Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

nagypapaTúra éve: 20092009.11.03 16:21:28
Piros 85

2009

Érdektelen elõszó a gondolkodás bemelegitése érdekében

Tavalyi beszámolóm végén kifejeztem aggodalmamat a szöveg óriási terjedelme miatt, igy azt terveztem, hogy az idén, távirati stilusban, csupán csontvázszerû beszámolót teszek közzé. Több évre ellõttem a puskapor zömét, hiszen nyolc teljesités anyagából válogattam össze a történteket. Mit tudok még mondani? Üres fejjel mentem a HÉV felé és nem gondoltam semmire. Világos, hiszen az újdonság magától nem létezik, az új mindig a jövõben születik meg. Öntudatosan lépkedtem, mert negyedórával korábban keltem fel, mint a Vasas-túránál, tudván azt, hogy már korán sötétedik és minden perc nyereség az alkony támadásával szemben. Elég sok réteget vettem fel, hogy módszeresen szabadulhassak meg a felesleges ruhadaraboktól. Hideg idõ igérkezett, a hõmérõ fagypontnál állt az ablakban.

Eme szellemi fészkelõdés után, kapcsolom az elsõ sebességet. A késõbbiek során majd világossá válik e szakasz mottója.

Lasciate ogni speranza

A HÉV-nél kedves ismerõssel, Hevér Évával futottam össze. A váratlan találkozóknál ugyanis az a jó, ha azonnal tudjuk, mirõl kell beszélni. Tavaly óta még nem volt alkalmam rá, hogy elmondjam neki: mennyire örültem "Bubu" képeinek, amiket az Északi Zöld bejárásakor készitett róla. Azok adtak inditást a tavalyi, hosszú Rákóczira és tényleges hasznom is volt belõlük a tájékozódásban. A képsorozat hosszához képest az utazási idõ rövid volt. Észre sem vettük, máris Rómaifürdõn voltunk. A viszonylag korai idõponthoz képest elég sokan nyüzsögtek már a teraszon. Folyt a nevezés, Jávor elégedett arccal járkált ide-oda. Megkérdeztem tõle, hogy szerzõdtetett-e biztonsági embereket ennyi pénz õrzésére, mire õ azt válaszolta, hogy itt csak becsületes emberek fordulnak elõ. A hivatalnokok asztalánál megpillantottam Gálfi Csabát, aki az én tavalyi, nagyfülû sapkámban adminisztrált. Meg is mondtam neki, hogy ez az én sapkám, de õ elutasitotta reklamációmat. Háttérinformáció a tavalyi beszámolóban.

Néhány ismerõs üdvözlése után elindultam (6:20) a nem sok romantikával kecsegtetõ úton. Szépen rakosgattam a lábaimat, mivel észrevettem, hogy a kiserdõbõl kiérve alattomos bevonat fenyegeti az egyensúlyomat. A pocsolyák vékony jege nem zavarja az embert, de a földnek látszó, fagyott párával bevont talajon, gyanútlanul, óriásiakat lehet esni. Az elsõ újdonság - a Kinizsi óta - a néhány lovat õrzõ villanypásztor volt, azt tanusitva, hogy a "fejlõdés" azaz a térfoglalás nem áll meg. A szemétdomb viszont a régi. Úgy éreztem, hogy nincs szükség a szokott elsõ részidõk mérésére, nem hajt a tatár. Az egyhangúságot Borosnyai Balázs törte meg, aki a kõbánya után húzott el mellettem. Rövid ideig ismét csend lett, majd egy szörnyû zajtól csavarodtak össze az idegeim. Azt hittem, hogy valaki kutyára lépett mögöttem. Alig mertem hátranézni, a helyzet azonban megnyugtató volt: Corradi prüszkölt irgalmatlan nagyot. Aggódva érdeklõdtem egészségi állapotáról. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Aztán Wehner Géza kiséretében elfüstölt, bár egyszer, valamiért még visszajött.

Az idõ szép, a föld, fû deres, erre-arra ködfoltok, friss, hideg a levegõ. A Kevély csúcsán (7:50) közöltem az ott õrködõ Hevér Gáborral, hogy "Anyu is itt lesz azonnal". Óvatos ereszkedés következett a csúszós sziklákon, amit ráérõs döcögésre váltottam a nyereg után. A Berda-pihenõnél éreztem, hogy megszabadultam a városi stresszes állapottól, nagyokat és jóizûeket lélegeztem. Igen - gondoltam - a pszichoterapeutáknak ki kellene hajtani pácienseiket egy ilyen mozgásra, sok gyógyszer válna feleslegessé és áldásos fizikai mellékhatásokra is szert tennének a kezeltek. Az egykori Kneipp-kúrának az volt a lényege, hogy az embereket mezitláb sétáltatták a hajnali, harmatos fûben. Mindez azonban túl bonyolult rohanó életünk számára, ezért gépiesen nyúlunk a tablettás doboz után.

