretlenül fejlõdik! Mi lesz még!
Még Parádóhuta elõtt lehajráz az elsõ futó, aki távolból láthatta, amint szenvedve futok felfelé a mûúton, mert kapok tõle egy nagy dicséretet ami a tempómat illeti. Majd nagyon kellemes, magányos szakasz következik a sárgán, kõmentes suhanás a panorámaúton. Amikor leérek a mûútra valahonnan jelt ad valaki, és több száz autó húz el mellettem a pár száz méteren.
A Parádsasvári ellenõrzõ pontról már volt szó. Mindenki a pontõrt kérdezgeti, hogyan lehet eljutni Galyatetõre, holott minden kérdezõ pontosan tudja a választ, csak a pontõr nem. A „beugró fiú”, csak bíztatásomra kezdi megnézni a térképen, hova is csöppent lényegében. Tudjuk mi merre kell menni, mondom, csak olyan jó ezt hallani is. Így a következõ csoportot már felkészülve várja, hogy a résztvevõk lelki világának ápolását és a pszichológiai tanácsadást minél eredményesebben folytathassa.
Közben a Hubertus étteremre sandítok, ahol úgy két évvel ezelõtt egy családi kiránduláson pazarul megebédeltünk. Én, a hely szelleméhez, a Mátrához illõen egy Vidróczki fatányérost választottam, pompás étel volt. A sok finomság tetején még egy oldalnyi ínycsiklandó sültszalonna is pihent, amit a szegény sertésrõl örökölve, hamarosan a saját oldalamon láttam viszont. A 2 év elég is volt hozzá, hogy nagy nehezen megszabaduljak a „terhes emléktõl”.

Újra nekivágok a „bérceknek”. Elhaladok a hajdan oly nagy hírû, jobb sorsra érdemes üveggyár mellett, ami jelenleg siralmas látványt nyújt. Az új tulajdonos állítólag 2 éve vár valami pályázati pénzre, hogy megint beindíthassa a termelést. Egy biztos, valami itt nem kerek a történetben.
A piros kereszt egy nagy kanyarral elõbb szelíden emelkedik, majd szembõl nekitámadva a hegynek teljesen bevadul. Olyan meredek, hogy néhol a sárban elkapar a futómûvem is, de a sziklás részek sem könnyebbek. Szembõl egy iskolai osztály, vagy inkább egy egész iskola hullik alá a mélybe. Felfelé sem lehet könnyû, szól rám az egyik diák. Felfelé fárasztóbb, de lefelé nehezebb válaszolok „bölcs bagolyként”, amit szerintem annyi bukdácsolás után, egy életre bevésnek az osztálykönyvbe. Ahogy följebb érek, egy család üveges tekintettel mered valamire a vállam fölött. Megfordulok, s csak akkor veszem észre elõször a csodálatos panorámát, amibõl csak annyit dekódolok, hogy baromi nagyot jöttem fölfelé. Majd ránézek a jelzésre, most már „Vörös Keresztnek” látom, és megértem végre, hogy nagyjából idáig lehet kibírni elsõsegély nélkül. Az „Emelkedõ neve: Brutál”. Az „almási” út metszése után van egy tábla, Galyatetõ 1,5km. Ahogy felfelé haladok, s még mindig nem jön az áhított „Levespont”, egyre inkább azon gondolkodom, nem néztem e el a mértékegységet, s a távolság mégis fényévben volt megadva. Aztán végre átszelve a csillagközi ûrt megérkezem, és fantasztikus ellátásban részesülök.

Majd dagasztom a sarat egy kis ideig, és rövidesen „almás” lesz a helyzet. Mátraalmáson aztán elringatom magam egy hintaágyon, úgy érzem révbe értem, ezt a hintaágyat kerestem egész életemben,de most megtaláltam. Kék kereszt, ugyan már mit nekem kék kereszt, hintaágy, azaz igazi, az kell nekem, de mire a gondolatsorral végzek, régen le is kevertem a jelzésrõl, és külön kis túrát teszek a Galyavár irányában, majd egy idõ után gyanús lesz nekem a monokróm vörös, és egy huszárvágással, mint eltévelygett bárányka visszaszédelgek a kék kereszt anyaölébe (óriási képzavar, nemcsak a tájékozódásban!). A Smíró Feri útján már egyszer jöttem lefelé, de mondhatom, hogy felfelé is ugyanolyan szép. Bár a madarak most kevésbé énekelnek, mint májusban, amikor itt jártam, de egy magányos trillás azért elszórakoztat mûvészetével. Odébb egy kis „erdei asztalosmester” vési, fúrja, faragja munkadarabját, serényen dolgozik, hangja betölti az erdõt.
Végre felérek. Kicsit megfogott a hegy, így elsuhan mellettem három futó. Egy gyors tankolás, és elkezdem a Lajosházáig tartó végtelen süllyedést. Ezt gyorsasági szakasznak szántam ugyan, de a lábamat Smíró Ferinél hagytam, azért megyek, ahogy tudok. Elhaladok a Háromfalu temploma mellett, amelynek helyét megegyezés hiányában végül az egri püspök jelölte ki ezen a ponton. Lejutok „Mátrasztrapacskára”, bejelentkezek a „temetõõröknél”, akik remegve várják a sötétedést. Majd egy társsal indulok tovább, aki nagyszerû futó, de tart egy kis pihentetõ gyaloglást. Többek között a futás elméletérõl beszélgetünk. Emlegetem A Maratoni futás mindenkinek címû könyvet, de szerinte az elmélet és gyakorlat az két különbözõ dolog. Amikor aztán egy idõ után elkezd lazán, gyönyörû stílusban futni, úgy hogy pillanatokon belül kis ponttá zsugorodik elõttem a nyílegyenes úton, hiszek neki. Aztán eljön Lajosháza is, azelõtt Dezsõháza (nem tudom mit követett el Dezsõ). A kisvasúton átkelve most hála istennek két irányba kell már szétnézni. Új vonal ki tudja mikor létesült utoljára ebben az országban. Két nagyon laza, barátságos fiatal pontõrrel töltök el egy pár önfeledt percet, összeraknak egy kicsit. Közben elengedek két futót, de mennek Õk maguktól is, nem kérnek tõlem hozzájárulást. Velem ellentétben szinte semmit nem fogyasztanak, lehet, hogy ez az egyik nagy titok. Mindenestre ez a titok egyelõre nem tárul fel elõttem, mert amit csak tudok mindent magamba tömök, még a zsákomból is.

