Túrabeszámolók


Bakony 50/25/10

tapirka1014Túra éve: 20042005.12.12 22:21:30
Teljesítménytúrás pályafutásom egyetlen biztos pontja 13 éves korom óta a Bakony50. Eddig kettõ maradt ki, az egyik rögtön 14 éves koromban, amikor anyu nem engedett el szakadó esõben a túrára, a másik pedig ’99-ben, amikor Velencében dolgoztam, és nem tudtam úgy szabadnapot kivenni, hogy hazautazhassak :-(

Hogy a narancssárga trikóm hátulján igaz legyen a Futóbolondok felirat, a túrákat futva próbálgatom teljesíteni. Akibacsi, Larzen és -balazs- társaságában néhány túrán átverekedtük magunkat az idén, az év elejének köszönhetõen nagyrészt hóban vagy sárban. Befûtöttem a társaságot, hogy jöjjünk együtt a Bakonyba, jó formámnak köszönhetõen szerettem volna 5 óra alá vinni a teljesítési idõt. Ilyen villámlábú társasággal ez gyerekjátéknak tûnt.
Az idõjárás azonban közbeszólt, egész héten szakadt az esõ, a Bakonyban persze hó formájú esõ. Egy-két jelentkezõ le is mondta a részvételt, de azért reggel 7:45-kor Hiver, Akibacsi, Larzen és -balazs- társaságában beneveztünk.

A veszprémi vasútállomás környéke sokkal kihaltabb volt, mint egy napsütéses túranapon. A szokásos kb. 300 indulóval szemben kevesebb, mint 120-an vágtak neki az 50-es távnak, és a 25-ösön sem vonultak csoportokban az iskolások. Azért is szeretem nagyon ezt a túrát, mert nem egy Mátrabérc vagy Gerecse50 féle libasorban vonulás, lehet élvezni a természetet. Már ahol érdemes.
8:10-kor szakadó hóban indultunk el, de elõtte az éjszaka ott melegedõ hajléktalanoktól istállószagú váróteremben már felkészítettek a rendezõk, hogy 300m-es magasság felett, 25 centi hó van. Persze nem hittük el :-)
A túra eleje Veszprémben a vár alatt, majd az állatkert mellett vezet, rögtön az elsõ ellenõrzõpont után találkoztunk az elsõ kispistázni vágyókkal, de a pontõrök erélyes felszólítására jó útra tértek. Fenn az állatkertnél láttunk bivalyt, szürkemarhát és hallottunk bégetést. Bár a hátam mögött a fiúk folyamatosan bégettek, amikor levettem a szemüvegemet, mert a hótól nem láttam semmit. Utána újfent nem láttam semmit, ennek köszönhetõen alig 4,5 km után el is tévedtünk. Még kb. 10 km-en keresztül ezt hallgattam, de aztán szerencsére kifogyott a szufla a többiekbõl.

A Veszprém szélétõl Herendig tartó szakasz nem sok említésre méltót nyújtott, talán a Csatárhegyi kápolna és környéke idézi egy kicsit a Bakony hangulatát. Egy lõtérhez hasonló terepen végighallgathattuk Larzen katonatörténeteit az Urallal, és persze az én hátamba döfködték folyamatosan a tõröket, mert folyamatosan nem láttam a jeleket, néhány helyen pedig még 11 teljesítés után is bizonytalan voltam. Na igen, öregszem a memóriám sem a régi.

Herenden beszállt Hiver, aki a hátralévõ 32 km-t futotta le velünk. Ahogy kiértünk a városból, kezdõdött az igazi Bakony. Még mindig szakadó hó, egyre mélyebb. Szerencsére a korábban indult 25-ösök csodálatosan letaposott ösvényt vágtak, így jól lehetett haladni. Ha viszont leléptünk az útról, közel térdig süppedtünk a hóba. A 25 cm egy alábecsült érték volt, helyenként simán elérte a 40 centit is. Ezt már az is sejttette, hogy a féltávnál található hegyi teázópont most a hegy lábánál, néhány km-rel elõbb fogadott minket.

