Tortúra 65 Elõször.
Elõzmények.
“Nem, nem. Kerek képpel nem lehet egy ilyen túrát lefutni, 2órányi alvással meg még annyira sem!” Ehhez hasonlókat gondolok a Nagy Nap reggelén, negyed-2tõl negyed-6ig. Közben telefonál Ildi lányom –részérõl karácsonyi ajándék, hogy kivisz a rajthelyre-, hogy máris indul értem. Elõhozakodom azzal, hogy mégsem indulok. Fogászati problémáim voltak a héten, az egyik arcom kerekebb a kelleténél, és az éjszaka folyamán a fejem is majdnem szétesett. „Apa! De Örülök hogy nem indulsz! Megnyugtatsz vele, mert már tegnap este is rosszul néztél ki! Tudom, hogy mennyire fáj neked, meg a barátod is bejelentkezett az útra. Eljössz hát velem, a rajthelyen nézelõdünk, beszélgetünk az indulókkal, majd sétálunk egy keveset. Meglásd, ez is jól fog esni neked.”
5.15-kor Szepi barátom is beül lányom kocsijába, mire ismét elõadom, én most nem indulok. Néhány szóval jelzem problémáimat, mire õ is elõadja a magáét. Azon túl, hogy õ még annyit sem aludt, mint én, még 10 kg súlyfeleslege is van. Õ bizony nem szégyelli magát, elindul, s ha nem bírja, feladja. Ez olyan erõs érvelés, amire nem lehet mást felelni. No jó, majd meglátjuk a rajthelyen, ha nem lesz rosszabb, talán egy 12-est vagy egy 32-est mégis bevállalok.
A rajthelyen.
6.20-ra érünk oda. Nagyon álmos, sötét, és örömtelen a reggel. A tornateremben egy rakás lomhán kászálódó és összetört arcú ember, akikbe éppen csak hálni jár a lélek. A látvány nem szívderítõ, elviszi a harci kedvet, viszont már nem fáj annyira a fejem. Latolgatok, nézelõdöm, rendezgetem a holmimat és ízlelgetem a lehetõségeket. Félni kezdek, hogy elfogyok majd a terepen. Közben hatalmába kerít a mindent vagy semmit érzés. Félelem ellen meg az a legjobb orvosság, ha a nehezebbet választom. Ezért a 65 Km-re nevezek. Öltözködés, búcsú a lányomtól (aki szinte kétségbe esik, és megígérteti velem, hogyha bármi bajom történik, azonnal telefonáljak, õ összeszed). Ilyen elõzmények után Szepivel 6.55-kor elindulunk.
Az indulás.
Épphogy dereng, amikor az ajtóból kilépünk, és a szélrózsa minden irányában az Iglói utcát keressük. Mások is hasonlóképpen járnak, és megjegyzik, ha már az elején is így keverünk, az elég jó kezdet. (talán egy kis szalagozás nem ártott volna) Végre meglátunk egy utcatáblát és feljebb a túrázók kisebb csoportját. Nagyon könnyû tempóval kezdünk, nehogy még sötétben beérjünk az erdõbe, másrészt elég nehéz hátizsákokat cipelünk (teljes váltóruha + szerelés sérülés esetére, plusz élelem és innivaló). A hangulat kissé melegebb lett, amint egyik másik csoport mellett elhaladva halljuk csendes, nyugodt, dúdolgatós beszélgetésüket.
A bánya elõtti nagy-kanyar végén - nem tudom mi okból,- résztvevõk álldogállnak, amivel megkönnyítik tájékozódásunkat. Enyhe lejtõ, jobbra az irtás helyén egy magonc-erdõ, és meglátjuk az elsõ Znégyzetet. Kezd világosodni, így megnyugszom, hogy nem fogok eltévedni. Innentõl könnyebb emelkedõk, kisebb lejtõk a mûútig, ami tökéletesen elég arra, hogy elfeledjem, nem is lenne szabad itt lennem. Öröm a hóban futni, ami nem is mély, a hideg nem is igazán hideg, az emelkedõ nem is olyan veszélyes, és még elõzgetünk is. Sõt, az erdõ is egyre szebb. Egy perces technikai szünet, a mûút után Szepi el, de a nagy emelkedõk tetejére beérem. Jól esik a lazaság, hogy megengedhetem magamnak, ha nem ízlik az emelkedõ, akkor bele is sétálhatok. Ez talán 2-szer 3-szor úgy 50 méter erejéig történik meg..
