Mezõföldi Mikulás 15
(Bocs a késõi leírásért, de már rég óta halogattam, és csak most sikerült összehozni)
Erre az évre ez volt az utolsó teljesítménytúra, amit beterveztünk. És ennél jobban nem is zárhattuk volna az év jelvényes túráinak sorát: nagyon jó hangulat, még jobb szervezés, barátságos és bõséges vendéglátás, sok Mikulás és meglepetés. Mindez egy eddig számunkra ismeretlen helyen, elfogadható idõben.
Vasárnapra való tekintettel a legrövidebb távot, a 15 kilométernek kiírt, valójában csak 13 kilométereset választottuk, és utólagosan sem bizonyult rossz döntésnek.
Hatkor indultunk a Kollégium elõl, két autóval.
A 15 kilométer Mezõfalváról indult. Negyed nyolckor értünk a faluba, neveztünk a mûvházban, majd egy kocsmát kerestünk, ahol a szintidõ rovására, de alaposat kávéztunk. Nyolc óra elmúlt, mire nekivágtunk a jelzésen (ha jól belegondolok, ez volt z elsõ tt-nk, amelyik végig jelzett turistaúton haladt). A Nap csak szûrten, aranykorongként világította át a ködburkot, arany fényben fürdetve Isten teremtményeit.
Háromnegyed óra múltán értünk az elsõ ellenõrzõponthoz, a Bolondvár nevû halomhoz. Itt csokit kaptunk, majd felmentünk az egykori földvárra, a falubeliek kedvelt kirándulóhelyére, hogy megnézzük az objektumot. Az még csak látszott valamennyire, de róla 360 fokban szinte semmi. Csak az arany napfény vakított.
Innen egy vasúti sínen átvágva, mondhatni agyonjelzett szakaszon a Ménesmajor nevû másik ellenõrzõponthoz értünk. Lakóházak, lepukkant, az összedõlés határán álló(?) régi gazdasági épületek között egy vidám és barátságos társaság fogadott minket. Mindannyian mikulássapkában, és két kondérban gõzölgött a nedû: az egyikben tea, a másikban forralt bor. Pecsételés után nekivágtunk az utolsó, bõ 5 kilométeres szakasznak.
Sáros úton haladtunk, mint eddig Mezõfalva óta bárhol. Meglepetésként elénk vágott a nagy semmibõl egy puttonyos (na jó, hátizsákos) Mikulás, vele volt segítõtársa is, egy krampuszlány, aki a zsákból szaloncukrot osztogatott. Ennek meglepõ módon, nemcsak a gyerekek örültek.
Még egy-két kanyar, néhány kiló sár a talpunkra, és máris elértük Nagykarácsony határát. Átkelve a sínek alatt, egy aszfaltút vezetett be a híres faluba. A településtáblánál csoportkép, majd a templomnál még egy pecsét, amit nem is vártunk, és be a templomba. A betlehem még csak-csak, de a bent látott kegytárgyak+kínai cuccok pult kiverte a biztosítékot. A gagyi ide is betört. Ha akartuk volna, még csipogós ébresztõórát is vehettünk volna, természetesen minden médincsájna.
A Mikulásház elõtt inkább csak elhaladtunk, mert 1000 Ft/fõ áron nem akartunk a Mikulás õnagyságával együtt lefényképezkedni. Sokkal olcsóbb és spontánabb Mikulásokkal találkoztunk a nap folyamán, nem voltunk most erre rászorulva. Már úgy értve, mentálisan.
A célba (iskola tornaterme) 3 óra alatt értünk be, úgy, hogy nem is siettünk, sokat álltunk. Itt aztán ismét rengeteg piros sapkás szervezõ, zsíros kenyér, lekváros kenyér, amennyi belénk fért. Egy kondér bor, egy kondér tea. Degeszre ettük-ittuk magunkat, átvettük a szép kivitelezésû emléklapokat, még szebb kitûzõket, aztán indulás a buszhoz (Itt egy másfél órás várakozás, mert nem akart összejönni az indításhoz szükséges 40 fõ, de ezt azért nem kifogásoljuk, mert a többi pillanat fontosabb volt, és frissen szerzett jó benyomásainkat ez sem tudta bennünk felülírni).
Nem maradt más, csak a hazaút. Janival visszajöttünk a többiekért Nagykarácsonyba, aztán Földváron keresztül nyomás haza. Háromkor már itthon is voltunk.
Összességében szép élményekkel zártuk mezõföldi kiruccanásunkat, és megígérjük, hacsak lehet, máskor nem választunk ilyen rövid távot. Már csak azért sem, mert nem akarunk elpunnyadni, hogy aztán már csak rövid sétákat szervezzünk, mint valami fogatlan öregek, gyalogtúra címszóval...
Minden rokonom!
Sántaõz |