Margitliget elõtt türelmesen várt ránk a múzeális, fedél nélküli akna, amire valaki egy dorongot húzott és más valaki meg lehúzta róla. A betonútra egy kis csavarral megyünk le, úgy látszik, kényelmetlennek bizonyult a korábbi lejárat. Következik a "long walk to" csikóváraljai bejáró, ide-oda csavarva fejünket az elölrõl-hátulról süvitõ autók miatt. A természetszeretõ, nyugalomra vágyó lakók nem is tudják, hogy milyen környezetterhelõ tevékenységet folytatnak azzal, hogy napi húsz-harminc kilométernek megfelelõ égéstermékkel bomlasztják a földet védõ légkört. Dehát ennek hirdetését a kiváló környezetvédõkre bizom.

A dobogókõi útról lendületesen fordulunk jobbra, a bekötõútra. Mint várható volt, a balkanyar után megjelenik a feltételes ellenõrzõ pont piros-fehér kockája. Igy volt tavaly is. Nem hiszem, hogy a szervezõk azt tételeznék fel, hogy a tagság taxival menne fel Csobánkáról a Tölgyikrekhez, sokkal inkább az a pedagógiai szempont vezetheti õket, hogy az embereket - most még különösebb károsodás nélkül - hozzászoktassák ahhoz, hogy a Nagy Testvér egész úton figyelni fogja õket. Nincs kibújás, kispistázás, tessék felhagyni a lógás minden reményével. Lasciate! De hogy ne nagyon szomorkodjunk emiatt, bõséges italválasztékkal fogadnak minket õreink. Szerettem volna forralt bort kapni tõlük, de ezzel a kérésemmel a fõrendezõhöz utasitottak. Az, mindenesetre, baráti gondoskodás volt, hogy az innen nem messze lévõ "felágazást" táblával megjelölték. Ez a pont mindig csábitott az egyenesvonalú, egyenletes mozgásra, azaz az eltévedésre. Visszatérve a kibújásra: Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy ha a Piros túrát nem Jávor, hanem Dante Alighieri szervezi, akkor az útvonal-nem-követõknek szóló figyelmeztetés, nagy betûkkel, az itiner elsõ oldalán állt volna.

Ezek után fel a fejjel és fel a Tölgyikrekhez, ahol bélyegzõ és - újdonságként - taposó mérleg várja az érkezõket. (9:57) Sanyarú arccal gratuláltam az ötlethez, mivel - akármilyen gyötrelmes túrán vettem eddig részt - csupán több liter viztõl tudtam megszabadulni, a zsir konokul rajtam maradt. Sorry, ilyen a berendezésem és ehhez járul a mechanikai munka elõnytelen átalakithatósága akár hõrõl, akár kémiai hatásról van szó. Nem is koptattam a szerkezetet, hanem elkezdtem a leereszkedést a sikárosi rétre. Most nem éreztem annyira bokaficamitónak az utat, mint máskor. A rét szélén néhány fa szélmentes idõben ejtette le leveleit, igy ott a füvet hibátlan sárga szõnyegek boritották.

A Dömösig tartó szakaszt a Vasas-túrán már végigjártam. Kerestem azt a krátert, amit az akkori nagy zuhanással idéztem volna elõ, de nem láttam semmit. A természet jótékonyan fedi el a katasztrófák szinhelyeit. Az erdészeti útról visszaereszkedve és az omlás szélén araszolva egy pillanatra feltartottam egy mögém érkezõ futót. Csak egy pillanatról volt szó, aztán õ elém került, s mire újból felnéztem, már majdnem száz méterre ugrált az árok kövein. Nagyon szép látvány volt. Egy magas, hibátlan termetû túratárs volt, méltó azokhoz a sportolókhoz, akiket a görögök márványban örökitettek meg. Ugyanez áll a nõkre is. Csak csodálni lehet könnyed mozgásukat, amivel, látszólag erõfeszités nélkül futnak a fák között. Ilyenkor a szemlélõnek nincsenek "szexis" gondolatai, annyira megragadó a forma és mozgás összhangja. Jó, abbahagyom, ezer évek óta tudott dolog, de én nem élek ezer évig és a jelenés sem mindennapi.

