Túrabeszámolók


Hamahama túlélőtúra

fitosjozsefTúra éve: 20092009.12.08 18:25:49
Legközelebbi túránk 2009. december 28-29. Hétfõ-Kedd Kétünnepközt.
Téli TüdõTisztítõ Túlélõtúra - Zemplén - Sátoraljaújhely
Nevezési határidõ: 2009. december 10.
És most lássuk az õszi túránk beszámolóját a Kékes Turista Egyesülettõl!
www.hamahama.hu


AGGTELEK - 2009
V. HAMAHAMA TÚLÉLÕTÚRA - AGGTELEK
2009.11.06-08.
SZÖSSZENETEK EGY TÚLÉLÕRÕL, AVAGY "AZ ESÕ A BARÁTUNK!"


Mikor ez a jelmondat született, nem gondoltuk, hogy így bejön. Mármint, hogy lesz majd egy olyan túlélõ, ahol a barátunk lesz estétõl reggelig, vagy még tovább, és velünk túrázik. Vagy minket „túráztat”?

Azt szokták mondani, hogy az idõ megszépíti az emlékeket! Egy hónap kellõ idõ ahhoz, hogy a „sohatöbbé”-ket átkonvertálja a „csakmégegyszer”-re.

Recept a túlélésre:
- Végy egy csapatot. Minimum 3 fõ, mindenre elszánt, lehetõleg nem „beszari” embereket. Jó, ha van köztük olyan, aki ismeri a térképet, és a tájolót is tudja használni.
- Végy egy mottót. Ez csak fûszeresebbé teszi a lényeget. Nem szükséges, de a jó hangulat miatt elengedhetetlen.
- Végy néhány csapatpólót és zászlót. Szintén nem szükséges, de talán ez varázsolja eggyé a csapatot. És még plusz pont is jár érte.
- Végy egy csipet hangulatjavítót. Hogy mi legyen? Rád bízom. Mi az ágyas pálinkára esküszünk, de te döntesz!

Nos, ha ez mind együtt van, akkor indulhat a móka! Vagy épp az aggteleki túlélõtúra!

Elég jó hangulatban érkeztünk meg pénteken délután az aggteleki bázisra. Végig az úton lagzis zene bömbölt az autóban, amit néha mi túlbömböltünk. Tornatermi szállásunk elfoglalása után találkoztunk haverokkal, ismerõsökkel. A „Ti is itt? Megint?” mondatok elsütése után elkezdtünk készülõdni, ráhangolódni a túrára, ami azt jelentette, hogy megkaptuk a bónusz-pontok leírását. Szerintem a dupla csavart nem ûbereli semmi.

Térkép, útvonal belövése után indulás a hangversenyterembe. Bizony-bizony! A skacok elintézték, hogy a Baradla-barlang hangversenytermében legyen az eligazítás. Ha másért nem is, de ezért szerintem abszolút megérte. Köszi az élményt!

És ezután következett a pikantéria! Megkaptuk a menetlevelet, be lett regisztrálva az indulási idõnk (22:47), és elkezdett esni. És csak esett, és esett, és esett. Az ember egy darabig tûri az ilyet. Majd pár óra elteltével egy kicsit már nehezebben. De amikor már hajnalodott, és még mindig esett, na akkor kezdtem nyûgös lenni. Soha nem túráztam még kb. 8 órás folyamatos esõben. A kabátom elázott, és az alján összegyûlt víz csorgott végig a lábamon. Fantasztikus érzés, viszont ezt csak erõs idegzetûeknek ajánlom!

A pontos útvonalat már nem tudom, de megérkeztünk az elsõ õrzött ponthoz, ahol ping-pongozni kellett. Láss csodát! Asztal nélkül. Volt egy idõkorlát, és nem pattanhatott a labda a földön. Dórival kisebb sikerrel megoldottuk a feladatot, miközben Robi addig megmutogatta az egészségügyi dobozát, valamint lufit fújt. Ez volt az egyik „Hogyan szívassuk meg a csapatot!” feladat. Ugyanis ezt a lufit el kellett vinni a következõ õrzött ponthoz. Útközben igyekeztünk minden elérhetõ bónusz pontot összegyûjteni, de ezt a mûveletet az is nehezítette, hogy az esõ mellé köd is társult.

