Tegnap kaptam meg a 2010-es HTMV-s táncra felkérõ körlevelet, így épp itt az ideje, hogy feltöltsem a korábbi beszámolót... :)
A híd túl messze van 90
Két ünnep között már igazán elkezdi bizsergetni a talpaimat a HTMV. Hívom is Gábort, akivel a legutóbbi Kinizsit nyomtam, mondván, idén a BHTCS (Budai Hegység Távoli Csúcsai) nem fogadható el kihúzásként az eltérõ idõpontok miatt. Ennek Õ is örül, és lezsírozzuk a menetet. 2002-ben, és 2007-ben már teljesítettem a túrát, de érzem van még mit javítani. No nem idõben, arra nem gyúrok, hanem például a Makót követõ 20 km-es halálszakasz élvezésében, illetve az azt követõ utolsó EP-nél való fizikai holtpont kiküszöbölésében. Sajnos két nappal a nagy nap elõtt Gábor jelzi, hogy még sem ér rá, és kedvesem is kezdi pedzegetni, hogy ne menjek, de hajthatatlan maradok. Kedvesem ekkor arra gondol, hogy az éjszakai Makó-Szeged szakaszra betársul. Ez már zene füleimnek.
Elõzõ napi munka végeztével egy kis sétára szánjuk el magunkat kislányunkkal kiegészítve. Szállingózó hóesésben a következõ napi túra elsõ kilométerein rójuk a már vékony hóréteggel fedett töltést. Egy jó óra sétát követõen a visszaútra már a szmogriadó miatt még ingyenes tömegközlekedést választjuk. Szokásos esti rutint követõen összeszedegetem hucimucijaimat, szendvicseket készítek, majd fél kettõ körül álomba zuhanok.
Reggel nem sokkal fél öt után talpra szökkenek. Fél szemmel az órára tapadva végzem szertartásszerû készülõdésemet. Szarvasfaggyú krémmel a lábfejeken, és a combok között alapos alvázzsírozást végzek, majd a réteges öltözet mellett boka, és térdgumik is felkerülnek. Az indulópontot negyed óra lendületes sétával érem el, ami éppen elég arra, hogy kiderüljön, túlöltöztem. Egy mellényt leveszek. 6 elõtt 10 perccel való érkezéssel megúszom a sorban állást, 5 perccel késõbb már vagy tizenöten vannak mögöttem. Egy héttel korábban e-mailben elküldött nevezési lapom egy már elõkészített itinert hoz a konyhára. Kis tollászkodás után 6 óra 8 perckor indulok, és a töltésre fellépve már meg is ismerkedek a pápai Ádámmal. Együtt vágunk neki a Szeged fényei által mérsékelt sötétségnek, miközben az elsõ km kövön a 16,8 jelzést olvassuk le. Sistergõ elõször elhúz, majd visszafele jön, láthatóan valami nem stimmel a túrabotjaival. Ismerkedés közben elhaladunk a téli kikötõ, és a tápéi komp lejárata mellett. Elhagyva Szegedet megvirrad, és a következõ egy órában nem mindennapi látványban van részünk. Balról a mezõkön ugyanis õzike csapatok, és nyuszik cikáznak. Ez utóbbiak úgy száguldoznak, mintha fizetnének nekik érte. Valamit látok elsuhanni közvetlenül elõttem is a töltés oldalában, amit szemem csalfa játékának hiszek, de közeledve a tetthelyhez az érintetlen hórétegen egy üregig húzódó sáv elárulja, hogy valami szuszmusz lehetett a hunyó. Ropog a hó a lábunk alatt, és hátranézve a horizonton felhõréteg alól lila festékszóróval kifigyelõ nap petéztetõ látványa örvendeztet meg bennünket. Örömmel észlelem azt is, hogy távolmaradó Gábor barátom becsületét idén nõvére Cili menti meg. Közben elhagyjuk a Szegedet elkerülõ leendõ M43-as fõúthoz tervezett, 2010-re elkészülõ új Tisza híd építkezésének helyét. Most is dolgoznak ezerrel, egy traktor földet tol, és két trailer keresztezi a töltést, melyeket inkább elengedünk. Az építkezés helyén szépen átlátunk a túloldali töltésre, ahol órákkal késõbb haladunk majd. Messzirõl kiszúrunk egy helyet, amirõl azt gondoljuk, hogy az elsõ EP, az algyõi gátõrház lesz. Figyelünk két túratársat, hogy betérésükkel igazolják sejtésünket, de nem teszik. Már lemondunk a dologról, amikor érthetetlen módon az õket követõ három kolléga mégis betér. Mint késõbb kiderül Cam Mogó, és Rafter tévesztenek pontot, de a messzi távolból esélyünk sincs figyelmeztetni õket. Végül mi is elérjük az ellenõrzõ pontot a 28,1 km-es jelzésnél, ahol talán az egész túra legfinomabb teáját fogyasztjuk. Gyorsabb teahûlés kedvéért ezt kívül tesszük. A kapott csokit, és a következõ szakaszra szánt ellátmányunkat elõkészítve 10 perc múlva már folytatjuk is utunkat. Algyõ házai egészen a töltésig érnek. Elhaladunk a méterekkel mellettünk elhelyezkedõ templom mellett is. Cam Mogó, és Raszter szembõl igyekeznek vissza a kihagyott ponthoz. Algyõ végénél felbukkan mellettünk egy mesterséges tó, még befagyott állapotban. Múlt héten itt korcsolyáztunk feleségemmel, és lányunkkal. Akkor még motorkrossz, és egy gépkocsi is próbálkozott, most pedig a korai idõpont ellenére már három suhanc készülõdik kezükben jéghoki ütõvel.
