Annyi minden történt, hogy még most is csak kavarognak bennem a gondolatok, nem tudom, lesz-e ebbõl épkézláb beszámoló.
2002-ben egyedül vonatoztam le Szegedre, tavaly már négyen voltunk az autóban. Idén egy kisbusz kellett volna. Ráadásul versenyen kívül még számos nagy nevû ultrafutó is kísért minket. Tavaly Makónál kiszálltam, mert annyira beálltak a lábaim, hogy még gyalogolni is fájt. Számomra ez a túra volt az elmúlt év szintfelmérõje.
Idén nem aludtunk lent, inkább kihasználtuk, hogy most már Szegedig tart az autópálya. A teljes létszámú Sötét Oldal mellett még Urs foglalt helyet. A rajthelyen üdvözöltük egymást a többiekkel és 7:17-kor nagy falkában elrajtoltunk. Urs és Future a hatvanas távon, Lõw Andris, Kalotai Levi, Tapír, Áki, -balazs- meg én a hosszún.
Nagy köd volt, elõre hátra max. 100 métert lehetett látni, úgyhogy végletesen egyenhangú volt az elsõ szakasz. Az algyõi finomítót nem is láttuk, de hallani lehetett. A pont elõtt egy rövid idõre becsatlakozott a fogadóbizottság is. Az elsõ híd után a többiek megálltak depózni, nekem semmire nem volt szükségem, csak egy kis elõnyre, amit majd késõbb elveszíthetek, ezért nem álltam meg. Itt hirtelen eltûnt a köd, és végre lehetett nézelõdni. Nagysokára utolért Levi és Andris, velük mentem féltávig, kellemesen elbeszélgettünk, a többiek száz méterrel mögöttünk, csak a második ellenõrzõhelyen futottunk össze.
Innen Sötét Oldal együtt ment Makóig. Elõttünk Andris és Levi, kicsivel mögöttünk Future és Urs. Valahogy kiestem a ritmusból és nehézkesen ment a futás, minél közelebb értünk Makóhoz, annál inkább. Próbálkoztam máshogy terhelni a lábaimat, de egyre inkább elmerevedtek. Küzdés volt Makóig.
Itt Balázs kiszállt, Tapír is ki akart szállni, de rajta nem látszott, hogy nagyon eltökélt lenne. Kb. három másodperc alatt vissza lehetett téríteni. Kicsit feltöltõdtünk, nyújtottam és Ossó Zoli társaságában négyen indultunk vissza Szegedre. Én már a ponton éreztem, hogy ez nagyon durva lesz, mert szédültem, de igen elszánt voltam a folytatást illetõleg. Már Makó végén, a második hídnál lemaradtam a többiektõl, de a tiszta idõ miatt végig látótávolságban maradtak. Kb. egy órája futottunk, amikor elõször belegyalogoltam. Mivel nem éreztem jelentõs különbséget a kocogás és a gyaloglás között, ezért próbáltam tartani a futólépéseket. Azt észrevettem, hogy mennyire eltûnt a 45-55 között érzett merevség a combjaimból, helyette inkább kimerültséget éreztem. Állandóan éhes voltam, sajnos a túrán csak csokikat adtak, egy pár zsíroskenyér nagyon belefért volna Makónál. Persze, ahogy ott éreztem magam, nem valószínû, hogy lement volna bármi is. Itt azonban mindent magamba gyûrtem, bár ami nálam volt, azt nem kívántam, amit kívántam, az meg nem. Mindenesetre a zselé hatott, újra normális mozgást sikerült produkálni. Valahogy elszámoltam a távot is, kiderült, hogy 5 kilivel elõrébb vagyok, mint gondoltam, így a 10 órán belüli beérkezés nem fog problémát okozni. Tapír konstans 6-7 oszlop távolságban ment elõttem.
Megérkeztünk az utolsó ellenõrzõponthoz is. A többiek egyszerre indultak tovább, amikor én beértem. Boxkiállás után megmaradt a 7 oszlop távolság. Itt láttam, hogy Tapír Ossó Zolival elszakad, Áki pedig kicsit közeledik. Gondoltam, talán beérhetem, de ekkor a bal vádlimat sikerült úgy meghúzni, hogy kényleten voltam pár percig sétálni. Innen óvatos kocogás a célig. 9:50. Bíztató évkezdet. |