Néha ugyan nem tudtuk, hogy melyik sárgán, vagy kéken megyünk, de az irány jó volt (Robi szerint!). Ja, és persze követtük az elõttünk járók lábnyomait. Szóval, miközben a pontokat keresgéltük, és áztunk, szembe jött velünk egy kisebb emelkedõ. Egy olyan emelkedõ, amit nappal, száraz idõben fél lábon ugrándozva is simán „megmászunk”. Hát most ez nem így volt. Elindultam fölfelé, de az esõ folyt a szemembe, így kénytelen voltam megállni, megtörölközni. És abban a pillanatban elkezdtem visszacsúszni. Két lépés elõre, egy vissza alapon haladtam. Hiába volt kezemben a túrabot, nem sokat ért, de nagy nehezen felértünk. Hogy hová azt nem tudom. Jobbra néztem: köd, balra néztem: köd, elõre néztem: köd. A látótávolság kb. 1 m-re csökkent. „Na Robi, merre?” kérdeztem. A kéken-hangzott a válasz. Aztán a sárgán. Lassan elérkeztünk a karámhoz. Ezt onnan lehetett csak tudni, hogy az elõttünk lévõ csapat fejlámpái egy rakásban világítottak. Szóval, ez jelezte, hogy ott van valami számunkra érdekes. Hát, azt hiszem, azt egy darabig nem felejtem el, ahogy Robi közölte, hogy õ megáll az úton, azért hogy tudjuk hova kell visszamenni, és minket küldött a „vakvilágba” a ménes felé. Szóval Dóri és Én elindultunk. Nekem egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az oroszlán ketrecébe mentünk volna be. A sötétben és a ködben csak a lovak prüszkölését lehetett hallani. A karámhoz érve azt láttuk, hogy a gyenge fejlámpánk fénye visszatükrözõdött a lovak szemébõl. Biztos elegük lehetett már a sok turistából, akik mind le akarták írni, hogy mi tilos a karámnál. De azért ez a bónusz-pont is meglett, és jöhetett a következõ. Egy szénás házikót kellett keresni. Nálam, itt beköszöntött a délibáb szindróma, ugyanis ahogy haladtunk én egyfolytában háztetõket láttam. Már majdnem bebizonyítottam a többieknek, hogy az valóban az, de csak a szemben lévõ domb teteje látszott ki a ködfelhõbõl, olyan háztetõ formában. Az idõjárási viszonyok következtében Robi dobott egy „seggest” az úton lévõ sártengerbe. Ez azért volt érdekes, mert én még ennyire káromkodni nem hallottam. Aztán csak meglett a szénás házikó is, és Robi is kimosakodott a sárból.

Ezután nemsokára elérkeztünk a második õrzött ponthoz. Itt várnunk kellett egy kicsit, ami egyenlõ volt a szétfagyással. A feladat golyózás volt. J Egy kis mûanyag játékban lévõ golyót el kell juttatni a labirintus közepébe. Sikerült! Itt adtuk le a lufit, amit az egyik pontõr nagy vehemenciával ki is lyukasztott. Magunk mögött hagyva a golyózás örömeit „futottunk” tovább.

Azt gondolom, hogy a legszomorúbb látványa a túrának a Derenki romközség volt. A házak romjai között bóklászva olvastuk a táblákról, hogy kit mikor telepítettek ki. Medvevadász-rezervátumot terveztek ide. Szomorú!

Kis kalandozásunk után elérkeztünk a harmadik õrzött ponthoz, ami Szád-váránál volt. Vonatozni kellett. Vagyis egy sátorban kellett síneket építeni. Teljes sikerrel távoztunk a várból.

A várat magunk mögött hagyva gyorsan beértünk Szögligetre, ahol Pista bácsi tájházánál volt a negyedik õrzött pont. Várnunk kellett egy kicsit, viszont kaptunk teát, ami nagyon jól esett. Közben pedig Pista bácsi vendégszeretetét élvezhettük (volt aki a pálinkájából is kapott). Köszönjük! A feladat elsõsegélynyújtás volt. Két baleseti helyzetet kellett eljátszani, és annak a megoldását kellett elmondani. A pontok megszerzése után, hörpintettünk még egyet a jó meleg teából, majd indultunk is. Ja, és majd elfelejtettem, de a túra másik nagy „szívatása” itt köszöntött ránk. Egy tojást tettek az általunk vitt befõttes üvegbe, amit lezártak gyógyszertári ragasszal (hogy honnan szereztek ilyet?). Mondanom sem kell, ezt is a következõ õrzött pontig kellett vinni, és persze nem törhetett össze.

