Túrabeszámolók


A híd túl messze van...

ZsoltiTúra éve: 20102010.01.27 22:45:20
VII. A híd túl messze van... 30 km – 2010. január 16.

Még a múlt évben elhatároztam, hogy az idei év mérföldkõ lesz az életemben és igyekszem másképp élni – egy kicsit többet mozogni – mint eddig. Kollégáim már többször is megjárták a Mátrabérc túrát. Egyszer-kétszer úgy volt, hogy velük tartok, de aztán mindig visszakoztam. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy több mint ötven kilométert gyalogoljak hegyrõl le, hegynek fel. Kapóra jött, hogy megláttam a CSMTSZ oldalán A híd túl messze van… túrakiírását. Most vagy soha, gondoltam. Nézegettem a távokat, hogy melyiket is vagyok képes megtenni. Elõször a hatvan kilométeressel szemezgettem, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok mazoista, inkább jobb a fokozatosság elvét betartani. Pláne úgy, hogy igazán elõzõleg nem is nagyon „edzettem” a dologra. A harmincasat választottam. Azért egy kis vívódásom volt. Sehogyan sem lett volna kedvem hóban-sárban gyalogolni. Aztán elküldtem a nevezésem. Így már nem volt visszaút. Az idõjárás is kedvezõnek ígérkezett. A Makóra való eljutásomat egy kicsit szervezni kellett. A túra elõtt még meg akartam keresni a GCMABE-Makói belvárosi séta nevû geoládát. Délelõtt, amikor elindultam otthonról és áthajtottam az algyõi Tisza-hídon, a hatvanas és kilencvenes táv néhány résztvevõje már bõszen igyekezett Makó felé. Fél tíz tájban érkeztem az ATIKÖVITIG parkolójába. Jól ismertem a helyet. Valamikor 27-28 éve gyakran elkerekeztem a vízügy elõtt, amikor a közeli vízitelepre igyekeztem kenus edzésre. Leparkoltam, magamhoz vettem a hátizsákom és már indulni készültem a közeli buszmegállóba, amikor egy szakállas úriember szólított meg: – Te is a túrára mész?, – Igen - válaszoltam. Beszédbe elegyedtünk, majd bemutatkoztunk egymásnak. Az ismerõs név hallatán, azonnal visszakérdeztem: – Csak nem a hat kilóból? – De igen! – Ismerjük egymást? Kiderült, hogy egykori tanárom szólított meg – ismeretlenül – aki 24 éve tanított engem még igen serdülõ koromban. Rövid beszélgetés után megegyeztünk, hogy együtt ballagunk vissza Makóról hármasban. Õ a feleségével indult.

Felszálltam a helyi járatra, amely bevitt a Mars térre. Makó felé két busz indult fél 10-kor. A másodikat választottam. Mint késõbb rájöttem nagyon rosszul. A csuklós buszon hátul szinte semmi fûtés sem volt. Elkezdtek fázni a térdeim. Na, gondoltam magamban, ez is jól indul. Mikorra Makóra értem már a lábfejeim is meg voltak hûlve, pedig jó vastag zoknit húztam. A buszról leszállva gyorsan elõvettem a GPS-t és a geoláda négy pontjának felkeresésére indultam. Fél 11-re végeztem is és a rajthely felé vettem az irányt. Amikor odaértem már néhányan ott voltak a leendõ indulók közül. Gyorsan megejtettem a nevezési procedúrát és úgy döntöttem a lábfázásra tekintettel, hogy nem fog ártani a dupla zokni sem. Amíg a cserével bíbelõdtem és leendõ útitársaimat vártam, ismerõs arcok tûntek fel: Zoli és Töri Vásárhelyrõl. Üdvözöltük egymást és váltottunk néhány szót. Õk is most indulnak elõször. Még humorizálunk egy sort, amikor megláttam útitársaimat: Jánost és Andreát. Én már indulásra készen álltam, – õk még a nevezéssel voltak elfoglalva – de még megittam egy bögre teát. Kellemes melegség futott át rajtam. János még bemutatott a feleségének, majd az ajtó felé indultunk.

Az udvarra kiérve még egy gyors GPS bekapcsolás, hogy a sebességünket követni tudjam és neki lódultunk. A Maros-hídig nem volt nagy élmény a menet. A házak elõtti járdák szûkek, szinte csak libasorban lehetett haladni. Amikor véget ért a járda, a kamionok fokozták az érzést: centikre húztak el mellettünk. Hamarosan jobbra fordultunk és a töltésre értünk. Szerencsére nem volt nagy sár. Itt már csend az úr. Most már legalább értettük egymás szavát. A töltés nyugatnak fordult, egy hatalmas kerülõt ír le. Ha légvonalban haladhatnánk, akkor jó másfél kilométert megspórolhatnánk – gondoltam magamban. Jánossal jót diskuráltunk. Andrea, a felesége diktálta a tempót. A GPS szerint 6 km/h-val haladtunk. Bõven idõben voltunk. Én, ugyan nem terveztem ennyit magamnak, de lemaradni sem akartam. Öt kilométer után a bal ágyékom elkezdett fájni. Nem sokkal késõbb éreztem, hogy a bal lábammal sincs minden rendben. Valami vízhólyagféle kezdett a nagy lábujjam mögött képzõdni. János érdeklõdött, hogy minden rendben van-e. – Persze! – válaszoltam. – Ennél - a munkám során - már voltak kellemetlenebb vízhólyagjaim is. – Kemény vagyok mind a tevesz.r! Nevettünk egyet. A távolban Ferencszállás tûnt fel, mellettünk meg a Maros. Ferencszálláshoz pont két óra alatt értünk el és 12,5 kilométert tettünk meg. Nem rossz átlag, de még több mint a fele hátra volt.

