Túrabeszámolók


A híd túl messze van...

larzenTúra éve: 20022005.12.13 11:46:06
A 17.55-ös gyorssal indultam Szegedre. Eddig is tudtam, de most már ki is merem mondani: a MÁV vagonok fûtését valami bináris kapcsoló vezérli, azaz vagy nincs fûtés és látszik a lehelleted (jó eséllyel megfázol), vagy van, de legalább harminc fok tombol az utastérben (akkor fázol meg, amikor leszállsz). Kilencre sikerült leérni a célvárosba, fél óra múltán már a gimi elõtt álltam. Bent nem voltak valami sokan: ez nem a BÚÉK sokadalma volt, az biztos. Két tornaterem állt rendelkezésre, én a nagyobbikban foglaltam helyet, 6-8 tíz éves diák társaságában. Éjfél fele, amikor még mindig ricsajoztak, arra gondoltam, hogy talán a másik terembe kellett volna neveznem, ahonnan órák óta már csak a csend szûrõdik ki. Reggelre fordult a kocka. Arra ébredben, hogy a másik terem felõl nagy járkálás, ajtócsapkodás hallatszik. A gyerkõcök ebben a teremben csendben szunyáltak. Elmosolyodtam és a fal fele fordulva visszaaludtam. Még egyszer felkeltem a zajongásra, de azután is visszaaludtam. Harmadszorra azért keltem fel, mert egy türelmetlen túratárs benyitott a mi termünkbe. Ekkor megnéztem az órám: 5.18 volt. Ezek szerint a másik terem 4.30 körül kelt. Én ismét visszaaludtam. Nagy lustaságom ellenére 5.40-es ébredéssel is menetkész voltam hatra.

A nevezésnél megismerkedtünk Radiánnal, majd nekivágtunk a távnak. A terep elég nehézre sikerült. A gátra esett hó megolvadt, autók, traktorok összejárták, majd visszafagyott. Nem kevés esést láttam, nekem nem sikerült elesnem, de próbálkoztam erõsen. Az elsõ szakaszon a tápéi finomító fáklyája szórakoztatott minket kilométereken keresztül. Olyan hangja volt, mint egy távoli dízelmozdonynak. Algyõnél le azt vettük észre, hogy elõlünk-mögülünk eltûnnek az emberek a falu irányába. Gondoltuk, hogy a kocsmahivatalt keresik fel. De amikor már mindenki eltûnt, akkor gyanús lett a dolog. Megnéztük a térképet, és láttuk, hogy be kell menni a faluba. Megjegyzem, az ellenõrzõlapon semmiféle útleírás nem volt. Amíg csak a gáton kellett menni, addig nem is volt ezzel baj, de be kellett menni Algyõre és Makóra is, ott azért elkelt volna a leírás. Igaz volt szalagozás, de errõl nem tudtunk, így nem is kerestük. Na, azért csak bejutottunk Algyõ fõutcájára. Egymás után vagy négy kocsmahivatalt is találtunk, úgyhogy az egyikben gyorsan két adat kávét fogyasztottunk el a borzalmasabb fajtából és mentünk a pontra. Ott egy kis forró tea (ki kellett vinni a hidegre hûteni) fogyasztása után már indultunk is tovább.

Átmentünk az elsõ hídon, ezután a Tisza túlsó oldalán mentünk vissza, Szeged fele. Itt akkurátus piros sáv jelzések voltak festve, egészen Makóig. A rövid bevezetõ szakasz után a terep valami szörnyû jeges, havas, traktornyomos szörnyûségre váltott, alig tudtunk haladni. Viszont az ártéri erdõk és a másik oldalon a táj egész szép volt. Bár leginkább arra kellett figyelnünk, hogy ne essünk el. Volt olyan szakasz, hogy egy 15 centis keréknyomban kellett lépegetnünk, mert minden más lehetõség jeges volt. :-( Azért csak elértünk a második ep-hez, egy õrházhoz. A szervezõk a kiírásban azt írták, hogy a szint 3x10 méter. Ez nem igaz! Minden gátõrházhoz le kellett mennünk, majd vissza -> 3 gátõrház ep. x darabja tíz méter = 30m szint, hozzáadva a hidatak, illetve egyéb gátegyenetlenségeket, szerintem a 100 méter is kijött volna. Az pedig 2 MTSZ pont! :) Az õrházban elfogyasztottuk a teát, amit magam, illetve Radián (és még néhány túratárs) nagy örömére egy kis (elõrelátóan beszerzett) rummal ízesítettem. :) Vidáman indultunk tovább, és nemsokára elértünk Tisza-Maros szöghöz, azaz átváltottunk a Marosra. Itt hirtelen megjavult a terep és nagyon jó tempóval zúztunk a következõ õrházig, ahol nagyon szíves vendéglátásban volt részünk: a tea mellett lehetett kérni forralt bort és kávét is, az asztalon keksz, igazi citromszeletek a teához, 'szõke' Negro szélesítette a kínálatot. Nem is nagyon akaródzott továbbindulni, de az idõ szorított, még világosban be akartunk érni Makóra. Nem sokkal Makó elõtt jött az emlékezetes térdszúrás. De most már nemsokára beérünk. Makóra befele gyalogolva három túratárssal találkoztunk szembe, akik már indultak tovább. A pontra Radiánnal öt-hatodikként értünk be. (58km és 10ó20p az indulás óta). A pont egy iskolában volt, a kaputól legalább 100 métert kellett gyalogolni az épületen belül, a jelzéseket követve. Nem tudom, ezt beleszámították-e a távba. :) Rövid pihenõ alatt megpróbáltuk kicsit formába hozni magunkat, nálam ez mindössze egy kis Ben-Gay-t jelentett a térdemre. 20 perc múlva már indultunk tovább, mert még vacsorázni akartunk. A hamburgerest megtaláltuk, a kaja viszonylag ehetõ is volt. Ezután indultunk volna tovább, de nekem nem nagyon ment, így elváltunk: Radián továbbment én meg visszamentem az ep-re, és átvettem a hatvanas táv kitûzõjét.