A töltés érdekes hullámzását követõen 31,2 km jelzésnél (ez természetesen nem a megtett távot jelenti) elérjük az algyõi közúti hidat. Kicsit elidõzünk, hogy a hídról letekintve szemlélhessük a befagyott folyót. Szemünk ismét játszik velünk, mert ha egy pontra fókuszálunk, akkor a jeges felszín környezõ része látszólag e pont felé kezd örvényleni. A hídon átkelve a Tisza bal oldalán elõször a Maroslele felé tartó beton burkolatú úton haladunk egy-két kilométert, majd hamarosan visszakapjuk a földes alapot, és a huszonegynéhány kilométer jelzéstõl csökkenõ számozást. A töltés továbbra is jól járható, de a töltést keresztezõ földutakon való áthaladáskor többnyire nem ússzuk meg a sárban való tapogást. Ilyenkor még hosszú méterekig visszük magunkkal a lábbelinkre rétegesen felrakodó nehezéket. A közeli mezõn két õzike kihegyezett fülekkel mozdulatlanul figyeli a kettes-hármas csoportokban történõ elvonulásunkat. Egyszer csak elérjük a térképrõl már nagyon várt patkó alakú tiszai holtágat, ahol egy sorompónál látogatók tucatjai várják, hogy bejussanak a szegedi Csillag börtön kihelyezett nagyfai tagozatában pihenõ rokonaikhoz, illetve ismerõseikhez. A havas tájra csak ritkán vetül az összefüggõ felhõtakaró résein elõtörõ napsugárvarázslat. Kedvesem telefonál, hogy egyeztessük, hogy melyik busszal jöjjön Makóra az utolsó harmadhoz való betársuláshoz. Egy késõbbi visszahívásnál még pontosítunk, ahol a negyed hetes makói halászcsárdánál való találkozást rögzítjük. Hamarosan az új tiszai híd építését a bal partról is megtekinthetjük. Végül a második leghosszabb szakaszt teljesítve fél 12 körül a 13,2 km jelzésnél érjük el a Holt-Tiszai gátõrházat, amelynek udvarán az elmaradhatatlan fenyõfák tövében egy majd ember nagyságú hóember küzd a túlélésért. Az EP-n pihenõ csapatban felismerem Vlaszijt, akivel két évvel ezelõtt Makón futottam össze elõször (és legutóbb), köszöntöm Jámbort, és még pár indexest ha nem is név szerint. Hét évvel ezelõtt Larzen itt teába való rummal örvendeztetett meg minket. Ennek kellemes emlékére idén én is hoztam magammal, de most ennek nincs olyan nagy sikere, mert rajtam kívül csak az egyik pontõr bácsi kér. Extra narancs elfogyasztása közben hallom Vlaszijék éjfeles célba érkezést saccolnak maguknak, amin kicsit elcsodálkozok, mert én késõbb szoktam célba érni, és lám éppen most hagyjuk el õket, mikor negyed órás pihenõt követõen a még egy alma ellátmányt magunkhoz véve tovább indulunk. Egy-kétszáz méter múlva már a tápéi komp felett tekinthetünk vissza Szeged-Tápé házaira, amivel el is értük a Tisza-Maros szögét. Itt a 0.00 km jelzésnél éles bal kanyart véve már a Maros jobb partján haladunk felfelé Makó irányába. Jó ütemben nyomulunk, mégis hamar megértem Vlaszij bizakodó tervét, mikor könnyedén beérnek, és elhúznak mellettünk. Miközben Ádámmal egyre érdekesebb témákat tárgyalunk, egymást hangosan biztató vadlúdcsapatok húznak el felettünk. A töltés ezen a szakaszon olykor több kilométer hosszú, sokszor végeláthatatlan egyenes részekbõl áll, aminek hol örülünk, hol pedig nagyon nem. A feketecsárdai gátõrházat 12,0 km jelzésnél érjük el, ahol egy hosszabb, 25 perces pihenõt engedélyezünk magunknak, és ismét megtapasztalhatjuk a pontõrök kedvességét. Tovább indulva már a 14,0 km jelzésnél, negyed négykor megpillantjuk a távolban Makó egyik templomtornyát, melyet majd cirka két óra folyamatos közelítés követ. Most talán kicsit csendesebben haladunk, mert a makói nagy pihenõn, és a zsíros kenyéren jár az agyunk. A város határát – már sötétben - elérve egy kifüggesztett lap szerint még 1390 méter az EP-ig, amit a szalagozást követve 17 órakor érünk el. 60 km!