A jobb térdem is elkezdett fájni. Érdekes mert azzal soha semmi bajom nem volt. A ballal voltam tizennégy éve lesérülve. A jobb talpamon is alakulóban volt egy vízhólyag. Beszélgetéssel próbáltam elterelni a figyelmemet a talpaim felöl jövõ fájdalmakról. Mindenféle téma szóba került: a munkánk, kirándulásaink helyszínei, sportolás, az oktatás mai állapota, mindenféle téma, ami éppen eszünkbe jutott. Közben haladtunk rendületlenül és magamban csodáltam Andreát. A filigrán kis hölgy olyan tempót diktált, hogy az még egy férfiembernek is a becsületére vált volna. Mi ketten pedig baktattunk mögötte. Néha beszélgetve, néha szótlanul. Klárafalvánál muszáj volt megállnom. János és Andrea is megállt. Gyorsan lekaptam a bal lábamról az egyik zoknit. Így nem éreztem olyan fájdalmasnak azt az egy szem vízhólyagot. Kihasználva a lehetõséget, gyorsan kivettem a hátizsákomból egy kis kaját és innivalót. Nyugatnak folytattuk utunkat, majd a töltés északnak fordult. Egy 90°-os balos kanyar után már látszott az ellenõrzõ pont Deszk elõtt. Közben kezdtük a versenytársakat elhagyni. Az egyik páros férfi tagja a sarkát ragasztgatta, mikor elhaladtunk mellettük. Végre az ellenõrzõ ponthoz értünk: fél négy elõtt tíz perccel. 20 kilométert tettünk meg eddig. Sokan ekkor indultak tovább. Jól esett belépni a meleg gátõrházba. Meleg tea, alma és leülési lehetõség várt ránk. Andreát kérdeztem, hogy meddig maradunk. – Nem sokáig. Ha nagyon sokat pihenünk, akkor lemerevedünk – válaszolja. Igaza van – gondoltam magamban. Pár percre tettem le magam. Ittunk egy kis teát, János magához vett egy almát és még vidáman odavetette az ellenõrzõpontos hölgyeknek: - Jövõre csak akkor jövünk, ha legalább bokán felül ér a hó. Ezen jót derült mindenki és indultunk is tovább.

A töltésre való felkaptatás számomra már nem volt olyan egyszerû. Ballagtunk tovább. Gondolataimban az elmúlt esték valamelyikén látott Sztálingrádról szóló dokumentumfilm jár. Az a rész, amikor a német hadifoglyokat Szibériába hajtották gyalogosan. Az átlagsebesség még mindig 5,9 km/h volt. Kezdett szürkülni is. Távolban már Szeged fényeit véltük látni. Egyre több sporttársat értünk utol és hagytunk el, akik még a kezdéskor húztak el mellettünk. Egyszer csak aszfaltosra váltott a töltés teteje. Nem örültem neki mert a cipõ jobban nyomta a lábam. Néha ezért lehúzódtam a szélére, a füves részre. Deréktól lefelé lassan minden tagomba beleállt a fájdalom. Egyre szótlanabbul baktattunk egymás után. A távolban már a vízügyi emlékhelyet véltem felfedezni, de tévedtem. Még odébb volt. Egyre gyakrabban nézegettem a GPS-t. Végre elértük a 0.0-s töltéskilométer követ, majd hamarosan az emlékhelyet is. Már sötét volt. A Szövetség utcától a töltés koronája visszaváltott földesre. Nem okozott nagy élményt – a kocsi nyomok miatt – rajta gyalogolni. Már a Bertalan-hidat vártuk. A Marostõi utcánál feltûnt egy távvezeték oszlopa. Meg is jegyeztem, hogy milyen jó lenne itt átkelni a Tiszán. Másfél kilométert lehetne megtakarítani egy ötszáz méteres sétával és már a célban is lennénk. Végre feltûnt a Bertalan-híd. A lépcsõkön már úgy mentem fel, mint egy pingvin. A híd ringott alattunk mikor a kamionok elhúztak mellettünk. Amikor letértünk a hídról a Felsõ-Tiszapartra, feltûnt elõttünk két sporttárs. János „felajánlotta” feleségének, hogy ha van még energiája akkor elõzze meg õket, de Andrea „elhárította” a lehetõséget. Aztán megegyeztünk abban, hogy lehet, idõben jobbak vagyunk mint õk.

Végre elértük a vízitelepet és a lépcsõt, ami már a vízügy bejáratához vezetett. Ránéztem a GPS-re. 31,5 kilométert mutatott. Jó érzés volt belépni a melegbe. Leadtuk versenylapjainkat és a belsõ terembe vonultunk, ahol megterített asztalok várták a megfáradt vándorokat. Hamarosan hozták a májgaluska levest is. Jót kanalaztunk belõle. Az egyik sporttársról még készítettem egy fényképet, majd szedelõdzködni kezdtünk. Szívesebben maradtam volna ülve. Kint az elõcsarnokban még megkaptuk az emléklapunkat és kitûzõnket, elbúcsúztunk. Kilépve a hidegbe elkezdtem fázni, mint egy vadászkutya. Még elköszöntem útitársaimtól és beültem a kocsiba. Amikor indítóztam, már vacogtak a fogaim a hidegtõl. Hirtelen arra gondoltam, hogy kellett ez nekem. Igen kellett. Nem nagy táv ez a harminc kilométer, de megtettem. Valahogy akkor úgy éreztem, hogy soha többet nem vagyok hajlandó ennyit gyalogolni, de valószínûleg jövõre mégis ott leszek a rajtban.