Csendes dühöngésem közben SK nevét hallottam, így ismertük meg egymást kalapossal. :) A pihenõ jót tett a lábamnak, és ismét mûködõképes lett, úgyhogy továbbindultunk. A fõszervezõnek visszaadtam a kitûzõt, hogy majd Szegeden jelentkezem a kilencvenesért, 13 óra alatt csak beérek. Makóról kiérve következett a második híd. Ennek túloldalán egy csapat határõr állt és útbairányított, hogy ne menjek balra, mert arra Románia van. Mondtam nekik, hogy eszemben sincs, hiszen egyértelmûen jobbra kell menni, vissza Szeged felé. Mondták, hogy voltak olyanok, akik a rossz irányba akartak elindulni. Vicces lett volna. Az egész túra legrosszabb szakasza következett: 20 kilométer ellenõrzõpont nélkül - sötétben, jeges töltésen. Nem akarom részletezni, de szar volt. Jópárszor megvezettek minket a fények: azt hittük, hogy már a gátõrházat látjuk, de kiderült, hogy csak egy üzemszerûség fényei voltak. A Maros töltése rendkívül kanyargós, elõfordult, hogy egy jellegzetes fénycsoportot megközelítettünk, majd elhagytunk, visszanézve már mögöttünk volt, majd egy trükkös kanyar után ismét elõttünk. Az égen zárt felhõzet volt, ezért Makótól folyamatosan láttuk az égen Szeged fényeinek a visszatükrözõdését, innen is lehetett érezni, hogy mennyire nem egyenesen haladunk. Az egyetlen segítség az volt, hogy a folyamkilométereket száz méterenként kis oszlopok jelezték, így jól lehetett mérni a távot. Nagy nehezen csak beértünk az utolsó ellenõrzõpontra, meglepõen jó, négy és fél óra körüli menetidõvel a húsz kilométerre. Akkor értünk a pontra, amikor Radián továbbindult.

Innen már csak 12 km volt hátra. Ez még ez elõzõnél is kellemetlenebb volt, mind a fáradtság, mind a jeges terep miatt, ami itt hágott a tetõfokára. Viszont láttuk a Maros és a Tisza összefolyását, legalábbis amennyit a sötétben látni lehetett (amikor még a másik oldalon jártunk, akkor nem láttuk, mert azon az oldalon szélesebb az ártér). Innen már csak 4100 métert kellett menni. Itt választani kellett, hogy melyik hídon megyünk át. A közelebbin átkelve majdnem egy kilométert spóroltunk volna, de a távolabbit jelölte az útvonal. Mi becsületesen elgyalogoltunk a másodikig, majd onnan bekúsztunk a célba, ahol ismét találkoztnuk Radiánnal. Megkaptuk a díjazást, amibõl a kitûzõ a honlap szerinti kinézetû és nagyon tetszetõs, viszont az emléklap kissé tré: a felsõ részén szerepel a három táv kitûzõjének képe, és a megfelelõ táv kézzel be van ikszelve rajta. A gulyás, mint említettem erõsen felejthetõ volt, a fõszervezõ sem túl lelkesen szolgálta ki a beérkezõket - mentségére szóljon, hogy kislétszámú szervezõgárda volt, és éjjel egy óra körül már kissé elfáradtak õk is.

A menetidõm, ha nem számoljuk azt az idõt, amíg nálam volt a hatvanas táv kitûzõje (hiszen akkor nem voltam 'versenyben') nem haladta meg a 18 órát, úgyhogy a bruttó 5km/h-s átlag sikerült. Utána alvás a szinte üres tornateremben, majd vonatozás haza és az alvás folytatása egész varárnap.