A túrázók nagy jótéteményt jelentenek számomra, ugyanis fizikailag könnyû leelõzni õket, ami erõsíti hitemet, hogy jó erõben vagyok. Tisztelettel gondolok rájuk, mindenkinek barátságosan odaköszönök, és egy picit megnézem õket. Nagyszerû dolgot visznek végbe, minden hiúságbeli és elismerésbeli jutalom nélkül. Nagyra tartom õket! Egyre szebb bükkösökön megyünk át, ez már igazi túrista-paradicsom. A léleknek is gyönyörûség. Az emelkedõknek viszont megvan a böjtje, mert jönnek a lejtõk. Csúsznak, vissza kell fognom magam, és óvatosnak kell lennem. A Piros ismét kiér a mûútra, kis tétovázás hogy merre, de a jó irányt választom.
Bükkszentkereszt.
Bükkszentkereszt határán megint tétovázás, mire az egyik utcában megtaláljuk a feliratot, Táncsics utca. Nekem gond a szalagozás hiánya, mert az ilyen kisebb településeken az a szokás, hogy alig van kihelyezve utca-tábla. A falu kedvesen szép, sajnos messzi kilátás nincs a légköri viszonyok miatt, de a csúszós lejtõ miatt nem merek beleerõsíteni. Pedig itt igazán lehetne repíteni. A falu kocsmájától balra már elõfordult némi szalagozás, de nekem sokkal többet segített a túrázók hosszú, laza láncolata. Nélkülük bátortalanul keresgéltem volna, most merre, hova? Az Ifjúsági táborig vezetõ út kellemes és jó. Jobb szeretem az ilyet, mint amikor házak között kell futni, de most panoráma nem volt. Az ep-n kellemes meleg, finom tea, és 5 perc idõtöltés. Szerintem ez sok, de sorbanállás a teánál, stb. tehát várni kell.
Megint az utcákat rójuk, de a falu szélén megvan a kék, majd kék-sárga, és egyre kellemesebb erdei terep. Futás közben egy kis eszegetés, majd tea-ivás, plusz egy alaposabb technikai szünet, ami után már kezdem nagyon jól érezni magam. Még kicsit félek attól, hogy a fenyvesben keverni fogok, de minden tiszta és világos. Szepit ismét utolérem, a Hollóstetõi emelkedõn elõveszek egy szendvicset, és harapok néhányat belõle. Hollótetõn önvizsgálatot tartok. Teljesen rendben vagyok. Jól érzem magam, még egy kicsit óvatoskodom, de már biztosan beérek Bánkútra. Kicsit fürgébb tempóra váltok, elõzöm a túrázókat, akik közül többen már futnak.
Szarvaskút rét.
Itt egy oltári nehéz akadályba ütközöm. A mûútra olyan nehéz feljutni kb. 1 méteres szint 1,5 méter hosszon, hogy 5-6-szor visszacsúszom. Ezalatt Szepi fut vagy 50-100 métert. Át a mûúton, fel a Rejtekben, az emelkedõt egy darabig kifutom, majd megint elõ a szendvics, a tetõig evés és ivás, aztán a szintben ismét belehúzok. Hasonló trükk a Sugaró elejéig. Könnyû futás az emelkedõn, esetenként séta + evés. Amikor melegem van, vagy éppen fázom, a zippzár-klimát kinyitom illetve bezárom. Itt is összejön néhány elõzés, és a Sugarón megjön az önbizalmam. Nem nézek senkit és semmit, futok ahogy csak jólesik. A Kecskeláb rétig már futókat is elõzök, sõt elõttem már nyom is alig látszik (a hóban). Innentõl Bánkútig egy teremtett lelket sem látok.
Körülnézek. Egyedül vagyok. Velem a Csend és az Ég. Ez a Szülõföldem, a Hazám, a Valóságos Otthonom. Az emelkedõk nem okoznak nehézséget, a sík és a lejtõs szakaszok boldogság hormont termelnek. Nagyon jól érzem magam. Azt hiszem jó tempóban haladok. A legutóbbi megállásomtól 10-es feletti átlagot megyek. A bánkúti emelkedõ alján ismét lassítok, és elkezdek egy kicsit eszegetni.
Bánkúton.