A továbbiakban volt egy „kis” aszfaltos rész. Mi is találkoztunk Amálkával (vagy Análkával). Elérkeztünk az ötödik õrzött ponthoz. Itt Attila és Neje várt ránk. Szöget kellett mérni. Robit küldtük, ha már úgyis edzésben van. Csapatfotó elölrõl - hátulról. Tojás leadása. Biztatás, hogy nincs már messze. Aztán gyerünk! Mentünk!

Misziig meg sem álltunk, csak a bónusz pontokat szedtük össze útközben. A Rába-gurunál a szokásos irodalmi feladat volt. Vagyis húzni kellett egy cetlit, és a rajta lévõ egy szleng mondatból ki kellett találni az irodalmi mû címét, és a szerzõjét. Persze elsõre Dosztojevszkij jött, mint nagy orosz, de a cím nem ugrott be (egyikünk sem olvasta). Húztunk egy másikat, és Aladin „kihúzott” bennünket… a szégyenbõl. Miután itt is megkaptuk a nekünk járó bíztatást, összeszedtük maradék kitartásunkat, és indultunk.

Mentünk, mentünk, mendegéltünk. Néhol bokáig érõ sárban, de az vigasztalt, hogy mindjárt beérünk. Persze a mindjárt odébb volt. És a kitartásunk is egyre fogyott. No meg az idõ is. Persze azért kaptunk több-kevesebb holtidõt, de ez csak a szintidõn segített. Azon nem, hogy kezdett besötétedni, és a fejlámpámból az elem kifogyott. Még jó, hogy betettem a másikat a hátizsákba. Kellett. Nagyon kellett. Besötétedett, és mi még mindig a sarat dagasztottuk. Pedig úgy gondoltam, hogy még világoson beértünk. Nem így lett. Sõt! És azt hiszem, ilyen helyzetben van leginkább letesztelve az ember teherbírása, kitartása. Már csak mentük, egyenesen az úton. Nem érdekelt sár, szemerkélõ esõ, csak mentük. Szemünk elõtt a jó meleg tea lebegett (ami most nem volt a célban, de ezt akkor még nem tudtuk). Addig-addig küzdöttünk, hogy a sárga sávon majdnem elmentünk a fenébe. Robi szólt utánunk, hogy szerinte valami nem oké. Próbálta megmagyarázni, de mi egyszerre, erélyesen közöltük, hogy ne dumáljon, hanem az irányt mondja. Persze meglett az a fránya kék kereszt, és hosszas bolyongás után az aszfalt is. Végre, szilárd talaj! Testvérem finoman, és nõiesen földhöz vágta a menetlevelet. Épp csak meg nem taposta! Talán még káromkodott is! Én azon töprengtem, hogy vajon normális vagyok? És még fizettem is ezért? Robi, miután összeszedte magát, igyekezett a megbomlani látszó elménket helyreirányítani.

Azért ez az aszfalt is hosszú volt, de csak megjelent az Aggtelek feliratú tábla, és lassan körvonalazódott az általános iskola kontúrja, beértünk. Leadtunk mindenféle szemetet, transzfert, és kész. Vége!

Lefejtettük magunkról a túrabakancsot vagy inkább sárbakancsot, és betettük az autóba. Utána ki a hideg vizes zuhanyt választotta, ki a pálinkát, ki a forró gulyást (kicsit csípõs volt, de baromi jól esett, és még anyag is volt benne bõven!). Szolid „élmények megvitatása” után gyors takarodó, és vége is lett a szombatnak.

Vasárnap a szokásos jelképes reggeli elfogyasztása után eredményhirdetés következett. Hoztuk a tõlünk elvárt papírformát, és 10. helyezést értünk el. Ezek után esett le az, hogy jó, hogy a bakancsot betettük az autóba, mert volt, akinek bizony elvitték a felét. Vagyis nem jól párosították össze. Nem csodálkozom rajta!

Másnap elmeséltem pár embernek, hogy merre jártam, hol töltöttem a hétvégét. Néhányan megkérdõjelezték józan eszemet, de vajon a hiba tényleg az én készülékemben van? Errõl azt hiszem, órákat lehetne vitázni. Érvek, ellenérvek mindkét oldalon vannak. Csak azt tudom tanácsolni, hogy el kell menni és ki kell próbálni egy ilyen túrát. Vagy bejön, vagy nem, de az biztos!

Gedei Katalin
Ikrek Kati - Dream Team
Kékes Turista Egyesület