A Híd túl messze van... 90 km
Nem is akartam elmenni erre a túrára. Most még nem. Aztán suvlaj, a gátak nagy szerelmese addig biztatott engem is (nem kellett sokáig) és Kerek repkényt is (õt kicsit tovább), amíg hirtelen azon kaptam magamat, hogy el szeretnék menni idén erre a túrára. -rafter-, az alföldi túrák másik gyûjtõje, egyenesen azt írta, hogy ebbõl nem lesz kedvem logaritmust számolni és milyen igaza lett! A mentális felkészülés jegyében jól lementettem magamnak az eddigi összes beszámolót és unalmas estéken végigolvastam mindet. Ezáltal kissé fellelkesültem, azzal áltattam magam, hogy jól bírom a monotóniát és a síkvidéki túrázást, elvégre voltam már Sóút Extrán is, vagy mi. Nem lövök le semmiféle poént azzal, hogy már most elárulom: mindkettõben tévedtem, méghozzá nagyot. Megnéztem továbbá a térképen: Szeged egészen közel van Algyõhöz, meg Makóhoz is, nem tûnik olyan soknak az a táv. Autóval. A fizikai felkészülést azzal tudtuk le, immár kettesben Repkénnyel, hogy egy szép éji sétát tettünk Székesfehérvár környékén, kevés szinttel, sok aszfalttal.
A túra elõtti napon aztán elutazunk szépen Budapestre, ahol a metró szerencsére hajlandó közlekedni és elszállít minket a megadott találkozási pontra, ahol suvlaj és -rafter- már vár ránk egy ideje. Hosszú és eseménytelen út következik Szeged általában napfényes városáig, melynek során fõleg ködöt látunk és néha más jármûvet, de fõleg ködöt. Ez intõ jel kellene, hogy legyen a jövõre nézve, de nem foglalkozom vele. A napfény városában elsõ utunk hová máshová vezethetne, ha nem egy nagy-nagy áruházba, feltankoljuk készleteinket, ezután következik a szállás felkutatása – közben elhatározom, hogy ha legközelebb Szegeden járok és lesz elég idõm, beutazom a város egész villamos- és trolibusz-hálózatát. Az ATIKÖVIZIG épületénél belebotlunk néhány ismerõsbe: Vaddino, petami87, Vándor Csillag, vasssalmos is itt várják a lehetõséget, hogy benevezzenek és elfoglalják a szállást. A túra adminisztrációs gyengeségei itt ütköznek ki elõször, nevezetesen az elküldött nevezési lapjainkat a másik rendezõ kapta meg és a jelek szerint Makó és Szeged között semmiféle kommunikáció nem zajlik. Szépen lassan azért elrendezõdnek a dolgok, feljutunk a szobába, amely kollégiumokhoz edzõdött szemem számára egészen magas komfortfokozatot mutat. Egyetlen dolog nem tökéletes, a zuhanyzó; szerencsére már eleve úgy készültünk, hogy fürdeni itt úgysem fogunk, különben komoly megpróbáltatás lenne a tisztálkodás. Elkezdjük a vacsorát, közben Vándor Csillaggal bõvül társaságunk, aki egy pótágyon kénytelen aludni, középen. Evés után még ijesztgetnek egy darabig, gátakkal és unalommal, majd a kinti beszélgetés monoton morajára elalszom.