Itt már látszott, hogy a tervezett 5 órán belüli idõ nem lehet meg, de az 5:30 még reálisnak tûnt. A teázásnál szétszakadt a csapat, -balazs- és én kicsit nagyobb tempóban vágtunk neki az emelkedõknek. Féltávhoz 2:51 alatt értünk, de a második fele mindig gyorsabb szokott lenni. A táj elmondhatatlanul gyönyörû volt, vastag hó borított mindent, csak a felfelé kapaszkodó kitaposott ösény és rajta néha egy túrázó törte meg a fehér csendet.
31 km környékén szétvált az 50-es és 25-ös táv, innentõl egyetlen pár lábnyom ment elõttünk, azaz a 25 centis szûz hóban kellett magunknak utat törni. Nagyon tetszett, hogy az útnak nyoma sem volt, és jeltõl jelig kellett törni az utat, amin aztán valószínûleg a többiek és végigjöttek. A Fekete Séden való átkelésnél lábszárközépig merültem a vízbe egy rosszul kiszámított ugrásnak köszönhetõen, de ekkor már úgyis mindegy volt, kívül a hótól, belül saját izzadtságunktól áztunk.

A Pápavár aljai erdészeti útig tartott a túra legnehezebb szakasza, az elõttünk menõ nyom egy huszáros vágással kb. 2 km-t rövidített, így minden hó alatt rejtõzõ pocsolyát saját kárunkon kellett felfedeznünk. A nehéz megközelíthetõség miatt az ellenõrzõpont egy kicsit máshová került, de ennek csak örültünk, hiszen elõbb találkoztunk velük :-)

Innen hosszan fel a kéken, itt újra becsatlakozott az elõttünk futó Kispista nyoma, majd le Jáger-rétre, ahol Kispista újra rövidített legalább 2 km-t, kihagyva a pontot, a célban biztos azt mondta, hogy még nem voltak ott, de ezt nem tudhatja, mert nem is járt arra. Ilyen túrázási módszerrel nem nehéz minden évben messze a legjobb idõt futni a Téli Mátrán, és a Bakony50-en is :-(
Jáger-réten „életem ellenõrzõpontja” várt. A középkorú hölgy a Buzukiban bömbölteté a Slágerrádiót, csak akkor hallotta meg a kiabálásomat, mikor már a fákról is hullott a hó a decibelektõl. Ekkor zavartan elõkapta a bélyegzõt, bélyegzõpárnát, alátétet, rajtszámlistát, és mindet egyszerre akarta használni. Másfél perc után rájött, hogy ez nem fog menni, ekkor elkérte az egyik ellenõrzõlapot. Röpke két perc alatt sikerült ráaplikálnia a pecsétet, csak azt nem értettem, hogy az A/4-es lapon miért éppen egy másik pecsétre akarta háromszor is rányomni. Miután ez úgy sikerült neki, hogy a pecsét vékony holdsarlónyi része kilátszott a másik pecsét alól, elkérte a másik lapot. Megismételte a koreográfiát, újabb két perc. Felírta az idõt a papírokra, aláírta õket, közben csak 3-szor nézte meg az óráját. Újabb 1 perc. Mire a „rejtjelezett” rajtszámlistán egy percig nem találta a számainkat, könyékig bemászva az autóba, megmutattuk neki. Innen már csak 1 percig tartott a két számot bekarikázni, és visszaadni az ellenõrzõlapokat. Mi közben háromszor átöltöztünk, megebédeltünk és esett ránk 6 centi hó. Itthon megnéztem az órámat, 7 perc 12 másodpercet töltöttünk itt, pedig ez a feladat egy analfabéta süket-néma-vak pontõrnek sem tart tovább 40 másodpercnél. Igazi öröm volt 40 km lefutása után ott lemerevedni.

Elindultunk, már mindkettõnknek tele volt a hósaruja a szûzhótaposástól, így az erdészházat nem jobbról a kéken, hanem balról az erdészeti úton kerültük meg. Itt és most vállalom, hogy kispistáztam, pedig kimondottan utálom, és nagyon ellene vagyok. Egyszerûen gyõzött a fáradtság és az egyszerûbb utat választottam. Nem volt rövidebb, de nyertem vele legalább 34 másodpercet és összeszedtem ugyanennyit extra szintet. Lelkileg viszont nagyon felfrissített, könnyebb volt utána bemenni a jelzésre, és ötméterenként átugrálni a patakot (a nevét sajnos nem tudom).

A vége elõtt még volt egy kis holtpont, de aztán elérve az utolsó ellenõrzõpontot, újra becsatlakozott a 25-ös táv, voltak emberek, innen már könnyû volt bekocogni, végül 5:35 lett a vége, az idõjárási és terepviszonyok ismeretében teljesen elégedett vagyok az eredménnyel.

Az olcsó nevezési díjhoz mért szolgáltatások, kedves, segítõkész, profi rendezõség (kivéve a néni a Jáger-réten), csodálatos táj, jól futható terep, nekem még mindig a kedvenc túrám.