Túrabeszámolók


Téli Mátra

marton4Túra éve: 20102010.01.31 22:32:57

Téli Mátra XL 2010.01.30


 „A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatõrnek lenni. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erõt, amire a test képes.” (Szókratész)


„Egyfolytában megyek tovább és tovább, hogy megtanuljam a saját testi és szellemi korlátaimat. Számomra, ez az élet útja.” (Ayrton Senna)


„A sport megtanít becsületesen gyõzni vagy emelt fõvel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.” (Ernest Hemingway)


 


Sok száz indián társammal együtt, Hadiösvényre léptem a Fehérlõ Hegyek Országában, amit a fehér ember csak Mátrának nevez… Dacára annak, hogy tavaly fogadalmat tettem a 7:00-ás startra, két távoli õsömtõl, (Virrasztó Bagoly és Ember Aki Nem Tudott Felkelni, õ a mormota törzsbõl származott) örökölt DNS szakaszaim miatt, már megint csak 7:29-kor tudok elindulni. Kezdhetem az elõzgetést, bár valahogy nem olyan nagy a tömeg, mint tavaly. Örömmel tudatom, hogy 1 évi udvarlás után, bár idõnként még vannak köztünk kisebb súrlódások, végleg egybekeltünk az új bakancsommal. Végre én is bakancsos turista lettem. Ez sok szempontból megnövelte ugyan a mozgásteremet, tûzön-vízen át simán átgázolok, mint egy deszantos, másrészt viszont a futócipõ ledobása óta kissé mozgáskorlátozottnak érzem magam. Az a tervem, hogy a futó élvonalba fejlõdjek mintegy sereghajtóként, ezen a Boldogasszony havának utolsó szombatján rendezett túrán elszenvedett kudarcos szereplésem miatt, egy idõre dugába dõlt… A tervem, az idõjárástól függetlenül 6 órán belüli teljesítési idõ volt, amit nemcsak a futásra hosszútávon alkalmatlan bakancs hiúsított meg, bár eleget teszteltem elõzõleg eredményesen a hóban, hanem más a beszámolómból hamarosan kiderülõ dolgok is. Eleinte jól haladok. 2 futóhoz csatlakozom, de egy meredek kaptatón végleg megugrok elõlük. Az elõzések kicsit nehezemre esnek, kiugrani a szûz hóba, nyomvájukban egyensúlyozva jutok elõre, sokszor 10 fõs csapatok mellett. Elsuhan mellettem Ember Aki Sapka Nélkül Futott A Jeges Szélben (neve a keresztségben: Rush) könnyû nyári felszerelésben. Most már tudom, kár volt hûtlen lenni a futócipõhöz. Tavaly március óta lettem kissé óvatos. Fent jártam a Bükk-fensíkon. Elõzõ napokban méteres hó esett, amihez rettenetes hideg társult. A kedvenc cipõmön több lyuk is tátongott, amin simán besétált a hó. Egy idõ után nem tudta a lábam a hó utánpótlást felmelegíteni, lassan átment fagyasztó üzemmódba. Kb. 10km-t tettem meg így,mire észrevettem, hogy a jobb lábamon több lábujj érzéstelen. Olyan volt, mint amikor a fogászaton injekciót adnak az ínybe (remélem sokan nem tudják milyen). „Bepánikoltam” egy kicsit, a Tar-kõn már a sapkámba bugyoláltam a lábam, hogy visszatérjen a keringés. Végül megmenekültem, de a tanulság örök (a Tar-kõ új neve: Lyukas Cipõ szirt). Közben Lajosházára érek, ahol betérek egy italra a Büfébe. Mondom a csaplárosnak, hogy milyen melegem van, útközben már szinte mindent ledobáltam magamról, pedig nem öltöztem túl (ekkor még úgy látszott Rush felszerelése a nyerõ.) Azt mondja a büfés, vigyázzak, mert így lehet tüdõgyulladást kapni. Ugyan már, mondom a szokott szerénységemmel, „mi” aztán nem kapunk meg semmit, „mi” mindent kibírunk, nem betegszünk meg. És tényleg a sport valahogy immunissá tesz. Legyek bármennyire átázva, kiizzadva, alul öltözve, a sporttal összefüggésbe hozható megfázást nem nagyon szoktam kapni. Legfeljebb akkor, amikor hazaérkezésem után pl. a hideg garázsban, vizes pólóban, minden átmenet nélkül megkezdem a házimunkát.