Attól féltem, nem találom meg könnyen az Émász üdülõt. Hát nem ment könnyen, a szalagozás most sem volt bõséges. Odabenn 3 futótárs, talán 2 csak a 32-öt futotta, és egy a 65-öt. Tea-keksz, telefonálás a lányomnak, nyugodjon meg, jól vagyok, de sajnos megint 5-6 percet elpackáztam. A folytatásban futótársam is akad, aki szintén bizonytalan a tájékozódásban. Mivel a megelõzõ 20 Km-en a majdnem állandó evés ellenére is éhes maradok, összehajtogatok egy zsíros-kenyeret, teával megtöltöm kulacsom. A bánkúti lejtõ alján egy jókorát hasalok, orrom és a félig megrágott zsíros-kenyerem a hóba csúszik. Ez nagy szerencse, mert ha nem történik meg, az egész zsíros-döfit lenyelem, miáltal erõsebben és tovább fájt volna a gyomrom, mint ahogyan bekövetkezett. Ez a kalamitás a Faktor réttõl a Keskeny rétig megterhelte az örömöm.
Keskeny-rét.
Végre már nem fáj a gyomrom, erõm még van, de a Tar-kõ elõtt jön egy kicsi emelkedõ, ami kezd már egy kicsit sok lenni. Belesétálok, de hamar elszégyellem magam, és ismét futok. Alig teszek meg pár száz métert, ismét elhasalok, és ekkor veszem észre, hogy a kulacsom elõzõleg is eltört, a tea elfolyt, a kesztyûm újja megfagyott. Kicsit bánt a dolog, folyadékra szükségem lett volna. A Tar-kõn megpróbálok 100%-osan óvatos lenni. Olyan “Óhatos” tempót megyek, amilyet csak tudok. Sõt! Meg is állok, hogy körülnézzek, amitõl rögtön elcsúszom, és egy jókora hátast dobok. Nem tudom hogyan, de egy kövön, megütöm a combom. Ennek következményét egész úton érezni fogom. Elszakadt az órám szíja, és még meg is állt, így idõt sem tudok mérni. A kilátás nem látványos, minden felhõ totál szürke.
Tar-kõ.
Hiába kiáltozok, a (mozgó) pontõrök nem kerülnek elõ. Nem várok sokat, gyerünk neki a lejtõnek. Itt kezd a dolog emberessé válni. Rájövök, hogy a Tar-kõig terjedõ szakasz a Túra legkönnyebb része. Az Õserdõ elõtt megint kellemesen sík, de csak max 200 méter. Itt már nem látok magam elõtt kitaposott nyomot. Nagy öröm ez nekem, mert azt jelenti, hogy (nem nettó idõben), de a Túrát most én vezetem. Az öröm nem tart sokáig. Megint egy csúnya, még csúszósabb lejtõ, és jönnek a profik. Alig tudok a lábamon megállni, õk meg szép lazán elmennek mellettem. A Toldi kapuig még figyelem mozgásukat, de utána már szem elõl tévesztem õket. Nem mennek nagy iramot. Ilyet szinte mindenki tud, viszont nagyon szépen és lazán haladnak.
Toldi kapu után a Hereg-vágás (Malom-hegy) lejtõje. Ez pocsékabb az elõbbinél. Nekem olyan, mint az életveszély. Nem akarok megsérülni. Ha a túra egyáltalán extrém, akkor ezektõl a lejtõktõl az. A Hereg-rét közeli kisebb emelkedõ nem gond, feltámad a szél, és gyönyörû vatta-pamacsokat fújdogál a fákról az arcomba. Kellemes, mert nagyon szelíd dolog. A Hereg-réten megint csúszkálok, utána jön a kellemetlen kötelesség, a mûút, a Tamás-kútig. (Télen az autósok miatt érdemes óvatosnak lenni az ilyen szakaszokon.)
Tamás-kút.
12 óra után pár perccel. Órám nem mûködik, kicsit kiszáradtam, együnk igyunk. Most már elfogyott a pilóta-kekszem, és a Balaton-szeletjeimet fogyasztom. Kulacsom itt hagyom, hasznát úgysem látom, és irány tovább. Látom Köves Gyulát (nagy túrázó) aki komótosan aprítja a fát, hogy legyen mivel tüzelni, és a késõbb jövõknek a tûzhely mellett meleget adni. Néhány kedves szó, plusz jó kívánság, és meta-kommunikáció.