A végsõ tusa következik. A cél az 1014m-es magasság, aminél földön járó fentebb nem juthat ebben az országban. Késõbb, amikor majd a fejlámpámat szerelem fel a nemzeti színûre festett magasságponton csücsülve, elmondhatom, hogy ebben a pillanatban mindenkinél magasabban állok hazánkban. Most azonban még ki kell kapaszkodnom a völgybõl. Miközben én is, lassan felõrlõdnek a kilométerek. Mátraházán a „palacsintás” büfében iszok egy kávét és egy ásványvizet. Csodák csodája 5 perc és minden fáradtságom elmúlik, kocogva indulok fel a mûúton. Én már régebben is mondtam, hogy az emberiség nagy „találmányai” közül a kávé az elsõ ötben biztos benne van, de most meggyõzõdésemmé vált. A Veronika-rét újabb üdítõ színfoltot jelent életemben, ahol már az egészséges táplálkozásról tartok kiselõadást a kedves pontõröknek, miközben egy zsíros kenyeret tömök magamba. Tanácsaimra tényleg vevõk, megígérik, hogy kipróbálják a frissen szerzett ötleteket. A sífelvonó szerencsére mûködik, így könnyen feljutok. Fent megtörténik a váltás éjszakai üzemmódra, ahogy az elõbb már említettem.

A sötétben botorkálva indulok lefelé, de késõbb begyorsulok. Éjszakai gyakorlatom nem sok van, de jók a lámpáim, így hamar bebátorodok. A köveken azért botladozok rendesen, de nem vészes a dolog. A hangulatom is jó, ezért már arra is rászánom magam, hogy körbetekintsek.
Ahogy jövök lefelé, a gerincrõl lepillantva a Mátra tövében megbújó és még messzibb települések éjszakai „díszkivilágítását” látom. A szememben összefolynak a fények, úgy érzem, mintha mindkét oldalon az északi völgyben és messze a síkságon egy megapolisz terpeszkedne el, s a számtalan fényfüzér megannyi gyöngysorként csüngne a sötétség nyakán.
Idõnként szárnysuhogást hallok innen-onnan a sötétben. Talán baglyok. Ki tudja?
Mögöttem a távolban egy lámpa fény villan. Nem vagyok egyedül. Beér az „üldözõm”,az a srác, akit Parádsasváron láttam utoljára, ahol elhúzott elõlem a piros kereszten. Nem gondoltam, hogy ma még viszontlátom. Iszonyú kavarásban volt része, másfél óra kiesett az életébõl, mire korrigált. Részletesen elõadja a történetét, majd lassan egymáshoz csiszolódunk. A célig állandó útitársak leszünk. Dinamikusan haladunk lefelé, ahol lehet még futunk is. Egyszer különös hangokat hallunk a távolból, mintha egy csapat cerkófmajom ricsajozna valahol. Majd lentebb egy pillanatra megállunk, hogy megcsodáljuk Markaz és Visonta fényeit, és már le is értünk. A sok botladozás és sárban csúszkálás után örülök, hogy végre biztos talaj van a lábam alatt, egy végsõ rohamot javaslok az iskoláig. Én a járdán futok, a társam az úttesten közvetlen mellettem, nincs forgalom. Egy 30-as sebességkorlátozó táblához érve rámutatok és szólok, hogy lassítson. Majd a helyi lakosság (két járókelõ) élénk biztatása mellett futunk be az iskolába.

Bent a gyõzteseknek kijáró éljenzés fogad, ami igen-igen jól esik. 13:52 alatt teljesítem a távot, ami messze elmarad a tervezett 12,5 órától, sõt titokban még egy kicsit jobbra is hajaztam. De, ahogy a futók véleményét és történeteit hallom, talán mégsem annyira rossz ez az eredmény, de lehetne jobb is. A kis csapatból mindenkinek van egy jó szava a másikhoz, még nekem is jut belõle. Sõt, egy váratlan „megérintés” szinte lehengerel, ami legalább annyira segít visszapótolni elvesztett energiáimat, mint az elfogyasztott két pár virsli. Aztán elbúcsúzok mindenkitõl, egy év múlva itt a helyem megint, hogy újra megküzdjek a Heggyel. De jövõre majd okosabb leszek, és én fogok ki rajta.

„Az idõ megáll egy percre,
aztán tovább szalad,
nincs kortynyi irgalom sem,
vagy jóság egy falat,
tátognak tört gerinccel,
mint partravont halak.
Ha újratemetik is,
mindegyik ott marad
arccal földnek fordítva…
feküsznek ölnyi mélyen
a rettegés alatt.”

(Verslészlet: Kiss Judit Ágnes (szül: 1973)
Káté címû versébõl.)
.