Reggel a rajtolás korántsem zajlik olyan nehezen, mint vártam. A várakozás közben találkozunk a Moiwa – e b o l a – Lépéshiba trióval, erõsen kocogva tervezik a távot, hajrá! Rövid várakozás után megkapjuk a kitöltött itinert, szegény Repkény nevét elírták, sebaj, a korrekció gyors, alapos és ugyanolyan szép szabványbetûkkel íródik. Hivatkozott itiner egyébként egyszerre szórakoztató és hasznos, sõt, esztétikus is: szórakoztató a pontokra írt szolgáltatás (tea-csoki-bély); hasznos a térkép és esztétikus az egész egy darab, kétoldalas, A/5-ös lap tömör átláthatósága. Ezzel felvértezve kell nekimenni a gátnak, rögtön az épület mellett és ezzel kell végül leereszkedni a gátról (esetünkben inkább zuhanásról lehet beszélni) ugyanott. Fel is sétálunk nevezett árvízvédelmi létesítményre és balra kanyarodva megkezdjük a hosszú vándorlást, nagyjából végig a következõ ötösfogatban: Kerek repkény, Vándor Csillag, suvlaj, -rafter-, Kékdroid. Az elsõ dolog, ami feltûnik a hajnali sötétben az, hogy a Tisza kicsit kintebb látogatott a mederbõl, mint ilyenkor szokása neki, így majdnem végig az elárasztott ártéri erdõt láttuk az egyik oldalunkon. Az ártéri hétvégi telkek tulajdonosai persze többnyire tisztában vannak a folyó ezen képességével, de olyan megoldást, mint itt, még semelyik folyó mentén sem láttam: a telek szabályos négyszög alakú kis szigetet foglal el, egy házilag barkácsolt híd vezet a gát tövéhez. Repkény lefotózza a képzõdményt. Nem sokkal késõbb egy buszfordulónál leszaladok a gátról, hogy az ottani kukánál megszabaduljak a vacsora során keletkezett hulladéktól, majd ugyanott visszaszaladok a gátra és utolérem Repkényt. Ezzel a plusz 4 méter szintemelkedéssel komoly lélektani elõnyre teszek szert. Menetelünk tovább, lassan elmaradnak a város fényei jobbra mellettünk, kiérünk a pusztába, csak a gát marad és a mellettünk nagyon lassan folydogáló víz. -rafter-rel megyünk együtt egy darabon, kettesben, suvlaj és Vándor Csillag elõrehúztak, Kerek repkény szintén, de nem annyira, hogy utolérhesse õket. Mellettünk balra komoly dolgok épülgetnek, kõolajat, földgázt keresnek, nem sokkal arrébb hasonló építmények sorakoznak. Késõbb is, a Tisza mellett nagyon sok nyomásfokozó és egyéb gázüzemi telepet látunk, a gázvezetékek nyiladékai az ártérben is látszanak. Az algyõi MOL-telep viszont nem látható a ködben, megvagyok nélküle valahogyan. Elérjük az M43-as autópálya (autóút?) építkezésének a helyszínét, a gát eddigi kellemes harmóniáját megtöri a feltúrt föld, elhagyjuk, visszaáll a nyugalom. Nemsokára talán megépül ez a gyorsforgalmi út is és akkortól a makóianak nem kell üvöltözve beszélniük a fõutcán, hogy meghallják egymás szavát a kamionok állandó robajától. Maradunk továbbra is a gáton. Elsuhan mellettünk idõnként egy-egy futó, többnyire többen mennek együtt, de elõfordul néhány magányos harcos is, le a kalappal elõttük.
Lassan felbukkan elõttünk Algyõ települése, a gátõrház rögtön a falu déli csücskében foglal helyet. Utolér két sporttárs – vagy mi érjük õket utol? - elkezdünk beszélgetni, megismerjük Radiánt. Lemennek a pontra, én még fotózok egy kicsit. A kis házcsoportot fenyõvel ültették körül, lesétálunk. Odabent kedvesen fogadnak, megkapjuk a bélyt, egy-egy szelet Vadász csokit. Korlátlan mennyiségben vételezhetünk továbbá teát, rögtön kezdésnek tele kérjük a termoszt, legyen késõbbre is valami, ami felmelegít. Kifelé menet megcsodáljuk a helyi kommunikációs állomást („Zivatar idején a csatlakozót ki kell húzni!), ámuldozunk. A teraszra nyíló ablakon két kislány integet a túrázóknak, mosolyogva, visszamosolygunk – hátha pár év múlva õk is itt fognak menetelni, gátõrné nagymama és gátõr nagypapa legnagyobb csodálkozására. Irány az elsõ híd. Elsétálunk a templom mellett, a falon tábla mutatja a 2006-os árvízkori vízszintet: 1055 cm. Kegyetlen. Összehasonlítás céljából: a tábla kb. olyan magasan van, mint a templom körüli házak ajtajainak teteje... Kicsit késõbb aszfaltút vezet át a gáton, belemegy a Tiszába, az itineren lévõ kistérkép ide utat jelöl, át a Tiszán, az országtérkép viszont nem. Ennek még utána kell járni.