Figyelem az elõttem haladó neves futókat, és lám-lám. Egyes emelkedõkön õk is csak sétálgatnak? Akkor nincsen baj! Akkor ez így természetes! Felérek a zöld jelzésre, érzem, hogy mostanra egy kicsit fáradt vagyok. Nem komoly ez a fáradtság, de bizonyos fokig rosszabb. A lefelé futások kiverték belõlem a rugókat. Innentõl nem tudok lazán futni, és meglesz ennek a következménye. Innentõl Egerig, 3 emelkedõt leszámítva, nagyon jól futható rész következik. Könnyen lehetne szépet teljesíteni, ám ehhez szükségem lenne az elvesztett rugókra. Feltámad egy picit a szél, kevéske hó jut az arcomba, ami frissít, jólesik. Milyen jó, hogy világos van, mert a hó helyenként rákerül a jelzésre, emiatt a sötétben eltévedhettem volna.
Bejön balról a sárga, és érzem, hogy a Tar-kövi esésem nem következmény nélküli. Nem tudom a jobb-lábamat a szokásos módon terhelni, enyhe görcs-félék jelentkeznek a lábszáramban, kötelezõ óvatosan futni. Elmegy a sárga, de még nagyjából egyben vagyok. Fáradás jele, hogy már kezdem várni a Völgyfõ-házat. Csak odáig jussak el, utána jöhet egy kis technikai szünet. Elérem a Völgyfõ házat, közben a folyadék-hiány is utolér, ám nem sokkal ezután, majdnem tövig ég bennem minden gyertya. Egyik-másik emelkedõt, amit korábban nevetve futottam, most nem tudom megfutni. Megadom magamat a sorsnak. Nem érdekel a 8 órán belüli szintidõ. Azért energiával tölt fel, amikor a Ménesi oldalból meglátom Felsõtárkányt és a Bükk vonulatait, de a Kövesdi kilátó elõtti emelkedõt, nagy bánatomra csak sétálom.
Beérek Várkútra.
Nem tudom mi van velem, talán a folyadékhiány teszi, káprázik a szemem. Még a bejáratot is elvétem, úgy dörömbölnek rám belülrõl az ablakon kifelé. Néhány perc, kis tea-ivás, invitálnak kis melegedésre, beszélgetésre, eszegetésre, de nem akarok lemerevedni, akaratomban elgyengülni. Már csak 10 Km, gyerünk minél elõbb vágjunk neki. Én ezt 50 perc körül tudom, most vajon mennyi fog sikerülni? (78 perc lett?) Nagyon, nagyon kell küzdeni, hogy a hosszabb emelkedõknek a felét is kifussam. Többre nem tellik. Elfogytam! Az önkontrollom 100%-os, nem érezek még szenvedést, de a szokásos örömet sem. Még nem kínosan-hosszú az út nekem, de a belesétálások kicsit szomorúvá tesznek.
Eged-hegyi szõlõk.
Itt már kifejezett fájdalmakat érzek a talpaimban. Hiába, egy könnyû nyári futócipõ van rajtam, ami azért nem elég jó a Túra teljes útvonalára. Ennél rosszabb a helyzet, amikor a nagy-kanyar végén betérünk a Pirosba, a Csomós-tanya felé. Itt már a lelkem is fáj, mert a csúszás-veszély miatt többnyire tyúklépésben haladok. Ilyen még nem történt velem, az általam Isten-kertjének tartott Egedet most elátkozott helynek érzem. Végre leérek a tanyáig, de nincs sok erõm. Csak egy lassú futás megy, plusz még egy emelkedõ, amin egy srác lehagy, utána még egy rossz lejtõ, végül a mûút Egerben.
Az elõttem futó is alig húzza a lábát. Amit itt legtöbben mozgásban mutatunk, nem éppen felemelõ dolog. Szomorú, hogy mi, akik azt hisszük magunkról, hogy valamennyire tudunk futni, idáig jutottunk. Nagyon nem fáj semmim sem, de oda a büszkeségem. Minaret-Iskola-Cél. Beérkezni öröm, megiszom több pohár teát, beszélgetés, … stb. A bruttó idõeredményem 8.25.
A végén azért nagyon büszke és elégedett vagyok. Olyannyira, mint egy 55 éves súlyemelõ, aki feje fölé emel 55 kg-ot, vagy mint egy magasugró, aki ennyi idõsen átugrik 160 cm-t. Ezután haza sétálok, fázom kicsit a hideg szélben, megfürdöm, majd elmegyek bort intézni Karácsonyra a rokonságnak, végül vacogok este egyet az ágyban, és elalszom.
Értékelés.