Át a kõhidon s be a patakmederbe. Vigyázni kell, ellenõrzés lehet. Lett is, az egykori ifjúsági tábor után. Ellenõrünk azonban észrevehetõen, kényelmesen üldögélt a szép, új hidnál. "Látom, nyilt lapokkal játszol" - mondtam, emlékezve Toplak Jóska tavalyi csapdájára. Bólintott, én pedig innen már zavartalanul gyalogolhattam a Paradicsomba, azaz a dömösi templomnál lévõ étkezõhelyre. "Itt nem harangoznak?" - kérdeztem bélyegzéskor (12:03), mivel már egy ideje füleltem, várva a harangszót. "Csak nagyon rövid ideig" - hangzott a válasz. A tényleges idõ láttán viszont meg voltam elégedve a helyzettel.

Hatalmas lakomára érkeztünk. Ebola hentes módjára szeletelt felvágottat, Egyszemélyes Csilla pedig doronghoz hasonló parizerrudat emelgetett két kézzel. Mindezt hatásosan köritette a jóizû savanyúság, valamint a különféle szinû folyadékokkal teli poharak sokasága. Innen nem lehetett csak úgy elszabadulni, itt élvezni kellett az életet. Élveztem is Hartmann Misi társaságában. Mivel ritkán járok túrákra, már elég régen találkoztam vele. Mindkettõnknek emlékezetes egy Vadas Jenõ Mátra (kár, hogy abbamaradt), amikor a Szent István csevicénél lefényképezett Belkovics Gézával, aki egy idõben a Mátrabérc szeniorja volt. Nemcsak emberek élvezték azonban az életet, egy barátságos kutya is megtette. Vele már a HÉV-en megismerkedhettünk, mert sorba látogatta a neki tetszõ utasokat és a maga módján ki is fejezte rokonszenvét. Gazdája, egy ifjú hölgy, továbbindult a fõutcán, a kutya azonban, szép emlékei folytán, visszajött az asztalhoz és csak határozott fellépéssel lehetett rávenni a túra folytatására. A magam részérõl telefonhivást kezdeményeztem, hogy jelentsem: élek és mozgok, de mivel a csengetés hatástalan maradt, nem töltöttem tovább az idõt és indultam Martsa István egykori háza felé. Jó lelkek kiirtották a gazt a régi temetõbõl és használható volt a keritésen átvivõ létra is.

Kétórás rutingyaloglás következik Dobogókõig. Ez a rész képzett úthosszban 14 kilométernek felel meg, ezért a két óra elfogadható idõ. Tudjuk, hogy a felhagyott kõfejtés az elsõ szakasz, mellette s-kanyar, ezután két árok és Körtvélyesen vagyunk.
A kopjafa után keresztezzük az erdészeti utat, majd jön az elsõ emelkedõ, amin most már jól kijárt ösvény megy fel. Mire kifújjuk magunkat, vehetjük a második emelkedõt, ahol várjuk a balról érkezõ Z-t, s ezután már hamarosan feltûnik az alagút vége, a Szakó-nyereg, ahol két derék pontõrünk dacol a kellemetlen, hideg széllel. (13:35) Nyújtott lépésekkel érkezünk Szent Bernáthoz, s onnan - mint mindig - laza járással, társadalmi környezetben haladunk a dobogókõi komplexumhoz. Átvesszük a banán alakjában kifejezõdõ jutalmunkat (14:24) és tanulmányozni kezdjük a turista büfé kinálatát.

A szokott idõben vagyok, megérdemlek húsz perc üldögélést. Almás rétes, pogácsa nincs, van viszont zsiros és májas kenyér, tea, forralt bor, kávé. (Ó, Kovalik András, ne hagyj el!) Nem árulom el, hogy az elõzõekbõl mit vettem magamhoz, annyit mondhatok, hogy igen jó közérzetre tettem szert. A büfés hölgyek, szokás szerint, gyorsak és okosak voltak. Megújult erõvel, elégedetten szedtem a motyómat és Vilinek búcsút intve elhagytam a helyiséget.

A fiatalkori dohányzás elterjedésérõl elmélkedve, lapos pillantást vetettem az erdõbe nem illõ házak felé. A sokszinû jelzésen haladtam, amikor egy kisebb csoport megkérdezte, hogy tudom-e a további utat. Igennel válaszoltam. Sejtettem, hogy a letaposott kerités tette õket bizonytalanná. Innen elég hosszú ideig jártam elõttük, õk idõnkint bevárták egy le-lemaradozó társukat. Lejutottunk Pilisszentkeresztre (a bokros részen a szalagozás nem követte pontosan a P jelzést, de ez csak akadékoskodó megjegyzés), átvágtunk a falun. Ittam a templomnál lévõ csobogóból és megállapitottam, hogy Mlynky derék lakosai - tavalytól eltérõen - most más napra idõzitették a temetõlátogatást.