Általános iskola lévén az ellenõrzõ pont kényelmes, és tágas. Zsíros kenyér csábítóan hívogat, nem is kéretjük magunkat sokáig. Lábkenceficézés szarvasfaggyúkrémmel, és zoknicsere még befigyel, de néhány perccel 18 óra elõtt tovább indulunk. Hamar elérjük a halászcsárdát, de sajnos a busz késik, így becsatlakozó Kedvesemre negyed órát várunk. Engedném Ádámot, de marad, és bevállalja az ácsorgást az egyre hidegebb estében. Kedvesem megérkezik, és nekivágunk a túra legveszélyesebb szakaszának, a Maros hídon történõ átkelésnek a tízcentikre elszáguldó kamionok mellett. Az úton átkelve máris a Maros bal oldali töltésén vagyunk. Itt egy gyors hátizsák pakolást tartunk, ahol – mint késõbb kiderül – vesztemre megkapom Kedvesemtõl a forró teával töltött termoszt. Jó hangulatban vágunk neki a halálszakasznak elkeresztelt résznek. Még bõ 18 km a következõ EP-ig! Zseblámpára nincs szükség, elég fény szûrõdik a kivilágított, így gyöngysorként megjelenõ 43-as útról. Örömmel konstatálom, hogy a hátizsákba helyezett termosz melegít, majd rájövök, hogy csak rosszul zár, és tartalma a hátamon folydogál. Ezután kénytelen vagyok azt egy neilonzacskóban külön szállítani. Többször lemaradok kisdolgozni, ezután lassan veszem fel ismét a ritmust, és csak száz méterek múlva érem be Kedvesemet, és Ádámot. Pontosan tudjuk, hogy még órákat kell gyalogolnunk, és (családi errefelé biciklizések után) azt is, hogy hányas km jelzésnél mit érünk majd el, de nehéz elhinni, mert ez a közel 4 órás EP nélküli séta a téli éjszakában feléli a tartalékokat. Kínunkban rosszmájúan jókat vidulunk egy távolban elõttünk haladó túratárson, aki láthatóan minden egyes (kis fehér beton kövekre festett) száz méteres jelzést megvilágít. Késõbb egy pihenésénél utolérve, könnyíthetünk lelkünkön, és beavatjuk a rá váró viszontagságokba. Belegondolva rossz lehet itt úgy haladni, hogy nem tudod mikor éred el a pontot. Különösen, hogy közben eléred a Klárafalvi gátõrházat, ami nem EP, majd ezt követõen egy telep fehér fénye már messzirõl csalfa reményeket táplál, és csak akkor jössz rá, hogy nagyon csúnyán át lettél verve, mikor a töltés az utolsó pillanatban egy laza jobb kanyarral elkerüli. Ez itt a mélypont. Pedig ha higgadt maradsz, itt a távolban már megpillanthatod a deszki gátõrház halvány fényét. Persze velünk most nem ez a helyzet, mi tudatosan szenvedünk. Klárafalvi gátõrházat (ide szoktunk lovagolni járni) 12,8 km jelzésnél érjük el, ahol rövid pihenõt tartunk. A termoszban maradt meleg tea nagyon jól esik most. Továbbindulva Kedvesem frissessége érzékelhetõen erõt önt belém ezen a szakaszon, ahol a korábbi években zombiként szoktam magam bandukolni. Noha beszélgetésünk kissé alább hagy, és Ádám walkman-ezik, mégis 7,5 km-es jelzésnél 22:25-kor elérjük a Deszk-Fehértói gátõrháznak nevezett oázist. A szokásos kép fogad bennünket, mégpedig a két kedves kanasztázó pontõr néni. Itt még érdemes egy utolsó erõt gyûjteni, mert még 13 km a végéig.
Szokás szerint felüdülve, de eleinte kicsit merev lábakkal indulunk tovább. Szegedhez közeledve Kedvesemmel pihenõt tartunk, Ádám folytatja az utat. Tovább indulva elérjük a vízügyi emlékhelyet, majd Újszegedet, ahol versenyen kívül bátorításként kísérõ Kedvesem elégnek találja az éjszakai sétát, és taxit hív. Távozását követõen kocogóra fogom a dolgot, amit rövid belesétálásokkal szakítok meg. Szegedi lévén innen méterre pontosan ismerem az utat. Bertalan (azaz Új) hídon átkelve máris a Tisza-parton repesztek. Kissé megizzadva, de nem sokkal Ádám után érkezek be 1:38-kor. Gulyás leves idén is nagyon ott van, és Kedvesem egyik tanítványának anyukája minden túrázónak házi készítésû sütivel kedveskedik. Erre könnyû rászokni, hiszen ez így történt már az õszi Ember a gáton céljában is. Jó beszélgetést követõen két túratársat még kiviszünk az állomásra, ami még nincs nyitva, így a nonstop Boci tejivóban hagyjuk õket, majd hazakocsikázunk. Kedvesem nagyon beoltódott, és örömmel hallom, hogy jövõre hasonló részvételben gondolkodik.
|