Továbbindulok a sárga négyszögön, jön a kedvenc emelkedõm. Itt is tömegek mellett megyek el, sokan már most válsággal küzdenek. Felérve megritkulnak a sorok, magányosan kocogok a kellemes terepen. Késõbb azonban megint elõzgetnem kell, ami egy idõ után egyre jobban nehezemre esik. Ahogy haladok elõre, idõnként egy pillanatra akaratlanul belehallgatok a párok beszélgetésébe, jönnek az újabb párok, megint egy új téma, olyan, mintha a TV-t kapcsolgatnám, vagy még inkább a rádió állomáskeresõjével babrálnék. Végül megérkezem Mátraszentimrére, ahol már a parkon áthaladni, ami egy könnyû vasárnap délutáni elfoglaltság, is nehezemre esik egy kissé. Beüt az energiaválság. Nem gond, itt az ellenõrzõpont. Olvasztóra kapcsolom magam és egy kicsit megülök. Többünk arcán, akiknek csak néhány sor epidermiszt adott a természet (vékony az arcbõrünk), tanulmányozható a „vörös eltolódás” jelensége. A szervezet most, hogy biztonságos melegben tudja a létfontosságú belsõ szerveket, kegyeskedik a perifériákra is juttatni némi vért és ezáltal hõt. Az elsõ szakaszon kiderült, a zsákom nehéz. Az utolsó pillanatban, fõ az optimizmus, még az országúti fényszórókészletemet is bedobtam. Valamit redukálnom kell. Kicsomagolok egy banánt, behabzsolok egy almát, felélem a datolyakészleteimet, jé egy egész zöldséges boltot hoztam magammal. A Burn-ömet viszont a „teás hölgyre” bízom, talán még egy haldoklón segíthet, de én nem cipelem tovább. A reggeli adagot ugyanis összecsúsztattam a kávéval, és a „csúsztatott” Burn-tõl, mindig enyhe rosszullét fog el. Tetemes idõveszteséggel továbbindulok, nem sejtve, hogy az „utazás” legkegyetlenebb szakasza következik. Galya-tetõ elõtt olyan jeget hordó jeges szelet kapok jobbról az arcomba, hogy úgy érzem „ a pofám mindjárt leszakad”, vagy legalábbis lefagy. (Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy vasárnap reggelre fõleg a jobb orcámon,valami állkapocs ízületi franccal ébredtem, remélem nem komoly. Ennyit a Lajosházán tett nagyképû kijelentésemrõl.) Közben elér a hóvakság is, a szemüvegemet ugyanis beteríti a hó. Zsebre vágom, és újra látok, bevált a terápia. A fák kísértetiesen recsegnek, ropognak, idõnként félelmemben igencsak sietõsre fogom. A kapucnit persze otthon hagytam, hála az égnek lecsatolható. A jég és a szüntelen havazás miatt Jeti-ként nyitok be a Gertrúdba, ahol már áll a bál. Újabb kiolvasztás következik. Úgy látszik, ma már ez így fog menni. Zsíros-kenyerek, meleg, kedves kiszolgálás, mit mondjak még, szép emlékek errõl pihenõrõl. Érdekes, hogy mégsem esik nehezemre továbbmenni, szinte csalnak a nehézségek. A Vörömarty-ig lerohanok, ez tiszta sor. De nem így lett. Végképp elhagy minden energia, a végén beállok a gyalogosok közé, és már csak ritkán elõzök, igaz a legtöbb helyen nem is lehet. Barátkozni sincs kedvem, egy-egy társkeresõ megérintést rövid válaszokkal reagálva le, gyorsan továbbállok. Sõt „arcvakságban” is szenvedek, nem is emlékszem kivel találkoztam. A szókincsem nagyjából a következõkben merül ki ezen a napon: Bocsánat. Elnézést. Jaj bocs. Köszönöm. Légy szíves. Stb.) A völgy felé haladva a szél elviselhetõvé válik. Egy idõre a kötött kesztyûm szárába húzom vissza a kezem, de amikor dugnám vissza az ujjakat, már nem megy. Befagytak a kesztyû ujjai így ezentúl ujjatlan kesztyûként használom tovább, a következõ felmelegedési idõszakig. Mert, hogy most jégkorszakban élünk, a Galya elõtti szakasz megtétele után, senkinek sem lehet kétséges. És hiába vagyunk pont télen 5 millió kilométerrel közelebb a naphoz, ez sem ér semmit. Megnyugtató viszont, hogy, míg a Világegyetem galaxisok közötti üres részeiben kb. 30 millió köbkilométerbõl lehet összeszedni egy vízcsepphez való anyagot, addig már csak rajtam ennek ezerszerese van jelenleg. A hó annyira letompítja a lépteket, ha valaki hátulról közeleg, szerencsére elég ritka, csak az utolsó pillanatban hallom meg, pedig én szívesen félreállok. Ha viszont gyorsan cselekszem, könnyen a rossz oldalra ugrok, ami egyszer elõ is fordul velem. Visszatérve az energiára. Több hete indított intenzív fogyókúrám eredményeképpen esett le ennyire az energiaszintem. Abban a pillanatban, amikor a zsírtartalmam a normális felé közeleg, hirtelen veszélybe kerül a „röpképességem.” Közben folyamatosan edzem az izomzatomat, hogy ne satnyuljon el. Ki érti ezt? Hiszen ideális zsírtartalom futóknak 15%, de van aki 6%-al is elmegy. Tavaly télen ugyanígy jártam a karácsonyi idõszakban, amikor szintén járványos elhízás fertõzött meg és veszélyesen felszökött a zsírtartalmam. (Ja és a poénjaim ellen, nehogy valaki halálra röhögje magát, „röhögéscsillapítót” ajánlok szedni, napi 3x1-et és lefekvés elõtt 1-et.)