Húzzunk szépen felfelé a temetõ után, az erdõszélen, a Magas-hegyi nyereg felé. Ha a civilizált egyének esetleg a betonúton maradva mennének Pilisszántó felé, hogy kikerüljék a nyereg púpját, meglepetve hallhatnák, hogy a ravasz rendezõk, a jótékony táplálás örve alatt elbújtak fenn, ott, ahol az ösvény a mezõrõl befordul az erdõbe. Oly régen volt már mûsoron kivüli ellenõrzés, hogy egyesek elveszthették veszélyérzetüket. Pedig a piros pokolban vándorláskor nincs remény a kibúvásra. A történetiség kedvéért azért megjegyzem, hogy tavaly nem volt itt rendkivüli pont.

Szántó szélét elérve, a kõfaragónál, a betonútról jobbra letérünk az új kultikus hely felé vivõ, kövekkel beszórt útra. A falun átmenõ egykori út nyárspolgári módon lejtett, ezért az unalom elûzésére jól jön ez az elég sokáig emelkedõ szakasz. (Pletyka szerint, a lakosok kérték a P kivitelét a faluból. Nem tudom ellenõrizni és azt sem, hogy a korcsmárosok örültek-e ennek, hiszen a turistaút szerény pótjövedelmet jelenthetett nekik.) Azért sem unatkozunk, mert figyelni kell, hol van a falu felé, balra leágazó keskenyke ösvény. Ha már észrevettük a gázvezeték oszlopán lévõ jelet, akkor a bokros domboldalon szép egyenesen megcélozzuk a falut. Úgy teszünk, mintha sisáncról akarnánk ráugrani a házakra, de a dobbantás helyén, elugrás helyett, a vizszintessé váló részen, derékszögben jobbra fordulunk és a két lehetséges, füves csapás közül a bal oldalit választjuk. Ha ekkor szép egyenesen elkezdünk ereszkedni, nem kell idegeskedni. Jelzés is lesz és a balkanyar után, szekérútra leérve nem probléma - jobbra fordulás után - megtalálni a P festését. Innen kézügyesség kérdése eljutni a Csévi-nyeregig, mert többé nem kell letérni az útról.
Azért voltam kissé körülményes ezzel a sisánchasonlattal, hogy ismét felhivjam a figyelmet a tájékozódásnak a domborzati viszonyokhoz igazitására, mert maradandóbb, mint a változó növényzet, vagy annak állapota. Jelen esetben, az itiner szavával élve, azért lehetett pocsék ez a darab az elõször itt járók számára, mert az egész úton segitõ piros-fehér szalagot valaki letépte a kritikus ponton. Magam is visszakiabáltam néhány túratársat, akik lendületbõl haladtak tovább a falu felé, s ebben a hibás térkép is segitségükre lehetett. Ha jól emlékszem, tavaly én is megirtam, hogy rossz a térkép, dehát a dolgok nem szoktak egyik napról a másikra megjavulni. Halálos tragédia azért nem fog történni, mert a faluból kivezetõ utat meg lehet találni és aztán elérni a hivatalos ösvényt. Mindenesetre megkérem a kispistázókra vadászókat, hogy amig itt nem válik egyértelmûvé az eligazodás, addig ne üljenek be a szakadt szalag után következõ kanyarba, mert az barátságtalan gesztus lenne a szegény megtévedtekkel szemben. Kilencedik teljesités után legyen szabad egy kicsit segitenem a többieknek.

Csévi-nyereg, még világosban. (16:40) Elõvesszük a lámpát, hogy ne kelljen késõbb bajlódni vele. A többes szám nem véletlen, mert egy jó ideje együtt mentem Csernák Jánossal. Szeretem, ha új neveket tanulok meg. A fiatalok sokan vannak, az öregek kevésbé, ezért jobban felismerhetõek. Kérni szoktam, hogy szóljanak rám, ha észrevettek. A túra emlitésekor biztosan fogom tudni, kirõl van szó.

Most ismét egy kevéssé mozgalmas rész jön a vadkeritésig, majd a szántói keresztútig - gondoltam. Azért történt valami tavaly óta. Amikor ugyanis a jobbkanyarral leereszkedtünk a vadkeritéshez azt vettem észre, hogy nem veszek észre semmit: nem látszott, hogy hol van a kerités melletti ösvény. Jó kis meglepetés - véltem - de hamar kiderült, hogy nem a régi, füves, bozótos, ruhatépõ és buktató csapáson kell menni, hanem kicsit feljebb, egy párhuzamos szekérúton. A szalagok megjelentek és helyretettek minket. Eltévedni nem lehetett, mert a távoli fényeket megcélozva és egyenesen haladva, biztonságosan beleszaladhattunk a keresztútba. Jött a stabil pocsolya, de nem jött a sorompó. A társam mutatta, hogy ott van a fejünk felett, ugyanis felhúzták.