Lassan kiérünk a 47-es (Szeged-Debrecen) országútra, ennek a hídján kelünk át a félelmetes, sötétszürke, száguldó Tiszán. Mellettünk a 135-ös vasútvonal hídjának szép, kecses vasszerkezete zöldellik. Átérünk. Lekanyarodunk a fõútról, a mellékút Nagyfa és Maroslele felé visz, egy ideig a gáton. Tanyavilágban járunk, tõlünk kicsit odébb már Hódmezõvásárhely területén lépkednénk, legalábbis a közigazgatás szemszögébõl. Repkény megint elhúz, most Vándor Csillaggal, -rafter- és én alkotjuk a hátvédet, késõbb suvlajt is összeszedjük. Nemsokára elhagy minket a mûút, jól járható, füves gáton ballagunk tovább. Ez a környék annyira nyugodt, annyira nem sietõs, hogy még a gátra felvezetõ földutak is a gáttal párhuzamosan, hosszan, ráérõsen érkeznek fel – egyrészt, erõsítik a gátat, másrészt, így alapjáraton is felpöfög a Niva. Elhagyjuk a Györpölési Szivattyútelepet, a gépházat száz éve idetették, azóta talán csak festeni kellett, a szerelvények is hasonló korúnak tûnnek. Közeledünk a nagyfai Állami Kiolvashatatlan Nevû Objektumhoz – a börtön külsõ védvonalát a Tisza alkotja, maga az épület a ködben nem látszik, a kinti kapunál autók, kisbuszok gyülekeznek, teli látogatókkal. Egy ideig „Zárt terület” táblák kísérik utunkat, majd elmaradnak, újabb szivattyútelep következik, hajókormány méretû elzárókkal. A táj, amely kísér, monotonnak tûnik, pedig valójában nem az: mindig van valami érdekesség, amelyre felfigyel az ember, és a ködös végtelenbe veszõ gáton az „érdekesség” fogalma kiterjed mindenre, ami nem szántó, ártéri erdõ, vagy éppen gát. Újra találkozunk az M43-as épülõ Tisza-hídjával, itt jobban látszik a híd jelleg, odébb lánctalpas daru áll a gát kellõs közepén. A monstrum fel sem tûnne egy Budapest belvárosi építkezésen, de itt ez a legmagasabb objektum a 400 kV-os hálózat oszlopai után. Ballagunk tovább. Köd, gát, mégsem unalmas, igaz, ez nagyban köszönhetõ a folyamatos beszélgetésnek. Nemsokára jobbra tõlünk kovácsoltvas kerítés, -rafter-rel lemegyünk, megnézzük: õ a Porgány-foki zsilip, épült 1885-ben, befalazták 1896-ban. Szépen feltárták, a masszív kõtömbök és a téglák a régi idõk betonkorszak elõtti építményeit idézik. Menetelünk, lassan a ködben felsejlik a következõ házcsoport, körülötte fûz, fenyõ, néhány tuja. Ez a Holt-Tiszai gátõrház, a második pont, 31 km. Második ellenõrzõpont: tea, mandarin, bély. Itt is kedvesek, lelkesek, pihenünk, feltöltõdünk teával. Aztán újra ki a melegbõl, fel a gátra és irány a Maros gátja. Itt van a tápéi rév túlpartja, szépen festett piros négyszög jelzés vezet arra, kár, hogy víz alatt áll az egész. Megtudjuk, hogy a piros sáv, amelyet egy ideje követünk a gáton, az E7 európai hosszútávú vándorút része és talán Mindszenttõl Makóig a gáton halad. Durva. Sétálunk tovább a távírópóznák tövében, már nem zajonganak, mint Nagyfa környékén tették, ahol hallani lehetett az információ áramlását a vezetékekben. Irány a Maros gátján Makó, el sem lehet téveszteni, legalábbis a gátat. Jobbra víz, most éppen a Maros, balra puszta. Néha egy-egy tanya, néha felbukkan valamiféle gázbányászati objektum, majd újra odaér mellénk a maroslelei országút, az út szélén kegyhely, kereszt. Maroslele nem látszik, eltakarja a köd és a távolság.
