BHTCS 2010, avagy egy méltó évkezdés
Már december elején kinéztük ezt a túrát a magunknak, mondván „kell egy kis izgalom”. Helyismeretünk elég hiányos, ami a Budai hegységet illeti: egy tt-t és két rövidebb barangolást leszámítva nem sokat jártunk még ezen a tájon, így különösen izgalmasnak ígérkezett ez az éjszaka. Már hetekkel a túra elõtt a térkép fölé görnyedve ismerkedtünk a felkeresendõ csúcsokkal és tervezgettük az útvonalat. Aztán eljött a várva várt nap. Indulás elõtt eszmecsere arról, hogy mi a”jobb”: a szél vagy a hó. Én a szélre szavaztam, Czigó a hóra. Nesze nekünk, mire Nagykovácsiba értünk, mindkettõnek „örülhettünk”. A rajtban már izgatott hangulat uralkodott, mindenki a térképet bújta. Az elõnevezésnek hála megúsztuk a sorban állást. Indulás elõtt még mi is átbeszéltük az útvonalat, és megörültünk, hogy a meglepi csúcs nem túl nehéz. Gyors méricskélés után 18:45-kor indultunk. A Felsberg felé kezdtünk. Nagykovácsiban elbizonytalanított párszor a legrosszabbkor eltûnõ zöld jelzés, de hát kellett a bemelegítés, hogy késõbb minden olajozottan menjen:) A zöld jelzésen haladtunk, amelyrõl a zöld romjelzés után kanyarodtunk le, a hegyet könnyen észrevettük. Nagyon jó ötlet volt a piros jelzõfény! A kilátás gyönyörû volt Solymárra.
Ezután gyors rövidítéssel a kéken találtuk magunkat, majd a hosszabb de biztosabb utat választva a kék keresztig ezen haladtunk, ahonnan bemértük a Kálvária dombot. Az elsõ rossz próbálkozás után másodjára sikerült feljutnunk :)
A Hosszú-erdõ-hegy felé a kéken lefelé elég zúzós volt a lefagyott meredek lejtõ, aztán a hegyre föl sem volt egy sétagalopp. A csúszós sziklák meg a keskeny ösvény elég veszélyesnek bizonyultak, óvatosan haladtunk. Azonban még éjjel is feltûnt, hogy mennyire gyönyörû helyen járunk, meg is fogadtuk, hogy ide nappal mindenképp visszajövünk. A bicikliprizmás jelzés nagyon jól követhetõ volt, finom volt a tea fönt a ponton.
A biztonságos keleti oldalon mentünk le, Remeteszõlõsig könnyû volt az út. A buszmegállóban a szilveszteri pogácsa maradékait fogyasztva összeverõdtünk két túratárssal, akikkel a Fekete-hegyig mentünk. Ez volt a legnehezebb átmenet, gyakran került elõ a térkép meg a tájoló, de együttes erõvel átverekedtük magunkat a jelzetlen utakon. A Fekete-hegyen finom jégbe fagyott süti és Fekete-hegyi bölcsesség :) volt a szolgáltatás. Egy kedves túratárs valami frankó térkép alapján elmagyarázta az Ilona-lakhoz vezetõ utat.
A következõ ponthoz, már újra ketten tapostuk az egyre nagyobb havat. Nagy-Kopasz elõtt beiktattuk a Tarnai-pihenõt, ahol a felborult és hólepte karácsonyfa (nagyon klassz volt, kár, hogy a szél erõsebb volt nála) alatt nem találtuk meg a bélyegzõt, de egy szaloncukorpapírt eltettünk bizonyítéknak :) Ez volt a túra egyetlen szakasza, ahol már jártunk. Rövid nosztalgia után irány a Nagy-Kopasz, ahova nem volt feladat föltalálni. Itt kezdtünk már „kicsit” odalenni, magunknál jobban már csak a pontõrt sajnáltuk:).
A következõ nagy próbatételünk az Ilona-lak megtalálása volt. Biztos ami biztos, a lehetõ legtovább a jelzésen haladtunk. Sokat segítettek a lábnyomok, ennyi ember nem tévedhet, gondoltuk :). Persze azért néha ránéztünk a térképre is. Hosszú és nyomasztó erõltetett menet volt, az erõnk és az idõnk is fogytán volt. Ilona-lak végre egy jó infrastruktúrájú pont, kellemes meleg fogadott, forró tea és bejgli. No meg utólag is köszi a pontõr srácnak a gigantikus méretû szendvicset :)!
A Meszes-hegyig egy négyfõs társasággal haladtunk. Az egyiküknél gps volt, pihentetõ volt végre nem állandóan a térképet bámulni. Õk is kimerültek voltak már, a beszélgetés már csak az útirányra korlátozódott. A Meszes-hegyre egy rövid, meredek kaptatón mentünk föl, ahol körülbelül a Himaláján éreztem magam, már ami az idõjárást illeti. Czigó szerint, ha létezik pokol a földön, akkor az csak is ez lehet (ez az elmélet a Perem-hegyig tartotta magát) :). Gyors pecsét az iszonyú szélben, az egyébként csodaszépnek tûnõ hegycsúcson, aztán irány tovább az utolsó elõtti csúcsra, a Perem-hegyre. Eredetileg úgy terveztük, hogy a völgyben menõ murvás úton megyünk a S-ig, de mégis inkább a gerincen vezetõ utat választottuk. K+-t elérve könnyen feltaláltunk a hegyre, ahol megbukott a Meszes-hegy elmélet, miközben a szél visszafele lökdösött és jeges karmaival vagdosta az arcunkat. Itt már az bíztatott, hogy a vége felé járunk. Többször aggódva kérdeztem, hogy ugye meglesz a szintidõ? Egy-egy megnyugató válasz után, bizakodva álltam a sarat.
Hosszú monoton menet következett a K+-on az utolsó pont felé, az elején sok szinttel, majd végre föltûnt a K jelzés. Ezután nemsokkal elértük a Kutya-Szénás oldalát és irány a csúcs. Végre egy kopasz csúcs, ahol a szél elviselhetõ volt: itt szimplán csak meg akartunk fagyni :)
Az utolsó szakasz következett Nagykovácsi, a cél felé. A Nagy-Szénáson nem tettük tiszteletünket, inkább az oldalában menõ, barátságos, szintben haladó, jelzetlen ösvényen mentünk a P-ig. P-on lefelé bámulatosan szép volt az erdõ, az apró, girbe-gurba tölgyek között a hóban remekül láttunk lámpa nélkül (a túrán nem elõször), és csodás volt a látvány az alattunk elterülõ faluval. 5:25-re, 10:40 alatt értünk be a célba, még épp szintidõben. Szép oklevél és kitûzõ a jutalom.
Összefoglalva remek túra volt, igazi nagy kihívás, sok izgalmas tájékozódással, és rengeteg megpróbáltatással. Utólag nagyon nem bánjuk, hogy elmentünk, bár akkor elhangzott az „azt is bánom, hogy megszülettem” kijelentés, amit egy félórás forró zuhany és két nagy alvás után már visszavontam :)
Õszinte elismerés minden indulónak és teljesítõnek, és fõként le a kalappal a pontõrök elõtt, és köszönjük nekik, hogy hozzájárultak a túrához.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, nekem eddig ez volt a legnehezebb...
|