A nemszeretem emelkedõt türelemmel letudjuk, P+ bejön vagy elmegy - ahogy tetszik. Az Iluska forrás után egyenes, majd balra át, hamar jobbra át, a kerités mellett fel az erdõ sarkáig, ott balra és egy perc múlva jobbra be az erdõbe. A Fehér-hegy alján vagyunk. Megigazitjuk a szerelvényünket, majd szilárd arccal megkezdjük a keserves mászást a csúcsig. Az itiner nem tartalmaz bátoritó szavakat ehhez a részhez, nem is inti türelemre a nyugtalanul felrohanni akarókat, ezért van az, hogy a felmenetel során, nem egyszer, fához támaszkodó, vagy földön ülõ sporttársakkal találkozunk, akik nem tudtak, vagy nem akartak visszakapcsolni terepsebességre. Ismétlés a tudás anyja, a gyakorlat megtanitja, hogyan osszuk be az erõnket ahhoz, hogy egyenletesen teljesitsük ezt a feladatot. A fizikai próba után fõleg szellemi erõre és figyelemre lesz szükség az állandóan kanyargó út pontos követéséhez. Megjegyzem, hogy az osztályon felüli itiner nem emliti a gázvezetéket, ami a kétfelé ágazó meszelt nyil miatt most is meggondolkoztatja a túrázót. Az irodalmi hiányosságot azonban pótolta a vidáman lengedezõ szalag, feltéve, hogy valaki magasabbra nézett az orránál. És ez a lényeg, de azért a nagyon kiváló szövegirónak ajánlom figyelmébe, hogy ejtsen el elõre néhány szót a vezeték helyérõl, illetve a rajta átmászásról. Esõs idõben kissé csúszkálós lehet az árok felsõ része. Az idén, tavalyhoz képest az volt a jó, hogy az épitõk, P elhagyására buzditó szövege közel volt a munkaterülethez. Tavaly idegesitõen sokáig nem lehetett tudni, hogy mi vár ránk. Egy másik, e térségbeli feladat az, hogy figyeljünk mindig a lábunk elé, mert a nem régi fenyõültetvényben a teraszok kissé lekoptak, mellé lépni veszélyes lehet. Egyszer csak elkezdünk ereszkedni, ekkor azonban kis akadályverseny következik. Mindig akad néhány kiborult fenyõfa, hogy megmozgassa használaton kivüli izomcsoportunkat. Végre tartósabban jobbra fordulunk, hallatszik az országút dübörgése. Megérkeztünk a Kopár- vagy inkább vendégkopasztó csárdához. (18:30) A szokásos idõ.

Jávor a sátorban adminisztrál, az emberek ülnek, állnak, fekszenek, jönnek, mennek tovább vagy a Volánbusz megállójához. Ellépkedek a konyhához és fél tányér levest kérek. Elég annyi, legalább jut azoknak, akik az ellátás szûkössége miatt morognak. Mintha nem lehetne repetát kapni, de nem vagyok biztos benne. A leves jóizû, meg is mondom. Búcsúzom addigi társamtól és egyedül indulok tovább az út folytatására.


Második sebesség vagy inkább második menet. Lássuk a mottót:

Sire, dit M. Myriel, vous regardez un bonhomme, et moi je regarde un grand homme. Chacun de nous peut profiter. (Hugo: Les Misérables)

Egykoron többet bajlódtunk a dorogi út túloldalán lévõ csapás megtalálásával. Árkon másztunk át, Vörösvár felé húztunk, mikor hogy, és sokszor volt garantált a jól fejlett csalántenger vérfrissitõ hatása. Most semmi gond nincs, bemegyünk az erdõbe és az elsõ alkalommal balra fordulunk. Csak egy csapás van, ami egy idõ múlva jobbra kanyarodik. Szépen kinyitjuk a szemünket, hogy el ne vétsük a feljárót a Kakukk-hegyre. Újabban ez is jól látszik, szórakozottnak kell lenni, hogy észre ne vegyük. Megkezdjük a felmászást a nem túl magas, de megszuszogtató tetõre. Elégedetten araszoltam, mert a talaj barátságos jellege miatt, nem kellett fákba kapaszkodni, elég volt kiszámitható helyekre rakosgatni a lábbelimet. Na, fenn vagyok, gyerünk elõre. Itt kellene lenni a pontnak, de nincs semmi. Hm. Türelem, nem mondták, hogy nincs, igaz nem kérdeztem. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára, de most nem került sor ilyen tragikus eseményre. Annyi történt csupán, hogy a derék pontõr, vagy pontõrök kiköltöztek a fenyõerdõbõl, igen helyesen, mivel szép tüzet raktak elég vastag törzsekbõl és óvatosságuk folytán gondtalanul melengethették tagjaikat a hûvös estében. (19:00)