Utunk még mindig nem mondható unalmasnak, ide-oda kanyarog, követi a folyóból levágott holtágak szélsõ vonalát. Nemsokára azonban kiegyenesedik, ráfordulunk Makó irányára és eljutunk a következõ pontra, íme a Feketecsárdai gátõrház. Marosi Attila érkezik velünk egyidõben, majd tova is siet, a pontõrök csodálkozva figyelik, mint általában a futó, sietõ embereket. Mi inkább a leülést választjuk, Balaton szelet az ellátmány és az elmaradhatatlan tea. Útra kelünk, suvlaj és Vándor Csillag szokás szerint szépen lassan elhúznak, most -rafter- is csatlakozik hozzájuk, õk még bírják a nagyobb sebességet. Mi már kevésbé, a bal combomba valaki mintha beinjekciózott volna pár kiló cementet, amúgy más bajom nincs. A köd miatt nem teljesülnek azok a rémképek, amelyekkel a beszámolók is és útitársaink is ijesztgettek, miszerint Makó templomtornya már órákkal az odaérkezés elõtt látszik. A térképen nyílegyenesnek jelölt úton is van egy-két trükkös jobb-bal-jobb kanyar, a levágás megtiltásáról a megáradt Maros gondoskodik. Elérünk egy emlékmûvet, földbe szúrt vasgerendákon szép tábla, amely az 1970-es árvíz elleni hõsi védekezésre emlékeztet. Szépen lassan sûrûsödni kezdenek az épületek, nagyon érdekes, egy-egy zsebkendõnyi földdarabhoz tartozik egy kis házikó.
Megérkezünk Makóra, a város határában Repkénnyel megállunk pihenni. Fáj a lába, az enyém inkább fáradt és beállt, nem elõször és nem is utoljára nyújtok egyet, jólesik hallani a roppanásokat. A gátról való letérésnél felirat fogad, köszöntenek Makón, már csak 1500 méter az ellenõrzõpont. Nem mérem le. A fõút mellett csak kiabálva tudunk társalogni, a forgalom mértéke elképesztõ. Pláne, hogy az átrobogó gépszörnyek nem zavartatják magukat a fékberendezés túl gyakori használatával. Amúgyan Makó igen szép város, legalábbis, az a kevés, amit látunk belõle, nagyon megnyeri a tetszésemet. A kitûnõen követhetõ szalagozás mentén elérjük a József Attila Gimnáziumot, jó a megérzésünk, miszerint oldalról kell támadni az épületet, meg is találjuk az iskola hangulatos menzáját. Elõször bélyt kapunk, az úriember megkérdezi: „Továbbmennek?”. Tovább. Azért pihenünk bõ háromnegyed órát, a többiek, ránk várva, ennél többet is. Nagyon finom a zsíros kenyér, a hagyma és a süti is, két pofára tömöm magamba, mintha egy hete nem ettem volna. Kerek repkény sósborszeszes krémmel tuningolja megfáradt tagjait, a szer hat, mert úgy pattan fel, mintha most indulna el a túrán. Indulásunk idején futnak be Vaddinoék, majd cr_lupin és petami. Kicsit arrébb -rafter- még bemegy a boltba, mi pihengetünk Vándor Csillag és suvlaj addig tovahaladnak, de késõbb még találkozunk velük. Addig azonban túl kell élni a következõ hidat és az odáig vezetõ utat. Repkény és én felapplikáljuk a láthatósági mellényeket, nem mondom, hogy emiatt, de némelyik kamionos egészen kulturáltan lelassít, a többi változatlan sebességgel és közelségben dönget el mellettünk. A Maros alattunk sötét masszaként folyik a Tisza felé, nem látunk sokat belõle, csak amennyit a közvilágítás sárga fényû lámpái látni engednek. Mellettünk megint vasúti híd, a 121-es vonalé, amely Újszeged állomást köti össze Makón, Mezõhegyesen és Kétegyházán át Békéscsabával.