Szerintem a szervezõk nagyon szépen és becsületesen helytálltak. Tisztelet, hála, elismerés illeti õket, jóérzéssel gondolok rájuk. Azon viszont lehetne javítani, hogy a pihenõ helyen az, aki csak kevés idõt szeretne eltölteni, az keveset is töltsön el ott. Legalább a futók esetében meg kellene oldani. Ha a szalagozás tripla ennyire sûrû, akkor talán még a magamfajta is elégedett lenne. Az útvonal-vezetés. Ez ízlés dolga. Minden jó volt, de szerintem az Egedrõl ez a létezõ legrosszabb levezetés Egerbe, szinte minden szempontból. A nagy forgalmú mûúton futni nagyon veszélyes. Én elvittem volna az útvonalat az általunk zsák-körnek nevezett részre. Az idõjárás szerintem a futóknak nagyon jó volt. Szinte ideális. A csúszkálás részben az én hibám, saját fizikai gyengeségemnek, technikai hiányosságomnak és a futócipõ-választásomnak köszönhetõ. Más miért nem csúszkált? Szeretném megemlíteni Szepi teljesítményét is. Óriási! Õ 35 kg-mal nagyobb nálam, legalább 10Kg-os hátizsákkal futott, és még világosban beért Egerbe. Ennél nagyobb szívósságot illetve teljesítményt elképzelni sem tudok. Õt csak bámulni tudom.
Jó tanácsok.
A versenyre készülés során tanácsokat kértem Laslow-tól. Százszorosan áldom ezért õt, mert Nagyon Jó Tanácsokat adott. Nélkülük tönkrementem volna. Ezek jó részét nagyjából úgy ahogy tudtam én is. Összefoglalom, hogy belõle mit és hogyan adaptáltam, hátha jó lesz majd másnak is. Étkezés: Elõzõ nap 1 kg banán + 1 liter paradicsom-ital, a szokásos étkezésen felül. A rajt elõtt 1 órával elkezdtem könnyen emészthetõ dolgokat rágicsálni, és izontóniás italt kortyolgatni. A rajttól kezdve Bánkútig sûrûn, kicsi falatokat eszegettem illetve teát iszogattam. Még így is többnyire éhes voltam. A táplálékom pilóta-keksz, Balaton-szelet, és szendvicsként egyszerû vajas-sós-zsömle paprikával, savanyúsággal töltve. Öltözködés. Legfontosabb a zokni! Én nem is futó zoknit választottam, hanem egy 20%-gyapjú +78%-acril téli meleg holmit, ami 1-2 számmal kisebb a szokásosnál. Átázott ugyan, de õrizte a meleget! Nem is kellett lecserélnem. A nadrág egy egyszerû bolyhos, de testhez tapadó tréning nadrág, felette sima rövidszárú torna-nadrág, a derekamon megkötve egy hétköznapi újjas pulóver, felsõ ruházatként 3 réteg. Egy újjas talán acril felsõ, egy olcsó mûszálas de hosszú nyakú felsõ (sál helyett), végül egy zipp-záras szél-dzseki, sapka, cérna-kesztyû. Talán egyik ruha-darab ára sem érte el az ezer forintot. Szerintem cipõt nagyon nehéz választani, vagy valami drága holmira kell gondolni. Én egy 10000 ft alatti nyári-Asics-ben futottam. Tökéletes volt, de a csúszkálós és erõsen köves talajon már nem jó. Szerintem a fenti öltözék mínusz 10 fokig, nagyjából enyhén szeles idõben tökéletesen elég. A hátizsák így utólag felesleges volt, ámbár kötelezõ teher. Soha nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, emiatt nem baj, ha feleslegesen cipelünk 5-6 Kg-ot.
A verseny öröme.
Nem is tudom. Most nem tudott annyira kirobbanó lenni, mint szokott. Talán az elõzmények, a rossz éjszaka, de lehet hogy a végén a csúszkálós trauma miatt. Nem vágyom arra, hogy ismét ennyit csúszkáljak, és veszélyeztessem magamat. Nem vagyok ehhez elég extrém figura. Nagyon szeretem a Bükköt, a futást, a Tortúra 65 igazán nagy karácsonyi ajándék számomra, remek rendezvény, kívánom, hogy még sok-sok évig megrendezzék. Sosem felejtem el, és sokat fogok róla álmodozni, de számomra nem ez a legvonzóbb verseny. Talán a verseny társak miatt, vagy talán mert szeretném az elért idõeredményemet megjavítani, esetleg jövõre is elindulok rajta.
Tiberius, Eger, 2009-12-22
|