Megjelenésem felvillanyozta õket. Miután kisillabizálták a nevemet, rendkivül örültek, hogy a túra aggastyánjainak egyike jelent meg a tûznél. Rögtön közölték is, hogy ünnepi a pillanat, mivel a Mátrabérc két véglete, a leggyorsabb hölgy és a legvénebb férfi találkozott e helyen. Irodalmi anyag hiján kisegitettek, hogy a jelen helyzetben Farkasdi Edina birtokolja a leggyorsabb nõ cimét. Nagyszerû, mondtam én is, a sors megvalósitotta "both ends meet", összehozott két végletet. Kár, hogy a másik végletre - a leggyorsabb férfi és a legidõsebb nõ találkozására - nem került sor. Persze, lehet, hogy nincs is ilyen, mármint legidõsebb nõ, vagy ha van, akkor az üzleti titok. Ezután konferenciává alakultunk át. Megvitattuk a harmonikus öregedés problematikáját, valamint biráltuk a lusta, egészségtelen életet élõ fiatalságot. Ez utóbbihoz nem nagyon szóltam hozzá, mivel nem jön jól ki, ha az idõsek ostorozzák a fiatalokat. Ha már muszáj, tegyék meg õk maguk. Jól éreztük magunkat, de mielõtt a glóriát a fejemre tették volna, eltávoztam Pilisszentiván irányába.

Rövid intermezzo

A Google korában bármit meg lehet találni az interneten, ezért az angolul tudók megnyugtatására közlöm, hogy a "make both ends meet" azt jelenti, hogy kijönni a fizetésbõl, nem pedig az én brutális kifacsarásomat. A teljesitménytúrázás azonban sajátos lelkiállapotba hozza az embert - nektek magyarázzam? - amiben a brain storming ötletzápora dõl az ember fejébõl és nem ismer korlátokat.

Ugyancsak ide tartozik a második szakasz mottója. Victor Hugo regényében M. Myriel Napoleonhoz intézi az idézett szavakat: "Ön lát egy jó embert, én látok egy nagy embert, s ez mindkettõnknek hasznára van". Esetünkben Edina a "nagy ember", én pedig - ha hihetek önmagamnak - a "jó ember". Edina jellemzésével - nyilván - mindenki egyetért, aki méltóztatott végigfáradni a Mátrabércen, aki viszont túldimenzionáltnak tartja a jó ember emlegetését, az mondjon jóembert és mindjárt más értelme lesz az állitásnak. Az akadémiai nagyszótár hozza még a derék, kedélyes ember, az öreg (csak igy magában, v. ö. : öregem), bácsi, régiesen: paraszt, földmûves , bizalmasan: alak, pacák jelentéseket is. Mindegyiket vállalom.

Azt képzelve, hogy boldogult Lõrincze Lajos elégedetten olvassa e sorokat, befejezem a kéretlen nyelvészkedést és tényleg indulok az érdeklõdõ kutyák felé.

Folytatás

Az egyszerû dolgokat is el lehet rontani. A faluba beérve egy elõttem járó túratársat követtem és nem tértem idejében jobbra. Utána már észrevettem a hibát, de a javitást meghagytam a következõ keresztutcáig. Két percnél többet nem veszitettem, az eltévedt társunkat is visszahivtam és ráálltam a Villa Negrához vivõ útra. A széles út elvisz a nemrég kialakitott pihenõparkig, ahol elbarangolhatunk a lépcsõkkel és kanyarokkal tarkitott területen, amig végre eljutunk a keritésig. Nem mindig sikerül simán, korábban, két derékszöget megtéve, egyszerûbb volt a tájékozódás. Innen monoton homoktaposás következik, eltévedni - a kerités miatt - nem lehet. A szabadidõs lovaglás mûvelõi kissé megdolgozzák a talajt, ezért döcögõs a haladás. Sár viszont nincs.

A Hosszú-árokbeli ellenõrzõ ponthoz közeledve éjszakai repülõnek éreztem magam, amely a leszállópálya fényeihez igazodva ereszkedik lefelé. Szellemes ötlettel, mécsesek sora mutatta, merre, hová kell mennünk. Nagyon látványos volt és a hangulatot fokozta a hivatalos bélyegzõ mellé ütött mosolygó arc. Valami édességet is kaptunk, minémûségét elfelejtettem. (20:04)