Végre itt a turistaház. Beállok a levesért, de elõttem fogy ki. Nem várom meg az utánpótlást, betérek a vendéglõbe inkább, ahová a csúszós teraszon át egy dupla leszúrt Rittbergerrel jut be mindenki, és a távozás sem kevésbé dinamikus. Ahogy olvad le rólam a jég, úgy törik meg a jég a „csokistop” felett is, amit több héttel ezelõtt rendeltem el magamnak. 2 hatalmas szelet csokit vásárolok, egyik finomabb, mint a másik, és egy kunyeráló Snauzerrel megosztva zsákmányomat, kielégülten falatozgatunk. Közben hallom, hogy valaki azt mondja, õ már nem képes 10km-t megtenni. Nekem viszont ez azt jelenti, hogy már csak 10km van hátra, amitõl erõre kapok. Könnyû szakasz jön a Pisztrángos-tóig, ami tényleg várakozáson felül, hamar eltelik. A tónál (Nagy Ünnep-rét, már mint annak aki idáig elvergõdött) (ezt a nevet Cseh Tamás: Hadiösvény címû könyvébõl kölcsönöztem) újra összefutok a Snauzerrel. Kíváncsian néz utána, miben sántikálok a ház háta mögött. Jó hangulatban van, össze-vissza szaladgál, láthatólag élvezi a kifejezetten „kutyának való idõjárást.” Valaki Törkölyt tölt magába (nem tudom szabad e még pálinkának nevezni), és társába is beleerõltet egy adagot. Így belõve talán rózsaszínbe öltözik a fehér táj, és úgy érezhetik, mintha libegõvel jutnának fel a Kékesre. Õk tudják. A Gabi halála nem gond (az enyém sem), még egy jó pár „rézbõrû testvért” megelõzök a „gleccser” legmeredekebb részein is. (Gabi egyébként egy szekeres volt, aki itt zuhant le a mélybe.) A gránitsziklákon szellõzteti Holle anyó a hó-paplanjait, szemet pihentetõ, finom, bársonyosan hullámos idomokat kölcsönözve nekik. Jól kirázta õket, az annyi szent. (forrás: 60-as évek szünidei matinéi!!). Ahogy haladok, sapkám egy kilógó szálán telepszik meg egy kövér hópehely, közvetlenül a szemem elõtt himbálózva egy darabig. Mintha egy mikroszkópban látnám, érzékelem különös szerkezetét, szinte látom finom fraktáljait. Ahogy ide-oda leng, a fény különös módon csillan meg rajta. Arra gondolok, hogy mint ez a hópehely, ez a pillanat is különös és megismételhetetlen, majd egy mozdulattal kitépem a sapkámból a szálat. A Kékesre is könnyen feljutok, hátam mögül egy artikulátlan üvöltés jelzi, hogy más is megörült(megõrült?), a mai utolsó szintemelkedés legyõzésének. Az ellenõrzõponton történõ újabb rövid olvadozás után, mielõtt még lemondanék hóember mivoltomról, így megszolgálom a beszédes kitûzõt, továbbállok. Nehezen tudom tartani…, de a tea az aztán mindennek betesz. Ma pedig egésznap teázgatok. Csombék helyett túlélõ túrákat szervezek egy-egy vaskosabb fatörzsig, ahol legalább az nem lát, aki nem akar. Lefelé viszonylag jól megy, néhány percre sikerül beüzemelni a turbót olyan szintre, amilyenen egész idõ alatt ketyegnie kellett volna. A völgyben beérem túratársamat, akit még Lajosháza elõtt hajráztam le. Mikor került elém nem tudom, talán teleportálta magát, de az is lehet, hogy nem „leveses”, és amíg én „csoki szeánszt” rendeztem a Snauzeremmel (A Kutya Aki Nem Ette Meg A Telet Csak A Kókuszos Csokit), a Vörösmarty-th-ban, õ már zsíros kenyérre pecázott a Pisztrángos-tónál. Együtt haladunk egy darabig, de mivel a fogyókúrámmal traktálom, az egyik kötélnél, ahol a szó szoros értelmében kötéltáncot járok, majd egy rövid ideig „lógok a szeren”, két botjával oldalazva sikerül elmenekülnie, ha nálam is lenne „mankó”, még a nyomát azért üthetném. Sebaj, majd befejezem a mondatot a következõ túrán, de lehet, hogy kell hozzá még egy jó pár. Innentõl kezdve