Elérjük újra a gátat, szalag leng a behajtani tilos táblán, itt várnak suvlajék, együtt indulunk tovább. Ez a halálszakasz, legalábbis az elbeszélések és a krónikák tanúsága szerint: 20 km ellenõrzõpont nélkül. Eleinte csak mosolygok: friss vagyok és jóllakott, erõre kaptam a makói pihenõtõl és az ételtõl. Jó ideig követ minket a fõút, sûrûn követik egymást a jármûvek. Egyszerre ismerõs zaj üti meg a fülünket, vonat zakatol a távolban, Repkény még videóra is veszi az elhaladó Bz-t, az esti Békéscsaba-Újszeged személyvonatot. Ballagunk tovább a sötétben, a szelvénykövek stabil, állandó kísérõinkké válnak, megjelölik minden 100 méter megtételét. Ez eleinte mókás. Késõbb már nem az. Egyáltalán nem. A nagy lendület valahol Ferencszállás környékén törik meg, amelyet -rafter- majdnem leferencvárosoz. Csuda hosszú egy falu, az bizonyos. Itt állunk meg elõször egy hosszabb pihenõre, hogy erõt gyûjtsünk a deszki ellenõrzõpont megközelítésére. Az elbeszélések szerint odáig kell kibírni, onnan már könnyebb lesz. Felkelünk a sorompóról és battyogunk a gáton elõre, lefelé a folyón. Az út minõsége ezen a parton sokkal gyengébb, mint a túlsón volt, több a sár, a mély keréknyom a gát tetején. Az is lehet, hogy csak azért érezzük rosszabbnak, mert nem látjuk tisztán az utat, botorkálunk, néha nagyot csobbanok egy pocsolyában, nem zavar, a bakancs megvéd a víztõl és a sártól. Sötét van, csak Klárafalva távolodó fényei mutatnak némi támpontot a haladásunkkal kapcsolatban. Nem tudom, mennyit megyünk ezen a szakaszon a következõ pihenõig, csak ballagunk, egyre csökkenõ lelkesedéssel beszélve. Ekkortájt kezdek el egyre kapitálisabb ostobaságokat és közhelyeket pufogtatni, ezúton is elnézést kérek érte – ezután a néma csend jön. Klárafalva merõleges utcájánál – a fõútra merõleges – Kerek repkény úgy dönt, hogy õ annyira fáradt, hogy ráfér egy kis fekvés a gáton. Így is tesz, közben csipszet és csokit zabálunk, jólnevelt fogyasztó módjára. A zsemlét már nem bírnánk befogadni. Leguggolok, majd amikor felállok, meglepve tapasztalom, hogy a lábaim jó tíz kilóval megint nehezebbek lettek. Megbeszéljük, hogy a következõ pont már csak öt kilométerre van, Repkény pedig kijelenti, hogy soha többé nem jön HTMV túrára, sem hosszúra, sem rövidre. A 90-es szelvénykõnél én is aláírom ezt a kijelentést. Visszagondolva, ez még inkább a hiszti, mint a józan belátás megtestesülése, sõt, amikor a 80-as kõnél megismétlem, még az is inkább csak a lelkesedés hiányát jelenti.