Tavaly megemlitettem az akusztikus tájékozódás fogalmát, de nem árultam el, mirõl van szó. A történet a következõ. Valamikor, jó pár évvel korábban, Péter barátommal bandukoltunk ezen a tájon és a természetvédelmi területet jelzõ ovális tábla után keresni kezdtük az igért S jelzést. Nem volt szerencsénk, valamiért elvesztettük a helyérzékünket. A keresgélés során még épitett részre is betévedtem, majd vissza, körbe-karikába. Már azon voltunk, hogy visszamegyünk az ösvényen az ovális tábláig, hiszen az útleirásban emlitve volt, amikor Péter, türelmetlenül, egy óriásit orditott. Azt gondolná az ember, hogy céltalan ilyesmit csinálni, de mit ad Isten, válasz jött az erdõbõl. A pontõr 100-200 méterre lehetett és meghallotta a hangot, vissza is kiabált. Hát, ez valóban egyedülálló megoldás volt abban a korban, amikor a túrabeszámolók még nem a GPS és a barometrikus mûszer segitségével mért adatokkal kápráztatták a nagyközönséget a séták lefolyásáról. Elveszett a romantika. Sajnáljátok?

Irány a kerités. Meglepõdtem, mert úgy emlékeztem, hogy modern kétágú létra van itt, szép, széles, nem meredek lépcsõkkel, most meg forgóajtót látok. Meglepetés, de a jó fajtából és még 2 méter szintet is megtakaritunk vele. Azt hittem, semmi sem fog történni a K+ eléréséig, de a jövõ mindig kiszámithatatlan. Most például néhány óvatlan társunkat kellett visszakiabálni, mivel határozott lépésekkel haladtak az Antónia-árok felé, ami nem volt jó megoldás. Ezután kissé passzivabban, de céltudatosabban törekedtünk a K+ felé. Jó, hogy a kidõlt bükkfák lényegében eltûntek, nem kell kerülgetni, vagy tornatermi gyakorlatokat végezni a túljutásukhoz. A K+ elérése után a legkeservesebb rész következik számomra: feljutni az emelkedõn. Néhányan biztak bennem, mivel kilátásba helyeztem, hogy ha kibirják türelemmel a csigatempómat, félórával hamarabb eljutnak a céljukba. Kicsit gyötörtem is a kedvükért magamat, igy a szokásos 15 perc helyett 3 perccel korábban feljutottunk a vizszintes útra, s akkor már csak egy ugrás az emlékfal. Ott vagyunk. (20:55)

A pontban - a felismerhetetlenségig beburkolózott Gyõri Péter révén - üzenetet kapok Kiss Jozsó túravezetõ barátomtól (nem tudom, honnan találta ki, hogy itt leszek), markolok egy kevés mazsolát és a bennem bizók élén mennék felfelé a lépcsõkön, de megtorpanok. Az élet mindig biztositja a változatosságot. Most egy fenyõfa dõlt rá az ösvényre. Szerencsére, a tisztelt rendezõk szalagjai helyretették elvesztett tájékozódásomat. Miután leérünk a település szélére, önállósitom a többieket. Még negyven percük van a célig, vidáman ott lesznek. Én is felélénkülök és kecsesen kocogni kezdek, le a temetõig. Ott lefékezek, sóhajaimat küldöm a véglegesen célba értek felé, majd biztonságosan elérem a plébánia épületét. Az óra kettõt üt. Fél tiz van. (21:30)

Nem kell kinyitni a hátizsákot, mert nagy élelmiszer-kinálat található az asztalon. Megiszom két csésze teát és indulni készülõdöm. Elõbb azonban megköszönöm Gász Kata tavalyi feketekávéját, amit nem felejtettem el. Most is fõzne, azonban nem lenne helyes, ha a rendkivüli ajándékokból rendszert csinálnánk. Kata a negyedóra múlva ellenõrzésre érkezõ Jocó fiammal tesz még eredménytelen kisérletet, dehát õ nem kávés tipus. Végh Kati igazoltan távol van. Ez Nagykovácsi regéje.

Én már akkor fenn voltam az erdõszélen és magányosan baktattam a Vörös-pocsolya felé. Úgy éreztem, hogy többen bevégezték idei pályafutásukat, felkészültem a szóló gyaloglásra. Ellenõrizetlen gondolatok, vagy éppen a nagy semmi töltötte ki az agyamat, amikor hirtelen észhez tértem. Tavaly ellenõrzõ pont volt itt, most mi lesz? Érdekes módon úgy éreztem, hogy mi a fenének ide ellenõrzõ pont (utólag látom, hogy három felkiáltójellel). Ki az az õrült, aki a bokros-bozótos domboldalon akar bukdácsolni, a régi füves mezõ már régen nincs. Az elméletet azonban megcáfolta a gyakorlat, mert fény csillogott a juliannamajori útnál. "Ugye, tavaly is Te voltál itt" - szögeztem a kérdést derék pontõrünknek, aki kemény legénynek bizonyult ebben az elég hûvös idõben. Igenlõ válasza után két nápolyival és egy fél pohár colával vettem igénybe vendégszeretetét. Közben az is kiderült, hogy mégsem leszek egyedül, mert alakok bukkantak elõ a sötétbõl. Ezután esemény nélkül következett a Fekete-fej. (23:20)

