HTMV 30
30 km-es "hányattatásom" története
A férjemmel /Zoli/ közösen készültünk a 30 km-t megtenni. Szombat reggel Vásárhelyrõl átbuszoztunk Makóra. A megállóban találkoztunk egy hölggyel, aki mesélte, hogy Õ 2 éve még a 90 km-es távon indult. Jelzem most 67 éves. Ennek hallatán én úgy éreztem most menekülök el míg nem késõ.
Jó hangulatban indultunk el. Amíg felértünk a gátra a szó szoros értelmében halálfélelmem volt a velünk szembejövõ kamionok látványától. Végre a gáton. A talaj az idõjárási viszonyokhoz képest jó, és az idõ sem rossz. Hát rajta! 8 km környékén kezdi törni a bal lábam a bakancs. Háromszori igazítás, újbóli megkötés után némi javuló állapot, de nem az igazi. Mindegy, igyekszem nem figyelni rá. Közben a férjem folyamatosan ellenõrzi a tempó betartását. Eddig minden rendben. Beszélgetünk, mélyeket hallgatunk. Idõnként a túratársak elhúznak mellettünk, mintha mi csak állnánk. Felmerül bennem a gondolat, milyen puhány vagyok.
Csak 5 km/h tempóval tudok menni. Erre gyúrni kellett volna! Igaz ez az elsõ
30 km-es teljesítménytúránk, talán még gyakorlatlanok vagyunk. Egy cél lebeg a szemünk elõtt: VÉGIGMENNI!! 20 km-nél van az ellenõrzõpont. Kedves fogadtatás, meleg és tea. Jól esik picit elülni, mosolygunk egymáson. Indulás. Már csak 10 km.
Ránk sötétedik, szerencsére készültünk, van fejlámpánk. 25 km-nél a férjem lába begörcsölt. Kis pihenés, csoki, tea. A helyzet sajnos nem lett sokkal jobb. Lassabb tempóval tudunk haladni. Nekem ez a tempó nem a legjobb, de együtt jöttünk és együtt csináljuk végig. Megyünk és megyünk és még mindig megyünk. Egyszerûen nem akaródzik elõkerülni az a fránya Vízügyi emlékmû. 27 km-nél engem is elért a mélypont. Fájdalom a lábaimban, talán ez a túlsavasodás, nemtudom. Az agyamat arra próbálom összpontosítani, mindjárt elmúlik, nem fáj, minden rendben. Kb. 10 perc és valóban minden rendben. Már látszanak a távolban a híd fényei. Utitársunk is akad, nem tudja merre kell tovább menni. Próbál velünk maradni, azonban ekkor a férjem már nagyon szenved. Igazi szerencse, hogy a humora nem hagyta el. Humorizál a saját nyomorán. Olyan nevetséges a helyzet, hogy folyik a könnyem a nevetéstõl. Felérünk a hídra, már nincs messze. Persze itt már minden méter számít. Az utolsó szakasz tûnt a leghosszabbnak. Zoli itt már csak vánszorogni képes. Mindjár beérünk! Próbálom bíztatni. Végre itt a cél. Megcsináltuk! Megcsinálta! Büszke vagyok RÁ!
Jól esett a meleg leves, finom volt. Zoli örömmel nyugtázta, hogy mindenkinek fáj valamije. Én maximálisan jól érzem magam. Enyhe izomláz, ellenõrzöm a hólyagokat a sarkamon és nyugtázom, teljesen rendben vagyok. Számomra is meglepõ, azt gondoltam, hogy majd rémes lesz és szenvedek rendesen.
Az igazi kihívás ezután következik. El kell jutnunk a kb. 2 km-re lévõ buszmegállóhoz. Elindultunk 19óra 10 perckor. Ha ilyen tempóban haladunk akkor csak a fél 10-es buszt érjük el. A jólesõ pihenés megtette a hatását, Zoli izmai teljesen lemerevedtek, mint a fagyott kutya lába, legalább is ehhez hasonlította magát. Minden egyes lépés nagyon-nagyon fáj neki. Megtörtént a csoda elértük a buszt. Szerencsére a busz indulásnál akadt némi nehézség, így csak 19óra 45-re ért a megállóba. Szuper nemsokára otthon vagyunk. A megállótól már csak 400 méter a távolság, de legyõzte, legyõztük. Tusolás, mentolos kenõcs, maszírozás. Csak ne kelljen neki megmozdulni, megfordulni. Annyi ereje fekve még volt, hogy a gps-bõl letöltötte az adatokat. Nyugalommal töltötte el, sikerült tartani az 5 km/h átlagsebességet. Azt azért megállapította, hogy tisztelni kell a távot, és nem csak lélekben kell felkészülni, hanem testben is.
Számomra a legfontosabb az volt, hogy együtt gyalogoltunk végig, együtt küzdöttünk és legyõztük a legyõzhetetlennek tûnõ távot és önmagunkat.
Egy újabb bizonyíték arra, hogy a csoda bennünk van. MI MAGUNK VAGYUNK A CSODA!!!!
Köszönet a szervezõknek!! Köszönet mindazoknak az ismeretlen és ismerõs túratársaknak akikkel találkoztunk s ránk mosolyogtak. Jól éreztük magunkat.
Zoli és Teri Hódmezõvásárhelyrõl
|