mosolyszünet. Bár az év végi „remekbesikerült” éves túraösszesítõmben azt írtam, ha másképp nem menne, akkor hason csúszva is teljesíteném a távot, azt azért valahogy átvitt értelemben gondoltam, és nem ennyire konkrétan, mint ahogy most kinéz.Egy meredek domboldalon (nem a túraútvonalon!!),ahol egy jeges szakaszt próbálunk többen kikerülni, végül is akaratlanul!! a háton csúszást próbálom ki, de a poszttraumás stressz-szindrómát elkerülendõ ezt ha lehet, nem ismételném meg többé. Idõnként teljesen váratlanul megcsúszva (igyekszem, nehogy blaszfémia hagyja el a számat) Alexander Vasziljevics Szuvorov orosz tábornok mondása jut az eszembe: „A gyorsaság szükséges, a sietség káros.” Szerintem, ezentúl a Téli Mátra teljesítménytúra javasolt alapfelszerelése: teljes hegymászó szett, jégcsákány, hágóvas, hótalp, megszállottság, pillanatnyi elmezavar stb. Végeredmény: az utolsó szakaszon, még a szintidõt sem sikerül teljesítenem. Beérek Mátrafüredre, s egy havat lapátoló Úr szólít le. Kicsit beszélgetünk, többek között mondom neki, ha hazaérek, még el kell takarítani nekem is a havat. Van vagy 50-60 méter városközpontban lévõ járdám, s egy hatalmas udvarom, amit áruszállítás miatt kell teljesen kipucolnom. (Errõl jut eszembe: rendkívüli hómunkásokat felveszek!) Aztán kocogni kezdek, hogy mentsem a veszett fejsze nyelét, de kínos az egész. 8:56 lett a vége. Némileg lehangol, még az árusoknál sincs kedvem szétnézni. Pedig a tavaly itt vásárolt felvidéki útikönyvek megtették a hatásukat, és ígéretem szerint több emlékezetes túrát tettem a családommal Szlovákiában, többek között a Szlovák paradicsomban. Egy napos kirándulással is elérhetõ, bár jobb ha „kakas õs” is van a felmenõk között. (Még annyit: nemrég olvastam a közelmúltban elhunyt Cseh Tamás: Hadiösvény címû mûvét, amit fiatalkorában írt. Remek indiános könyv. Egy kis játékkal, kegyeletbõl, erre próbáltam emlékeztetni néhol, annál is inkább, mert a közelmúltban felmerült adatok szerint, mi magyarok, talán némi rokonságban is vagyunk az indiánokkal. De kivel nem? A könyv végén, a regény után, megtalálható a síksági indiánok története 1793-1890 között, megdöbbentõ adatokkal. „1890.december 29-én, Wounded Kneenél a katonaság ismétlõ fegyverekkel szétlõtte a szellemtáncos sziúk utolsó csoportját. Big Foot és népe, asszonyok, gyerekek, öregek és férfiak, szinte valamennyien elpusztultak. Véres, fagyott testük még napokig hevert a hóban. 1890 után az amerikai kormánynak többé nem kellett számolnia az indiánok ellenállásával.” Így született meg a szabad Amerika! Remélem mindenki elnézi nekem, hogy ezt idevettem.)


Lassan lecsengetem az egészet. Jól esik még 1-2 megérintés, majd a kocsimhoz indulok, hogy kiássam a hóból, aminek külön története van. Kékdroiddal lett volna még itt egy III.típusú találkozásom, de sebaj, maradunk a II.-es típusnál (NASA kategóriák!). Érdekes egyébként ez a teljesítménytúrázás világa. Olyan mint egy nagy falu, mert valamilyen szállal, szinte mindenki kapcsolódik mindenkihez. Nem csoda, hiszen állítólag 2 áttétellel, minden ember kapcsolatba hozható az egész világon. Furcsa azonban, hogy van olyan túratársam akinek már szinte minden ismerõsét ismerem, csak õt magát nem. A jövõben talán összesodródunk. Ha nem, az is a sors akarata. Nekem így is jó.


marton4


Szegedi József


Pétervására


„Örülök, ha dicsérnek, de attól nem leszek gyorsabb. A dicséret a múltban elért teljesítményre vonatkozik. A jövõ az, ami számít.” (Sebastian Vettel) .