Nem hagyhattam ki, hogy szerényen ne érdeklõdjem a jövõ kilátásairól. Õreink nem voltak olyan ravaszak, mint tavaly és érzékeltették, hogy a János-hegy elõtt még lehet feltételes ellenõrzés. "Tehát az asztalnál" - kockáztattam meg. Az arcokon egy vonás sem rezdült meg. "Ott lesz" - gondoltam, de nem mondtam semmit. Aztán le, majd föl és tényleg ott voltak. Bejött a számitásom. Közben azonban egy sötét alak lépett elõ egy autó mellõl a Szép Juhásznéhoz vezetõ úton. Egyáltalán nem lepõdtem meg, ez Jocó egyik szokott, családi ellenõrzõ pontja. Elégedetlen volt velem, hogy lassan jövök, pedig elég ütemesen haladtam, hacsak azt az 5 percet nem számitjuk, amit Sistergõnél töltöttem büfézéssel, a majori úton. Mondtam, hogy ne nyugtalankodjon, szerintem óramû pontossággal fog menni minden a célig. A János-hegyet könnyen veszem, a Végvári-sziklától csak eljutok a piktortéglákig és ha utána ki nem töröm a nyakamat azon a szerencsétlen, szûk úton, akkor benn vagyok idõre. Valóban, félóra múlva ott voltam a Szép Juhásznénál és megkezdtem a felmenetelt a János-hegyre. Esemény nélkül követtem a szerpentint - nem szoktam átvágni - és eljutottam a fényben úszó kilátóhoz. (0:44)

A pont után ugrándozás következik az egyenetlen lépcsõkön, majd sétaút Makkosmáriáig. No comment. (A pontõr valószinûleg tévedett egy órat, valamikor 2 óra tájban kellett ott lennem. Megnézem a tavalyi papiromat.) Utána türelmesen fogyasztottam a métereket a piktortéglákig és - érdekes módon - nem vettem észre a P fordulását Budaörs felé. Túlmentem az elágazáson, de a második P+ -nél észhez tértem és visszafordultam. Nem szoktam kimélni az idõt a most következõ csatornamászásnál. Óvatos vagyok - száraz idõben is - megéri. A város szélén üdvözöl a kutyák kórusa. Megjátszom a nagymenõt, kocogásra fogom a tempót. Gyengécske hab a tortán. Itt a klub, két túrázót magam elé engedek, benn a fõigazgató és társai. Kézfogás, jelvény, oklevél a kilencedik teljesitésrõl, boldogság. (3:19)

Elég sokan vannak a célban, köztük régi túratársam, Szabó János (Szeged) is. Egyszemélyes Csilla már nyújtja a virslit és jóságosan teljesiti egy plusz kanál cukor iránti kérésemet a teába. Ismeretes, hogy az édes teát szeretem. Nyilik az ajtó, megjelenik Jocó. Most meg van velem elégedve, a Szép Juhásznétól elég hamar eljöttem Budaörsig. Autós szállitást kapok és háromnegyed négykor hazaindulhatok.

Gyorsmérleg

Jó volt a szervezés. Sok lelkes ember bábáskodott a túra körül. Emlékszem még az elsõ alkalmakra, amikor pontõrök hiányoztak egyes helyekrõl. Bizony, nem egyszerû annyi önzetlen embert találni, hogy mindenütt fogadja a vándort valaki és létfenntartásunk is biztositva legyen. Jók voltak a piros-fehér szalagok, éjszaka remekül verik vissza a fényt. Magánvéleményem szerint, az elején több is volt a szükségesnél, dehát ez a jobbik eset. Bõséges táplálékot kaptunk, a kisebb pontokban általában csemegézni lehetett kekszet, mazsolát, cukorkát, folyadékot.

Kritika: (1) Talán egyszer elfogy - esetleg még az én életemben - a jelenlegi nevezési lap, aminek keskeny kockáiba sohasem tudom nyugodtan belepréselni a betûket. (2) A táv hosszabb lett egy tekintélyes HÉV-megállóval, a szintidõ viszont maradt. Senkisem tette szóvá? A rendezõség, persze, korlátlan úr. Mindenki eldöntheti, hogy mire fizet be. Ettõl lesz a túra olyan, amilyen. Például, erõsebb a
népszerû Kinizsinél. Ezt tavaly már leirtam.

A teljes rendezõgárdának kijáró tisztelet és köszönet kifejezésén túl más mondanivalóm nincs.