Talpalunk elõre, egyenesen elõre, mintha a gát belevinne a folyóba: az ártéri erdõ fekete tömege egyre jobban fölénk magasodik, míg végül hirtelen balkanyart teszünk, megcélozzuk a Deszk-Fehértói gátõrház pislákoló fényeit. Megtippeljük a távolságot, egész pontosan, majd lassan, de biztosan megérkezünk. Ezen a szakaszon már nem nagyon szólal meg egyikünk sem. A pont maga a mennyország: meleg van, ágyakra telepedhetünk, teát kapunk és almát és bélyt is, sõt, egy Playboy is van. Lehet, hogy egy kör kanasztába is be lehetne szállni, de nem tudok kártyázni, ellentétben a pontõr hölgyekkel, akik szorgosan verik a blattot. Suvlaj és -rafter- úgy gondolják, ideje indulni, Repkényt és Vándor Csillagot sem kell nógatni, hogy jöjjenek. Induláskor érkeznek meg Vaddinoék. Megint felmegyünk a gátra, ez már az utolsó etap, ez már sima ügy kell, hogy legyen. Másoknak. A következõ két óra számomra nagyjából arról szól, hogy hárman megyünk egymás mellett Repkénnyel és Vándor Csillaggal szótlanul, a fejlámpám fénye kb. három méterre világít el és a környéken sehol nincs egy fénypont sem, amelyet be lehetne tájolni. Csak a sötétség és a köd. Nem a nyári alföldi sötétség, melegben, holdfénnyel és csillagokkal az égen, amikor a környezõ falvak lámpáinak fénye pettyezi színesen a láthatárt. Ez a téli, ködös sötét, amelyben a lámpa a saját lehelletemet világítja meg, a távolban legfeljebb csak a sötét sötétet tudom megkülönböztetni a falu, város feletti kicsit halványabb sötéttõl. Deszk és Szõreg mellett úgy megyünk el, hogy egyáltalán nem érzékelhetõ belõlük semmi. Emellé társul a teljes és tökéletes csönd, amelyet csak a saját lélegzetünk sóhaja és a lépteink sárban cuppanó vagy éppen kövön, aszfalton koppanó zaja tör meg. Az út nem esik jól, sem a sáros, pocsolyás, sem a köves-aszfaltos. Utóbbi talán még rosszabb is. Nem beszélünk, nem olyan a hangulatunk. Néha Repkény megjegyez valamit, én talán válaszolok rá két szóval, de az is lehet, hogy ez fordítva történik. A szelvényköveket nézem, akaratomon kívül. Nem akarom látni, de ha nem nézek oda, az agyam a félelmetes ingerszegénységben akkor is tudatja velem, hogy melyik kõ következik, csak néha téveszti el a számolást, amikor valami miatt kikerüli a figyelmemet egy-egy távolságjelzõ. A gáton egyszeriben burkolt utat találunk. Nem örülök neki, a lábaim nyüszítenének a fájdalomtól, fõleg a térdeim, de legalább ez is valamilyen változatosságot jelent a sötétben. A számok lassan csökkennek mellettünk. Nulla-nulla. Ez a vége, innentõl megint a Tisza gátja következik, éljen! Nem, a táj maga nem változik közben. Vagy talán mégis? Fénypontok jelennek meg balra tõlünk, holott már egy órája lámpákat vizionálok az erdõn túlra. Ezek a fénypontok viszont valódiak, Újszegedet jelzik, családi házak, üdülõk mellett haladunk el, eleinte távolról kísérnek, majd egészen közel kerülünk hozzájuk. A gát marad, nincs jobban kijárva, mint eddig volt, sõt, itt már nincsenek meg sem az idegesítõ keréknyomok, sem az aszfaltozás feltöredezett maradványai.
