Túrabeszámolók


Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!

larzenTúra éve: 20052006.01.02 15:49:06
Fóti Somlyó

Sikerült keretes évet szerkeszteni 2005-re. Az év eleji saját magunk szivatását ismételtük meg pénteken. Rövid volt, de intenzív. Ennyire régen voltam összeroppanva túrán.

Persze, az elején még virgonckodtunk. Persze, menjünk csak ki futva a rajtba, hiszen csak 8 kilométer. A HÉV sem ér ki sokkal gyorsabban. Én ezt még három kilométerrel megfejeltem, mert a Sötét Oldal fele Sashalmon lakik, így beugrottam értük.

Míg feléjük kocogtam, kedélyesen esett a hó, néha alig láttam. Egy koránkelõ újgazdag-élmunkás egy családi ház kerítése mögül beszólt valamit. Jóvan gondoltam, lehet beszólni, de én nem vagyok olyan hülye, hogy ilyenkor nyírjam a füvet. Na jó, valószínûleg motoros hómaró volt, de az nem látszott rajta.
Aztán olyan jól elgondolkodtam, hogy elnéztem egy keresztezõdést, úgyhogy körbekerültem Ákibácsiék házát.

A fiúk hólapátoltak, a lányok aludtak. Gyorsan összekészültünk és elindultunk. Elõbb még azt hittük, hogy meleg van. Kicsit késõbb, a Csömörre vezetõ országúton már nem volt ilyen vicces a helyzet, metszõ hideg szél fújt. Csömörön persze ide-oda cikáztunk, mire meglett a rajthely.

Már ekkor sejthetõ volt, hogy ez nem lesz olyan egyszerû. Sajnos itt egy harminckét kilométeres szakasz következett, ahol az erõs szél miatt nem nagyon nézelõdtem. Közben félúton elhagyott minden erõm, csak a többiek csoki és aszaltbarack adománya mentett meg az éhhaláltól. De hiába az evés, a lábaim beálltak és alig mozogtak.
Emlékszem egy nyílt részre, ahol véletlenül épp szembeszél fújt és nagyon fáztam, mert éreztem, hogy a homlokomra ráfagyott a nedvesség, úgyhogy futás közben kesztyûs kezemmel addig simogattam-melegítgettem, amíg már nem éreztem úgy, hogy egy jégcsapot döftek a homlokomon keresztül a szemeim mögé. Nem sokkal utána Tapírra ráadtam a kesztyûjét, mert az õ keze már nem nagyon mozgott. Párszor felemlegettük a legendás Deltát is. Szerencsére épp láttam, amikor Tapír megfürdött a hóban egy elcsúszás alkalmával.

Volt féltávnál egy pihenõ, ahol legalább negyed kiló nápolyit tömtem magamba, remélem jutott mindenkinek, de higyjétek el, vészhelyzet volt. Itt találkoztunk ismerõsökkel is, a túra többi részén csak árnyakat hagytunk el.

Aztán láttam a Fóti-Somlyót is, és emlékszem arra, hogy tök jó onnan a kilátás és majd egyszer visszamegyek, de majd csak a jégkorszak végén. Felfele alig bírtam vonszolni magam, lefele meg állandóan csúszkáltam, síkon pedig egyszerûen nem volt erõm. Abban reménykedtem, hogy Tapír és Ákibácsi nincs annyira harapós kedvében, hogy ott hagyjanak, mert akkor tuti, hogy jegesmedvék martaléka leszek. Szerencsére amint látótávolságon kívül kerültek, mindig belegyalogoltak, így együtt maradt a csapat. Ez már a teljesítés szempontjából is szerencsés volt, ugyanis nem volt megfelelõ agyi kapacitásom az ellenõrzõpontokat helyettesítõ kérdések megválaszolásához, ezt õk végezték helyettem is.

Az utolsó tíz kilométerre aztán úgy-ahogy rendbejöttem, vagy csak a többiek is kómába estek, nem tudom. Azt azonban észrevettem, hogy egyre kevesebb nyom van elõttünk, végül már csak Ákibácsié maradt, de ekkorra el is érkeztünk az utolsó elõtti ponthoz, ami egy gázvezeték oszlopa volt. Errõl Tóth Gyurival kooperálva lerugdostuk a havat (persze, hogy a nyakamba esett egy része) így megtaláltuk a feliratot is rajta. Innen a szerencse mellénk pártolt, mert Tapírka (ki más?) talált egy árkot, amiben alig 2-3 centi hó volt, úgyhogy abban futottunk tovább, nemsokára pedig be is értünk a célba.

Nem volt egy könnyû menet, annyi szent.