Megérkezünk egy magasfeszültségû vezeték tartóoszlopához, már éppen csak a vezeték nincs rajta, az új nyomvonal kicsivel arrébb halad. A tövében megpihenünk, a legutolsó fejezet következik, a szegedi. A híd már csak egy kicsit van túl messze, nem látni, csak sejteni lehet. A térkép alapján megtippelem a távolságot odáig, de nem számszerûsítem, hanem inkább általam megtett, hétköznapi sétákkal vetem össze. Ennyi lehet otthon kisétálni a felnémeti állomásra. Ennyi lehet a Keleti pályaudvaron az elsõ vágány vége a metró régi lejárójától. Ennyi lehet talán az út... abbahagyom. Mindegy. A Bertalan-híd végül hirtelen, a fák mögött bukkan fel, teherautók robognak át rajta, a hídszerkezet megremeg mindegyik alatt. Felmászunk a lépcsõkön, elhagyjuk a Tisza bal parti gátját, lefényképezem a Hidat, amely valóban túl messze van. Átkelünk a hídon, majd a lefelé vezetõ lépcsõ aljában tartunk egy utolsó pihenõt. Egy ideje újra beszélgetünk, a fény és a cél közelsége visszaadta az életkedvemet. A trolibusz vonala elhagyja a parti utat, mi követjük a gát városiasított, civilizált vonalát, amelyet erõs kõkerítés választ el az ártértõl. Néhol különös vasszerkezet nyúlik be a folyó felé, nem tudom, milyen célt szolgálhat, de nem is gondolkodom rajta. Egy sporttárs, akivel már a deszki pont elõtt is kerülgettük egymást, a cél közeledtével végleg ellép, elsiet mellettünk. Megpillantjuk a vezeték nélküli oszlopot, Repkény szívébe remény költözik és igaza van: a cél ott áll az orrunk elõtt. Elbúcsúzunk a Gáttól és ugyanazon a lépcsõsoron, amelyen tegnap reggel felsétáltunk, végleg elhagyjuk.
Bemegyünk az épületbe, odaadjuk a jókedvûbbé vált fõrendezõnek és segítõjének az igazolólapot, mondják, nyugodtan üljünk le odabent, együnk, majd beviszik. Apró gesztus, mégis nagyon sokat jelent. Odabent suvlajék lelkesen integetnek, már majdnem túl vannak a vacsorájukon – miattunk lett idén az eddigihez képest gyengébb idejük, számomra azonban még ez az idõ is bõven tökéletes egy 90 km-es túrához. Leülünk, kapunk egy nagy tál levest, már csak langyos, de nem zavar, betermelek egy nagy tányérral, majd még egy kicsivel, sõt, még egy kocka meggyes pitét is adnak. Õszintén gratulálunk egymásnak – ezúton itt is gratulálok mindenkinek, aki ott volt, ott küzdött a gáton valamelyik távon. A túrán idén ideális körülmények voltak: nem nehezítette a menetet semmiféle csapadék, nem fújt szél, nem borította a gátat hó és nem kellett a sárban dagonyázni (ami volt, az nem nevezhetõ dagonyának), mégis, igen nehéznek éreztem, fõleg az utolsó szakaszt. A HTMV-nek alaposan megnõtt a szememben a becsülete, mégis tartom magam a 90-es szelvénynél tett elhatározásomhoz: ennyi elég volt belõle. Visszaúton suvlaj rendületlenül nyomja a gázpedált (néha a másik kettõt is :)), sõt, még sorra letesz minket, Vándor Csillagot elõször, majd hármunkat a Déli pályaudvaron, ahol hirtelen nagyon idegenül, kényelmetlenül érzem magam. Érdekes, hogy annyira nem fáj a lábam, sõt, másnap, amikor felkelek, szerveim közül csak a feldagadt lábfejem emlékeztet a túrára. Nagy köszönet jár a társaságért útitársaimnak: Kerek repkénynek, Vándor Csillagnak, -rafter-nek és suvlajnak – neki a fuvart még egyszer külön is köszönöm. Továbbá köszönöm a túrát a rendezõknek, pontõröknek, akik mindenütt kedvesen, jó szóval fogadtak a túrán. A kitûzõn és az oklevélen a budapesti Lánchíd szerepel... remélem, ez nem egy baljós elõjel egy olyan túrára, amely a Tisza gátján lemegy Titelig és onnan a Duna mentén vissza Budapestre...
-Kékdroid-
Remélem, működik a link |
